Esztergom és Vidéke, 1879

1879 / 17. szám

volna, lia a megelőző napon conferentiát tartanának. Helyiséget könnnyü szerrel kapnak, csak indítsanak maguk között ez irányban jótékony mozgalmat és meglássák, hogy az alkotmányosság ünnepet fog ülni közöttük.

Szavunk ne hangozzék el a pusztában! Mi az Önök érdekében beszélünk, mert tudjuk és át vagyunk hatva azon szent meggyőződéstől, hogy a n é p j o g o k leghatalmasabb védői a községi képviselőtestületek.

Azért tiszteljük; de meg mert a jövőre nézve féltjük is: méltóságukkal bizonyítsák be, hogy ők életre valók és erős bástyáin vérig alázott népjognak.

Akkor a kormány visszaretten, hogy bűneinek sirhalmára koronát tegyen, mert annak a koronának úgy is tüzes kígyói felelevenednének és őket perzselnék agyon, nem pedig a — népet.

Dózsa Györgynek is koronát tettek a fejére. . . Az, akkor maró gúny volt, ma már az egyenlőség, szabadság és a testvériség, mint a hármas ikertestvérek, bölcsőjének tartjuk. ..Nem a né p van a k o r m á n y- é r t, hanem a kormány van a népért!

Frey Vilmos,

az esztergomi takarék])énztár vezérigazgatója.

Koszorú illeti a polgári erényt épen úgy, mint az uralkodás, kormányzás, csaták, vallás és a szellemvilág hőseit!

Kóma és Görögország klassikus történetének ragyogó múltjából tanuljuk, hogy miként rendeztek a jeles hazafiak tiszteletére nyilvános ünnepeket, s magas diadalívek borostyán lombjai alatt üdvözlék és dicsőítették a valódi érdemeket.

Nem is bir egy nemzet jelentőségének és miveltségének öntudatos érzetével, mely kiválóbb szülötteinek hosszú -pályán becsülettel szerzett babérait elismerni és megbecsülni nem tudja.

A nagy gróf Széchenyi Istvánunk lelkének villámlásával kiáltott végig a hazán: „építsünk

Pantheont! . . . Jeleseinknek — egy magyar Pantheont!“

Ez napfényes világot vet az ő honfiúi gondolkozására, s alkotó géniusa a lázas erek gyorsabb lüktetésével érezte, hogy a haladás és a mivelődés egyedüli hévmérője : a nemzet ünneplésének nyilatkozata.

Mi az ö teremtő szellemének hódolunk és áldott hamvainak kényekkel felszentelt sírján gyújtjuk meg a hálás emlékezés világát, midőn hatalmas nyomdokain kis körre szorítkozó lapunkban, a helyi és vidéki nevezetességek arcz- képét és életrajzát koronként megörökíteni hazafias kötelességünknek ismerjük.

A név, mely ez életrajz homlokán ragyog, városunk és vidéke határain túl, a kereskedelmi üzletvilágban, a tisztelet nyelvén szokott emlittetni; hazafiságáról beszél a dicsőséges emlékezetű 1848-iki újjászületés nagy epochája; polgári erényeit magasztalják saját tettei, melyek a legszélesebb körben nyilvános közbeszéd tárgyait képezik; b e c s file t e s s é g é t és jótékonyságát pedig hosszú pályájának minden mozzanata egy nyitott könyv betűivel ékesen hirdeti.

Lelkünk mélyében mindig azon meggyőződést ápoljuk, hogy az embert soha sem az állás teszi, a közbecsülés kiemelkedő alakjává; hanem mindenkor az ember teszi állását tiszteletre méltóvá.

És tudjuk, hogy napjainkban már a k e- reskedőt közvagyonosodásunkleghathatósabb tényezőjének ismeri el ország-világ, s közülök többen ülnek Császárok és Királyok tróntermeiben — tanácsadókul.

Megérdemli tehát e nagyfontossággal bíró osztály, hogy egyik legtekintélyesebb tagját az olvasó közönségnek bemutassuk, s ez által egyszersmind az összes lakosság hő tiszteletének állandó érzelmeit tolmácsoljuk.

