Esztergom és Vidéke, 1880
1880 / 94. szám
merően insultaitni, a törvényelvet lábba 1 ta- podni, a kormánynak nem engedelmeskedni — s mindezekért még jutalmat, kitüntetést is nyerni. Láttuk Seemann alezredes, azaz most már ezredesnek esetét. Óh hazánk hová jutottál! Quo usque tandem?! — Hát lesz-e már ennek határa? Lesz-e még a nemzetnek annyi életereje, szívóssága, hogy határozottan formulázott, minden kétséget kizáró törvényeit kormánya által ér- j vényre tudja emelni s a fékvesztett elemeket túlterhelt föliratot olvasta mindenki. A főgymná- siumi dalárda alkalmi dala után előlépett Molnár János vízivárosi plébános s kijelenté, hogy Majer István püspök ur betegeskedése miatt nem vehetvén részt az ünnepélyen, megbízta őt, hogy olvassa fel beszédet, A felolvasott beszédet egész terjedelmében közöljük. Az emlékbeszéd után a tanítóképző intézet növendékei énekelték a Szózatot, melynek megszűntével Molnár János három koszorút tett Rumy sírjára. Az első Majer István püspöké, a másik az esztergomi hölgyeké s a harmadik az esztergomi íróké A'szertartások végeztevol a közönség a ke- gyeletes íinuep élénk benyomásával ősz'ott szét. törvényes mederbe szorítani. Avagy ismét meghunyászkodnunk?! — Óh ez a meghunyászkodás, ez az elvesztett bizalom önmagunkban fogja megásni nem érdemelt sírunkat. Hiszen maholnap arra ébredünk, hogy Magyarországon nincsen személyes szabadság, nem szent a tulajdon s nem szabad a szó. S tűrhetjük-e ezt ? ! Nem vagyunk-e szabad állam. Nincsenck-e positiv törvényeink, melyeken ezredéves alkotmányunk nyugszik s nem inponálhatnánk-e egy testületnek, — értjük a hadsereget, — mely egy államban csak eszköz, de czél nem lehet soha. Térjünk magunkhoz. Követeljük jogainkat s ne csüggedjünk, mert az igaz ügy végre győzni fog, győznie kell. A kolozsvári eset felett legmélyebb megbotránkozásunknak adnunk kifejezést s elvárjuk kormányunktól az erélyes fellépést. A Bmny ünnepély. — Nov. 18. — Csütörtökön borús és esős reggelen gyülekeztünk össze a szentgyörgymezei temlomban. A kis szeutgyház gyorsan megtelt kegyeletes részvevőkkel. —A fögymnásiumi ifjúság zászló alatt vonult ki legtöbb tanárjával. A tanitó-képző intézet növendékei hasonlóan testületileg vettek részt tanáraikkal egyetemben. A chornson papnővendékek kisérték énekszóval a misét, melyet idősb Molnár János esperes, Rumy volt tanítványa mutatott be. “ A templom első padjait közéletünk érdemes emberei tölötték be. A gyászmise végeztével a fögymnásiumi ifjúság kezdte meg a sort a temető felé. Hat diszru- hás ifjú a Rumy koszorúját körözte. Utánok a Rumy család három tagja s ezekután a közönség. A temetőben az egyszerű de ízléses gránit , emlék előtt csoportosult össze a közönség. A kissé 1 SZÓZAT Dr. Rumy Károly György sírja fölött, midőn a boldogult tudósnak uj emlékköve, a tisztelet és hála jeléül 1880. november 18. mint a születésének százados évfordulóján, fölavattatott és megkoszorúztatok. Irta MAJER ISTVÁN ez. püspök kanonok. Tisztelt közönség! Sirkertben állunk, hol miuden nyomon a keserves múlandóságra emlékeztetünk. — Ilyen az ember földi élete ! Legyen az a szerencse által fűszerezve, vagy a nyomor által keserítve, elvégre gyászos kimúlással, halállal végződik. És nemünknek kemény sorsa, oly annyira