Esztergom és Vidéke, 1880

1880 / 84. szám

hogy saját érdemein kívül mihamarább törvényszéki elnök, vagy kir. tábla bíró lehessen, ott egy plébános képviselő lesz, mert nem bírja már várni a kanonokságot : — a miniszteri titkár beassentálja magát képviselőnek, mert felfelé Szolgálókat akar tenni enélkiil pedig fél, hogy sohasem lesz belőle miniszteri tanácsos, — egy-egy szolgabiró minden áron népszerűséget haj hász, hogy képviselő lehessen és a választás esélyeitől függő bizonytalan,és szerény állását egy biztos és jövedelmező állással felcserélhesse ; — az ügyvéd képviselőség által tekintélyes agentiara, — a vagyonos föld- birtokos főispánságra, az elpusztult gazda ka- tasztérségre ; a már semmi speciális qualificatió- val nem biró hazafi kormánybiztosságra — és igy tovább — törekszik. Minden czéllal minden törekvéssel találkozunk, csak az ünzéste- len szolgálattal és a szegény országgal gondolunk keveset.

És ily egészségtelen az állapot kint a megyékben és városokban is.

A közélettől aki csak teheti visszavonul, a független elemek nagy része tétlenségre kárhoztatja magát és több mint szerencse, valóságos áldás, ha itt ott akadnak, akik nem csüggedve megállják a helyet és a közjó érdekében önzetlenül fáradnak és munkálkodnak. Hajdan ez átaláuos kötelesség volt, ma erénynek is ritka, mert tisztelet a kivételnek, minden tettnek, minden törekvésnek háta megetfc kandikál az önzés Mephistoja, és csak egy kis szemesség szükséges, hogy az mint nem is valami nagyon leplezett, felfedezhető legyen. Hányszor látjuk, hogy megindul valami életre való mozgalom és ha a kezdeményezés természetes izgalmai panoxismusba hozzák is a köz élet ereiben terjedő vért, ez csak addig tart, jníg az ismeretlen nagyságok neveit a hir szárnyaira nem veszi és a napi sajtó utján át nem J adja a halhatatlanságnak. Es miért? mert maga az eszme komoly czélt sohasem rejtett mélié- ben, a tevékenység pedig csak szalma láng volt a sötétségben élő publikum szemeinek kápráztatására. Hányszor látjuk, hogy egyes korlátolt fejek és léha fráterek a puszta szol- írálatkészség szárnyain, hogy emelkednek ? míg

ellenben a szorgalom, tanulmány és önérzetes jellemnek semmi kelendősége nincs; — sőt annyira jutottunk, hogy ha a társadalom a maga erkölcs bíráskodási hatalmánál fogva a közpályán működő egyének nyilvános tetteit vizsgálat alá bátorkodik venni, a gyanús exis- tentiáuak egész raja támad fel tüstént és vakmerő szemérmetlenséggel hirdeti, hogy a társadalomnak joga csak a tetten kapásnál vagyis ott kezdődik ahol a criminal is bíróé. No de mért indignálódjunk e felett mikor a társadalom önként veti magát az eféle szédelgők karjai közé.

De talán azt hiszi a tiszteletreméltó olvasó, hogy a családba menekülve vigasztalóbb jelenségekre talál ? Csalódik.

Ma a legtöbb család túlfeszíti erejét a munka és szorgalom, a takarékosság és solid- ság kimentek a szokásból, a legtöbb ember csak az élet kényelmeire gondol egyik, napról a másikra él, a jövendővel mitsem törődik, hanem utánozza a nagyobbakat és tehetősebbeket akár telik akár nem. A szülők nyakra főre pazarolnak és a régi jó erény a gyermekek jövőjéről kitelhetőleg gondoskodni, ismeretlenné kezd válni. Aki utolsó, tegye be az ajtót. Ezenfelül hány családban dúl a hűtlenség és mi mélyen elharapózva látjuk a könnyű és könnyelmű élet szomorú példa adását a gyermekek erkölcsi fejlődésének nagy hátrányára. A gyermekek viszont nem azon szigorral neveltetnek többé mint ennek előtte, ideje korán hozzá szoknak a könnyű élethez, az uraskodáshoz, kevés vagy épen semmi sincs bennük azon érzetből, hogy a legszebb erény az, melyre egy eredményteljes élet alkonyán visszatekintve elmondhassák „amivé lettem azt magamnak köszönhetem. Ma a fiatal em- j bér alig hogy kikerül az iskolából, egyszerre I a legnagyobb, régiókban akarja kezdeni, a szerény munkáról, hallani sem akar, gazdag házasság és nagy állás, tanácsadó szerep és semmi alárendeltség, ezek a korai álmok és egyszersmind törekvések, melyek ha nem sikerülnek, kész a megrémült élet és boldogtalanság.

