Esztergom és Vidéke, 1880
1880 / 96. szám
bájába és élesre kifent karddal üsszevadnlja a védtelen polgárt. Ekkép vélve eleget tenni a katonai külön becsületnek. Ámde merik-e, megkísértik-e elkövetni ezt a véres tettet, ba nem tudják, bogy oly törvény áll mögöttük, melyhez a polgárnak, a többi társadalomnak semmi hozzászólása, melyet a katonai hatóságon kívül senki ellen nem őrizhet, és a melyről tudják, hogy a félremagyarázott katonai becsület állítólagos megsértése megtorlásának eseteiben, a véres tettet is enyhébb beszámítás alá veszi, mint a polgári törvény. Bizonyára nem merik. íme a külön katonai törvény átka. Nem nehéz a mondottakból levonnunk a konklusiót. A kolozsvárihoz hasonló esetek ismétlődni fognak mindaddig, inig a hadsereg nyelvre és érzülete nem lesz magyar; mindaddig mig a törvényhozás he nem szünteti a katonai és polgári bíráskodás közti külömbsé- get és ezzel véget nem vet a speciális katonai becsületnek. Csak akkor fog megszűnni nálunk a katona és polgár közt élő viszály s gyűlölködés. Ide hatni, képezné egy kormánynak legszebb feladatát. Kovács Pál. csétlen leány elhagyatottságban. Vigasztalásom azonban lemondó és szomorú mosolylyal fogadta. És került. Néhány héttel a temetés után egy kilenczágú koronákkal fölgombozott, sötétkék frakkos, f e h é r keztyüs inas kopogtatott a kép-irónál. Egy levelet hozott a gróftól. — Fesse le termeim számára a külvárosi árva leányt, a ki nem tesz mást csak varr és sir, Fesse le rhihamarább. Úgy honorálom, ahogy ön kívánja. A képiró elutasította a cselédet, összetépte a levelet s kétségbeesetteu járt föl s alá alacsony szobájában. Jött maga a gróf. ígért eget-földet. A képiró lehetetlennek tartotta, hogy Terézt lefesse. Büszke, visszautasító leány, a kit ... a kit másnak nem szabad szeretnie. A gróf valóságos egy excentrikus párisi agglegény volt. Héijhászta a legpikánsabb élvezeteket s őrülten pazarolt, mikor valami drágán megvásárolható élvről volt a szó. Teréz szépsége már rég feltűnt előtte. Sohasem érzett nő iránt annyi tiszteletet. mint a külvárosi varróleány iránt, kiben minden megerőltetése mellett is, szörnyen csalódott. Két hét múlva a gróf dolgozó szobájában egy nagyszabású festményt magasztaltak. Aphroditét ábrázolta, a mint a patak hűvös habjaiba lép. Észbontó, mámorositó, vakító szépség volt. A ki látta, az remegett gyönyörében s lelkesedéssel szorította meg az alkotó művész kezét. A művész Párisból jött. A gróf rendelte. A fürdő Aphrodité — Teréz volt. A büszke, a fejedelmi. a szegény Teréz . . . Aphrodité . . . * * * A hirejárt fölséges festménynek egy napon a szegény festő is bámulója volt. Elragadtatással és mámorral merengett rajta. Azután keserű raosoly- lyal nyújtotta kezét hírneves társának. És eltán- torgott. Néhány napig senkivel se szóllott. Nem járt többet aljas tivornyákba. Dőzsölő czimboráit is kerülte. Csak a temetőbe járt legtöbbet. Ide jött ki Teréz mindennap friss virággal. Itt találkozott a titokzatos képíróval mindennap. — Teréz némább és Pártkülömbség, nagyravágyás, irigység, nemzetiségi kérdés faj és a szakkülömbség miudmeg- annyi okai a szomorú okozatnak. Nem szomorú áldozat-e ez a hatalmas intézmény, melynek tulajdouképeni czélja volna az imént említett szomorú viszonyok ellen frontot csinálni? Nem sajnos körülmény-o, ha ily internatioualis derék és nemes ügy ily kicsinyes eszmék által silányul tönkre és végre ha a vezérfiu ismert emberbaráti szeretettét nem egészen a szent ügynek, hanem a kölcsönös felek szeretetének áldozza fel? Ily körülmények között megint csak szegény közönségünk szenved, művészeink pedig azzal segítenek magukon, hogy külön klubbokat képezve négy ötfelé hasonulva, minden okibbnak külön nemzeti jelleget adva, adják át magukat a műremekek élvezésére. Körülbelül négy öt hónapja annak, hogy szép életjelt adott magáról dalárdánk és midőn csak azért ébredett fel újra, hogy tán, mit a jó Ég ne engedjen, örökre elaludjék. Értem a kolozsvári országos dalárversenyt, melynek legteljesebb diadalára legelső sorban az esztergomi dalárda lett volna hivatva. A pálya birák blindben az esztergomi dalárdának