kemény, hogy a halállal, bár az kikerülhetlen, kibékülni még sem bírunk. Szerencse, bogy a halál kérlelhetlen kaszájának csak porhüvelyünk van alávetve. Ki is fogna az erény nehéz ösvényén erőlködni? ki fogna nélkülözések közt küzdeni ? ki fogna buzgó önfeláldozással nemes czélok, a közjó, a haza, az emberiség boldogságáért lelkesülni, ha a kérlelhetlen halál, nemes törekvésünket, érdemeinket, mindenünket egy vágással a semmiség örvényébe dönthetné?! Az nem lehet, hogy annyi szent vágy, annyi szent buzgalom, annyi szeretet, mennyi a tökély iránt lelkesült jobbak kebelét hevíti, s erőfeszítéseit csodadolgokra segíti ; az nem lehet, hogy ily nemes törekvések örökre elhamvadjanak ; hogy az erény legnemesebb gyümölcsei, a jelesek érdemei nyom nélkül elenyészszenek ! Hogy egyebet elhalgassak, csak kissé a szemünkbe eső, a körülöttünk emelkedő remek síremlékek, s az azokon lengő koszorúk ezrei fölött elmélkedjünk, s bennök felismerjük az isteni kinyilatkoztatással öszhangzó, szint annyi fényes bizonyítványát a világ azon közös meggyőződésének, hogy az ember lelke, mely a legtökéletesebb után vágyódik, mely szellem szárnyain szüntelen égnek tart és szép reményeivel, erőfeszítéseivel, csodálatos dolgokat mivel, s igy halhatatlan érdemekre tesz szert, hogy mondom e síremlékek is halhatatlanságunk, örök életre rendeltetésünknek szép bizonyítványai, s bogy a sír a megholt embernek csak ideiglenes nyughelye, hogy azon az erény, az isteni szeretet emlényei virágozzanak, s belőle az idők teljében örök életre föltámadjon. E szent meggyőződés hozott miuket is ma e helyre, a ritkatudomáuyú és bámult tevékenységű hazánkfia : Dr. RUMY KÁROLY GYÖRGY sírjához, melyben e jeles tudósunk halandó teteme 33 év óta porladozik; igen e szent meggyőződés hozott ide, hogy e jeles tudósunknak fáradhatatlanságáért, a beiből egy-egy bús nóta, -—- de ez se tudott lábra kapni. — Nézzétek csak, szakitá meg a csendet egyikünk, ott a domboldalban mintha lámpákkal járnának ! Ugyan mi lehet ott ? — Nem tudod még szegény fiú ? Hát ott temetik azokat, kik ma haltak meg a kórházban ! Többen félre fordultak közülünk, mélyebben húzták szemükbo a sapkát, s a fel-fel csapó lángok komor arezokra vetették világukat. Ki tudja hazakerülünk-e mi is ? Nem o d a fekDtnek-e — majd miuket is a domboldalba, hol annyi reményteljes élet aluszsza végső álmát? Hanem azért mégis csak hazakerültünk . . . Most egy éve három jó barát ült itt a kályha barátságos tüze mellett, vidám beszélgetéssel töltve az időt. Fiatalok még mind a hárman, mi sem természetesebb tehát, mint hogy a jövő tervei képezték beszélgetésük tárgyát. Kettő közülük meglehetős életuntsággal nyilatkozott, csalódások és keserű tapasztalatok kiölték belőlük a bizalmat az — élet iránt. Hanem annál több életkedvet mutatott a harmadik. Beszélt a szerencséről, mely legközelebb érte őt, s a mely elhatározó befolyással van jövőjére, ragyogó kedvvel hozza szóba menyasszonyát, a ki oly szép oly kedves, a ki annyira szereti őt, sa kivel oly boldog napokat fognak élni, és előadta terveit, melyek a boldogság mellett még hirt is fognak szerezni nevének. A másik kettő mosolyogva és némi irigykedéssel balgatta . .. Ez a másik kettő ma is együtt ül, és szomo rúan beszélgetnek arról a