És e szomorú hanyatlásnak köz és társadalmi életünk ezen elfajulásának oka nagy

részben maga a társadalom, mely sem jogával élni, sem kötelességét teljesíteni nem tudja, de talán nem is akarja. Avagy miért nem versenyezhet ma a tiszta, de komoly gondolkodás, a megfontolt, de szilárd meggyőződés s svi- háksággal, a szédelgéssel? Egyszerűen azért, mert ennek eszközeivel a lefelé való ámítással és a felfelé való teljes önmegadással nem rendelkezik, kifelé nagy lélegzetű hazafi, befelé pedig önérzet nélküli eszköz lenni nem tud, a társadalomtól pedig azt látjuk, hogy a solidakat elejti, a talmiakat felemeli, azt látjuk, hogy a társadalom nem hogy büntetne de jubilál, azt látjuk, hogy a társadalomtól tehet mindenki amit akar, bizalmával vissza élhet mindenki, amint akar. mert nincs közvélemény és nincs aki indignalódjék a közerkölcsök hanyatlásán.

Sőt legyünk őszinték. A társadalom maga is el van esve. Készben maga is azon hibában szenved, hogy a közjó rovására akar élni. Ezer féle érdek fűzi őt a hatalomhoz a befolyáshoz, és ez nem engedi, hogy azzal szakítson vagy pláné a közéletnek bírája legyen. Hiszen csak nem régen láttuk, — hogy a társadalom anyagilag függetlenebb osztályaiban mint dühöng az érdemjel, cziin és kitüntetés hajhászat, naponta látjuk, hogy mint terjed a pauperismus, mint szaporodik a száma azoknak, kiknek nagy tömege a ,,panem et circeu- ses“ szomorú korára emlékeztet. Az egészséges társadalom legelső feltétele és a közélet hullámzásának fékező eleme, a köznép osztály kivesző félben van. A nagy vagyon és a szegénység készül megosztozni a társadalom felett az ilyen társadalom pedig hol a hatalmat, hol a fel forgatást szolgálja, a szerint amint egyik vagy másik tud vele jobban bánni.

Nem akarunk sötét képeket rajzolni és szívesen elismerjük, hogy még csak a lejtőn vagyunk anélkül, hogy alámerültiink volna, elismerjük, hogy még mindég nagy a száma azoknak, kik a fenyegető bajnak elejét vehetnék, mert másrészt éreznek, másként gondolkoznak és hatalmuk is volna még cselekedni, de hol vannak ezek ? Visszavonultak, hallgatnak, mert ezek érzik, hogy magára a társa„S ha még oly szépen ég is a Nap, végre le kell szállnia."

S egy ismerős kedves liaug folytatta:

„Legyen vidám, kisasszony Ez a napnak pályája." — —

„Mert hátul lefelé megy S elől uj útját járja,"

egészítette ki mosolyogva Schwamle, mialatt egy nagy pohár bort ürített ki.

Idősb Wetterstuck azalatt szépen felakasztotta rakétáit s ifjabb Wetterstuck meggyujtotta őket. Hogy felzúgtak hosszú tüzes sugárban, mily ékesen hajtogatták fejüket odafent s komplimentu- l mot csináltak ez egész világnak, mielőtt szétpat- 1 togtak és veres-fehér-zöhl-kék csillagok bouquétá- | jóban haltak volna el ! Egyikük nem akart felrepülni s a megrémült dámák oly pokoli lármát ütőt- ! tek, amint a sziporkázó szörnyeteg épen fejtik felett repült a szomszédos kertbe. A referendárius megtöltötte a puskáját kevés poiral és egy rajkávai és sorban elsütteté a hölgyekkel, még pedig egészen pontosan a rang szerint ; a subaltern hivatalnok hölgyei a maguk részéről a polgári lövészek muskétáiból lőttek, a fiuk rajkókat gyújtottak meg a kezükben, a levegőbe hajigálták s ujjongtak, kiabáltak. Krügle úr a fő-kormánytanácsos a k érti házba menekült, de az utóbbinak a sárga mellénye messzire kiragyogott a sötétben és Schwamle rablókapitány kiránt czéltáb)áljául szolgált, aki főnökének a hasára rajkákat bátorkodott hajigáim.