tartották fen az első dijjat; minden dalegyesület a legnagyobb resignatióval mondott le a dicsőségről, hogy azt a legméltóbb, t. i. az esztergomi nngyjirű dalárda elnyerhesse. Persze nem tudták, hogy a szép testben már haldokló lélek lakozik, nem tudták hogy az ősök dicsőségén oly méltatlan utódok élődnek, nem ugyan képzettségre, de az egyességre nézve, mely nélkül | egyesületet mint a név is mutatja, képzelni ab- surdum. Különben még nem veszett el minden, és ha az esztergomi dalárda nem vonulhatott is el a küzdőtérről dicsőséggel, de volt elég alapos oka a visz- szavonulásra ; nem moudom el, hisz ugv is tudja mindenki. A mit dalárdínk híréből tán veszített, azt könnyen visszaszerezheti és egy lépéssel, mit egyetértésnek nevezek, ismét túlszárnyalhatja az országos dalegyesületeketLegalább minden két hétben rendezhetnének egyszer hangversenyt, mit jobbadán emlékünnepekül nagy hirü compositorok halálozási vagy születési napjaira pl. Mozart, Beethoven, Haydn, Schubert Schumann, Mendelssohn stb. tehetnének s csak is az ünnepelt szerzeményeit mutatnák be a közönségnek. Emlékezzünk csak világhírű egyházzeneszerzőnknek Seyler Káról y n ak tiszteletére a dalárda által rendezett estélyre. Nem koronázta nagy siker? Ép igy is rendezhetnének pl. most, decz. 5-én H. A. Mozart halálozási napjának 89. fordulójára I egv emlékünnepet, melyen pl. alkalomszerű lenne ha Mozart Hattyúdalát a „Requiem “-et vagy egye - részleteit adnák elé. Ha a culturával ilyeténképen tenne dalárdánk lépéseket, két hatalmas czélt ér el. Először a társas életet mozdítja elé e tekintetben szomorú viszonyú városunkban. Másodszor : megmenti városunkat oly másodrangú művészek concertjétől, kiknél tízszer különbek vannak Esztergomban, még azzal az előuynyel, hogy a pénz városunkban marad. Mindezt azonban csak úgy érhetik el, ha jeligéjük lesz hogy : Jóakarattal és egyetértéssel ! S-r. Posta-kalauz. — Helyi postánkról. — À postát mint közintézményt ma már mindenki élénken igénybe vévéu, körűié igen gyakran oly hiányok a ferdeségek merülnek föl, hogy azok mellőzését elérendő nem csak kívánatos, de szükségesnek találtuk helyi sajtónk utján a fennálló szabályoknak és Vendeleteknek használati utasítását rövid kivonatban tájékozásul közleni. I. Levélposta. Ide tartozik minden egyszerű és ajánlott levél, levelező lap, áruminta, miudeu keresztkötés, nyomtatvány, üzleti papír, ujsásr, hírlap és utalváuy. — Mmden a postán továbbítandó tárgynál a fődolog a czim, miért is az tisztán olvasható s általán ismert betűkkel irauió. A czimzett neve a czímoldal főrészén erősb vonásu betűkkel, úgy a rendeltetési hely a boríték vagy czim szalag alsó jobb sarkára Írandó. — Szükséges ott hol a czimzett neve ugyanazon he- iyen többször fordul elő, az őt meghatározó szó pl. idősb, ifjabb. Dr. vagy ügyvéd; hol ez sem elég- J séges az utca, ház és ajtó számot feljegyzeui, szó- val a czímzésuek a czimzett kiléte iránt minden 1 kétséget ki kell zárnia. Ugyanez szükséges a rendeltetési hely kiírásánál főleg, ha többször fordul elő. Pl. Palota, Sztkereszt, helyett ez Írandó Rákos Palota; Sztkereszt u. p. Ny.-Újfalu vagy Bars Sztkereszt. Ha a czimzés az említett követelményeknek meg nem felel, könnyen megeshetik, hogy a küldemény továbbításánál már késedelmet szenved, más hová irányittatik, a hiányos czim miatt másunk kézbesíthetik vagy egyáltalán mint kézbesíti) etleu feladási helyére vissza kerül. — Ily czéltalan pályát futó levél közül majd 60—80 darab érkezik ha- vonkiut Esztergomba vissza, s arra a panaszra nyújt alkalmat, hogy a levél rendeltetési helyére meg nem érkezett, az az hogy a postán elveszett. ____ Ajánlatos a feladott levélboriték vagy bármiv isszautasitóbb volt mint anyja életében. Szótala- nul fogadta a képiró üdvözletét s mindig kitért előle. Oh ha tudta volna, hogyan rajong érte az a szerencsétlen ember. Hogy megtisztult régi szenvedélyéből, hogy imádkozik, hogy szenved, csak érte, csak érte. Egyedül művészetének él s mindenki meghódol ragyogó tehetségének. Egy napon a gróf fényes palotájának remeke foszlányokra volt hasogatva. E cselédek elfogták a vakmerő