harmadikról, ki annyira örült, és nem oknélkiil az életnek, s a kit közel félévi szenvedés után nemrég vittek ki oda a hol csakugyan nem fáj semmi. Az életkedv, a szülők i és szerető jóbarátok könnyei nem képesek őt visz- szaadni az életnek, melyből oly korán távozott. — Miért éppen ő, és miért nem inkább kö- i ziilünk . . . Csakugyan szórnom ez az élet ! A kályhában már csak a parázs piroslik, a pipa is kialudt. Ej, tömjünk rá, rakjunk rá újra ! íme az újra fellobogó lángok — vidámabb gondolatokat idéznek fel ! Például elgondolkozom a felett, hogy milyen 1 szép volna ha mához egy évre „kettecskén“ ülnénk | igy a kályha mellett, s beszélgetnénk a nászút emlékeiről, azután meg mához két évre szintén igy a kályha mellett arról folyna a tanácskozás, hogy milyen nevet adunk annak az uj világpolgárnak, a ki már a közeli jövő reményét képezi. Milyen szépen felneveljük majd azt! Milyen örömünk telik majd benne ha egyszer megnőtt em- I bérré válik, lesz belőle államférfi vagy művész — vagy iró, vagy tudja isten mi, de mindenesetre „nagy ember. “ Azután majd lassanként a csendes örömök között telnek az évek, egyszerre csak nagymama és nagypapa lesz belőlünk, s vígan ringatjuk igy a tűz mellett a kis unokákat. És azután . . . Ejnye ! Úgy tetszik nekem mintha ez az átkozott szél gúnyosan kaczagua be a kályhán keresztül . . . Mikes. haza felvirágzása s a közjó iránti buzgalmáért és különösen városunk sorsa iránti részvétéért a tisztelet es bála koszorújával adózva, az érdem mul- hatatlausága, a lélek, ez isteni szikra halhatatlansága, az erények fölülmúlliatlansága mellett tüntessünk. Dicső dolog, a kegyeletnek ily uyilatkozványa, mert ez minket az elköltözött nemesb lelkekkel, mintegy szellemi aranykapocs összeköt ; mert ez minket az odafenn levők keresésére, a nemes törekvésekre^ lelkesít ; mert a fiatal nemzedéket, a haza ez édes reményeit, minden szépre-jóra és nagyra buzdítani igen alkalmas. — De ki volt azon férfiú, kinek érdemeiről ma városunk szine-java meg- eralékszik és sok tisztelőjét sírja körébe vonzó? Ezen ünnepi szózatnak nem lehet feladata a t, közönség türelmét kimerítő életrajz elszavalásával fá- rasztani ; ez inkább a tudományos gyülekezetek előtti dicsbeszédek és életirások, könyvek föladata. I Úgy hiszem elég lesz jelesünk életrajzi vázlatával, mozgalmas élete főbb momentumaival emlékét felfrissíteni, hogy a kegyelet oltártüze lángra lobbanjon. Rumynkát szepesmegyei Igló városa szülte 1780. nov. 18. Tanulmányait Iglón, Késmárkon s a fensőbb iskolákat Debreczenben és a külföldön : a göttingai egyetemen, dicséretes előmenetellel végezte. A szellemdús s mellette fölötte szorgalmas ifjú már zsenge korában oly ismeretedre, oly érettségre tett szert, hogy tanpályája végéveiben, a hires német tudós Wieland Almanacbjábau, irodalmi dolgozatokkal is fölléphetett, s feltűnt tudományossága miatt már 1802-ben tehát kora 22-ik évében a jénai ásványtani, a göttingai liumanisticus — s s jénai latintársulatnak rendes tagjává választatnék. Kora fiatalságában is feltüntette hazája és nemzete iránti szeretetét, mi annyiból is igen dicséretes, mivel bár Rumy nemzetsége vas-megyei régi magyar, nemes és katholikus nép volt; de nagy szü-> lei családjokat elhagyván, s a szepesi németajkuak