Átaláuos volt a jókedv és a vidámság, csak az irodai tanácsosék Augusztája és Wetterstuck kisasszony ültek túl a domb tövében s a sötét tájakra tekintettek ki, a hol szintén rakéták sisteregtek, rajkók pattogtak s fénygolyók repültek fel. Csakhamar halkan ellopód/.ott Wetterstuck kisasz- szouy barátnéjáualc oldala mellől, igy arrangirozta

a bátyja s a referendárius foglalta el az ő helyét. „Auguszta", sóhajtotta ez, „csak egy szót engedjen még. Nemde kegyed nem hiszi azt a rettenetes dolgot, a mit rólam beszélnek ? Legszentebb biztosításomat adom kegyednek, hogy ez rágalom. Mondja kegyed, hogy szeret mind euuekelőtte s életem feladata az legyen, hogy megengeszteljem kegyedéinek haragját," — A lány mélyen felsó- luijtva válaszolta: „Hiszen oly örömest hajlandók hinni azt, a mit ily szépen mond ; még egyszer mondom önnek iparkodjék megengésztelni nővéremet." Arczát e nyilatokzatra besugározták a felszálló féuygolók, úgy hogy fehér-vörös-zöld színben ragyogott. — „Hit, remény, szeretet !" sóhajtotta Emil erre vonatkozólag s gyöngéden megcsókolta a kezét.

Azalatt a jókedv a legmagasabb fokra hágott. A kerti háznak az elhagyására kényszeritették a fő-kormánytanácsost és Kriigle s a két komoly urnák égő raj Icákkal kellett magát védelmeznie a fiusereg ellenében. Sehwámle roppant nagy menyi- ségtt békát pazarolt el s mindenynyiszor ordított, ha a dámák pokoli lármát csaptak ; még az irodai tanácsos is megemberelte magát és görög fényt tartott reszkető kezében, de mindannyiszor hangosan felkiáltott, valahányszor egy fénygolyó röpült ki belőle.

Az ünnep végére járt s idősb Wetterstuck fényes meglepetéssel akarta bejezui. Evégből fehérveres beugáli tüzet kerített elő, hogy festőileg kivilágítsa vele a Wetterstuck-pihenő dombját é s fenyves ültetvényét. A fiuk serege követte lépteit s várakozással teljesen tartózkodott közelében. Most fellobbant a tűz s egyszerre fehéresen ragyogó, reszkető féuyt vetett a kis kertre, de egyidejűleg ke- kogyetlenül lerántotta az éj óvó palástját arról a szerelmes párról, mely a domb tövében ült. A fiuk e látványra hangos gúuykiáltásba törtek ki s az értelmesebb lányok ezt kiálták : „Lakodalmas pár,

lakodalmas pár !" Az irodai tanácsosáé sejtelemmel telve rohaut oda, az irodai tanácsos nyomFolytatás a mellékleten.

ga az irodai tanácsos is, bár reszketve és vonakodva. Az alsóbb hivatalnokok hölgyei a nehéz polgár muskétákból lőttek. Nem sok időbe került, a ravasz referendarius annyira jutott mély számításában, hogy mint udvarias ember el nem mulaszthatta az alkalmat, hogy meg ne kínálja pisztolyával az irodai tanácsosné húgát is. A lány rettenetesen félt s láthatóan reszketett, a referendárius kezébe adta a pisztolyt, megmutatta neki, hogyan kell megnyomnia s mind a ketteu összerezzentek, midőn az eldurrant, miközben kezük érintkezett egymással. Az irodai tanácsosné ebben a pillanatban a titkáráéval mélyen elmerült a gazdaságra vonatkozó beszélgetésbe, a gyermekek lármáztak és ujjongtak, Schw'ámmle ordított: „Mi a németnek hazája!" S igy a refendarius bátorságot vehetett magának, hogy ezt súgja a lány fülébe : „Tehát örökké gyűlölni fog, Auguszta?" S a lány a lövés és e pillanat folytán látszólag megindulva válaszolta: „Ah Emil, ha megtudná engesztelni a néuémet !

A referendárius ezt most mindenfélék ép meg is próbálta s valóban annyira vitte, hogy az irodai tanácsosné még az nap délután ezt mondta a férjének : „Kár, hogy az a fatá is történet megesett Ziiudnágeleu ; eltekintve attól, nem egyhamar láttam nála udvariasabb és figyelmesebb fiatal embert —. „Az igaz", erősítette a férj visszhangképen — „s végtére is", tette hozzá bátortalanul, „a dolog talán még sem volt olyan rossz." De ugyan abban a pillanatban össze rezzent neje büntető tekintetére s hangjárai „Ágost! Ágost!" — pipere árusué volt az !"

Esteledni kezdett, a völgyekben melyek a Wetterstuck pihenőről láthatók voltak, sötétedett már, lövések durrantak köröskörül s imitt-amott egy- egy szerény rajgót láttak sziporkázni, s a fényes szikrák küzdöttek a nap utolsó fényével. A nap leszállt s az irodai-tanácsosné Augusztája egy fenyő- j hüz támaszkodva búsan nézett az aranyos esti fénybe és deklamálta : 1