betolakodót. A mi képírónk volt. Boldognak érezte magát, hogy a remekművet megsemmisíthette. A gróf kétségbe volt esve. — Kicserélem egy másik remekkel — iuoudá a képiró fátyolozott hangon. — De a külvárosi árvaleány képével-e ? Oh mit művelt maga örjöngő ember ! Még az nap uj festmény diszlett a drága keretben. Ugyanaz a kéz alkotta, mely Aphroditét szétrombolta. A bűnbánó Magdolnát ábrázolta, a mint szétbomolt hajával s könnyező nagy szemeivel az irgalmat engeszteli. Megrendítő varázs, kimondhatatlan báj ömlött el rem e k alkotáson. A bűnbánó Magdolna Teréz volt .... A büszke, a fejedelmi, a külvárosi árva Teréz . . . bűnbánó Magdolna . . . Aphroditéből Magdolna! A párisi képiró azonnal elutazott. Elismerte, hogy le van győzve. — Csak a mi festőnket nem emelte a sokuemű elismerés. Viszszautasitotta a gróf féűyes diját is. Nem pénzért, hanem fájdalmában alkotta. Gyötörte a lelkét, az a megsemmisi- tett kép, szerette volna még a foszlányokat is megégetni. Úgy járt mint az üldözött szarvas.Sehol sem talált nyugalmat. Mindenütt előtte lebegett föl a kecses Aphrodité . . . Teréz . . . Nem mert többet a leánynyal találkozni. Elitélte és mégis imádta. Megvetette s mégis rajongott érte. Pedig ha tudta volna . . . Teréz épen úgy nem tudott a Magdolnáról, mint az Aphroditéről s olyan ártatlan volt, mint mindig. A gróf maga Hídja legjobban, hogy ki ez az a külvárosi árva leány . . . Szeszélye vitte rá, hogy őrült összegeket fecséreljen egy olyau képért, milyet a párisi művész alkotott. Meg volt a Magdolna is s mindenki ráismert benne Terézre . Csak a szegény Teréz nem tudta, hogy szépségéről leorzott képei után már rossz hírek keringenek róla. * * * Néhány nap múlva Teréz lakását lángok borították. A nyoraorúlt ház tulajdonosa gyújtotta föl, hogy gyalázatos jövedelemhez jusson. Viharos, rút éjszaka volt. Sűrű fekete rohanó föllegek takarták az eget. Vadul üvöltő ebek borzalmas vijjongása. a félrevert harangok vészkiáltása s a szerencsétlen lakosok jajgatása rettentő jelenetet adott. A piros lángokból sárga tíizoszlopok lettek s menthetetlenül pusztult, veszett a nyomorult rozzant ház. Ki törődik a szegények pusztulásával. A kik egyébként menteni szoktak, azt mondtak : csak pusztuljon ki ez a tűzfészek, legalább csinosabb épületeket kap a külváros. A kikben pedig volt irgalom, azok mái- későn érkeztek. Teréz ideje korán menekült. De útjáról hirtelen visszafordult,hogy legalább édes anyja ima- könyvét mentse meg. Legdrágább legegyetlenebb ereklyéje volt. A lángok ekkor már becsaptak az ablakon. Néhány pillanat múlva sűrű, fekete füstoszlop gomolygottja szerencsétlen leányra. Teréz összerogyott. Nem kiáltott segítségért. A lángok körül ölelték. Teréz némán lmrczolta a halálos kínokat, mint a vértanú . . . Nemsokára megérkezett a gróf tömérdek munkással s a lángok csakhamar megcsillapodtak. Egy vérző ember állta a gróf útját, midőn a. szobába akart hatolni. — Megtiltom! — kiáltá a képiró, k i több sebből vérzett s kétségbeesetteu tekintett körül. — Kicsoda ön ? — kérdé a gróf a fehér vízgőzben. — Aphrodité és Magdolna imádója . . , azzal összerogyott. Két szolga fogta karjánál a szerencsétlent s beléptek Teréz szobájába. Mindent fekete szén bontott. A büszke leány ott feküdt a lángok martaléka gyanánt. Puhája összeégve, szép IC Folytatás a mellékleten, rpn Dalárdánk hivatása. — Level a szerkesztőhöz. — A dalárdák czélja mivelőleg, a zene által ne- mesitőleg a közönségre hatni, azonfelül pedig a társas életet ez irányban fejleszteni. Mily nemes tendentiát követtek az esztergomiak, midőn ezen szempontból kiindulva, oly dalárdával egyesültek, mi által egyszersmind a fentebbi nemes eszméket tűzték ki mottóul zászlójukra. Még most is megindító az a momentum, midőn a dalárda zászlószentelés napjára gondolok. Mennyi dicsősége van feljegyezve dalárdánknak a magyar zenészét történetében. Mennyi babérai vaunak? és hány százak ajkáról hallom a régi szép idők renműscentiáit visszhangozni ? Personificálva nem tudnám dalárdánkat máshoz, mint egy hatalmas tragicai alakhoz hasonlítani, minden boldogtalansága intriguák következménye.