közé szakadván, Károlyunknak is anyanyelve németté Ion. 0 azonban megtanult magyarul, s mi feltűnőbb, Gottiugában, német társai közt, szüntelenül s tüntetőleg magyar öltözetben járt ; ám nemzete iránti nagyrabecsülését főleg azzal bizonyította be, nogy mindig példás magaviseletű kitűnő szór- galmú, a komoly olvasmányok iránt rendkívüli hajlamot tanúsító vala, s igy már kora ifjúságában a magyar névnek becsületét fokozta. Ezt azon derék fiatalok kedvéért lebbentjiik fel, kik ama szent igazságot: „Ki tavaszszal nem vet, őszszel nem gyűjt,“ — szem előtt tartva, tavaszkoruk arauyuapjait, könnyelműen nem játszák el, hanem gondos szülőik — s vezéreikre ügyelve, fogékony korukban oly szellemi, erkölcsi javakat gyűjtenek, melyek idővel a legnagyobb kincset, a közbecsülést, s az életfen- tartójául az erényt és tudományt, mint legjobb szellemi tokét biztosítják nekik. De kövessük Rurayt pályafutásában. A derekasan kiképzett fiatal ember, a közfigyelmet csakhamar magára vonta, s külföldi előnyös állomásra, még az uj világba is meghivatott. Sajátja ez az emelkedett ielkeknek,hogy legkivált oda hajolnak, ott fáradoznak, hova őket a hála és szeretet vonzza, mert e legnemesebb irány érzelme- ket, a szeretet Istene oltá kebelünkbe. így Rumy nknak is hálás szive hazáját, mint valódi édes anyját nagyrabecsülvén, s jobban szeretvén, készebb volt bár szerényebb állásban, itthon, Iglón, Késmárkon tanárkodul, majd Szoraol- nokou lelkészkedni. — Örökké becsülettel fogják azt Rum y na k betudni, hogy hazája iránti előszeretettel viseltetvén, egész önfeláldozással kész volt a bon javát, legjobb tehetségeként munkálni. — Hogy mostoha körülményekben, e családi kötelességek terhe alatt, egyszer-másszor hajlandó volt a külföldön menedéket keresni, azt egy jó szív sem fogja beárnyékolására felhasználni, ép úgy, mint a mily kevéssé fogjuk a vízben fuldoklót kinevetni, ha végküzdelmében szalmaszálhoz kapkod. Rumy nkat nemes tövekvései nyugodni nem engedvén, ismereteinek tárát folyton gazdagítani, tollával a felvilágosodást és ezzel a közjót terjeszteni, jelesen a magyar irodalmat a külfölddel megismertetni és becsültetni főfelaoiata vala. — Ez még azon korban történt, mikor még a sajtó bilincsekbe volt szorítva ; mikor a közlekedés nagyon nehézkes, s a tudományos kútfők rejtekben valának ; az út töretlen volt, s igy az irodalmi munkásság a mainál sokkal több nehézségekkel, több önfeláldozással járt. Ő Kazinczy, Guzmicli, Kiss, Horváth István stb. küzdelmes korszakában forgatta a tollat, de tudjuk, mint a jókatonának a csaták nehezítik napjait, ontják vérét, de érlelik babérjait is : ép úgy tudósnak is súlyosbítják életét, facsarják verejtékét, de termelik érdemeinek koszorúit is. így történt hogy tudósunkat a külföld bámulta, .bő ismereteit csodálta, s tevékenységét méltánylandó, a tudományos, társulatok és intézetek vetélkedve igyekeztek őt kitüntetni ; 20 ily társulat oklevéllel tisztelte meg, s a wíirtenbergi egyetem 1809-ben bölcsészet tudori koszorúval ajándékozta meg, s itthon szülővárosa: Igló 1810-ben tiszteletbeli polgárává, Szepesmegye pedig táblabirái közé karolta fel. Nem igen ritka jelenség a tudósok és írók között, hogy a ; változékonysággal könnyen megbarátr 2HT Folytatás a mellékleten,