Frey Vilmos szílletettl809. febr. hó 24-én, Balassa-Gyarmaton, a szomszéd Nóg- rádvármegyében, egyszerű szegény iparos családból. Az eszes, tanulékony gyermeknek szülői, anyagi helyzetüknél fogva nem voltak oly állapotban, hogy magasabb kiképeztetését eszközölhették volna, s a fürge gyerek kénytelen volt megelégedni, hogy édes otthonjában két elemi iskolát elvégezhet; azután mint tanoncz a kereskedői pályán próbálta meg szerencséjét keresni, s vaskereskedő segéddé avattatván fel, 1832-ik évben Esztergomba jött, hol szabad idejét önművelésre fordította, s az élet iskolájában igyekezett tehetségeit érvényesíteni.

Becsületessége, szorgalma és nagy ügyessége folytán oly mértékben megnyerte főnökét, hogy már 1835-ben a mai napig virágzó vaskereskedést saját kezére átvette.

Ezen nagy kereskedés évkönyvei 1770-ik évtől kelteznek, s azt F r e y Vilmos negyven éven át ritka szakavatottsággal, példás becsületességgel és ernyedetlen szorgalommal vezette és a legtekintélyesebb ez éggé emelte; magának pedig igen szép vagyont szerzett.

1875-ben öreg napjaira, hosszú küzdelem, fáradtság és kitartó munkásság után, megnyugvást és pihenést szerzendő: Ferencz derék fiának adta át az üzletet, ki azt az érdeklettek és a fogyasztó közönség teljes és kiváló megelégedésére, atyja nyomain, alaposan és szakavatottan vezeti.

Csalódnék azonban az olvasó, ha a hetvenéves ősz pihenését tétlenség gyanánt magyarázná. Az ő mozgékony és éber szelleme folytonos munkásságot és cselekvési tért követel.

Ugyanis még 1844-ben az esztergomi takarékpénztár megalapítása alkalmával, ezen pénzintézet pénztárnokává, majd titkárrá, később i g a z g a t ó j á v á, legújabban pedig vezérigazgatójává, választatni érde- mesittetett.

Ezen díszes és fontos állásában ritka népszerűségre emelkedett, becsületessége példányképen ragyog a közvélemény itélőszéke előtt, s pénzügyészeti nagy tehetségeit, éles látását és a legválságosabb pénzmanipulatiókban való jártasságát illetékes szakemberek magasztalják.

A laicus közönség pedig bucsujárásképen ostromolja pénzügyi dolgokban — tanácsért, s ő nem fárad ki soha mindenkinek bizalmát bölcseséggel és jóakarattal viszonozni.

Az 184S-iki év kettős jelentőségű emléket idéz fel lelkében. Ekkor, ugyanis, mint az esztergo m i n e m zetőrség kapitánya Komáromba vezette polgártársait, felsőbb parancsolat folytán, a vár védelmére, s hazafiui kötelességének teljesítése büszke öröme tisztes öregségének. Ugyanezen évben nősült meg másodszor, s a legédesebb családi boldogság kutforrása nyílt meg előtte.

Hiúság nem bántotta soha; nyilvános szereplésre nem vágyott; de polgártársainak osztatlan tisztelete kereste föl családi szentélyében, s a lövölde f ő 1 ö v é s z m e s t e r é v é választatván, ezen disztisztét számos éven át szokott buzgóságával vezette, s csak közelebbi időben elfoglaltsága miatt közsajnálatra leköszönt. Máskor pedig a Besze-Kollár-féle követválasztás alkalmával választási elnöknek választatván, mint ilyen polgártársainak nagyrabecsülését személyes nemes tulajdonai és önzetlen meggyőződése iránt még inkább fokozta.

Jótékonyságáról áldva szólnak a szegények és általában humanistikus intézeteink. Nevelésügy és házi nyomor mindig áldozatkész istápolót és jóltevő vigasztalót talál benne, s úgy bánik jótéteményeivel, hogy ne tudja a bal kéz, hogy mit teszen a jobb kéz. . . Vallás és nemzetiség különbség nélkül teszi az emberbaráti szeretet oltárán áldozatait.

Tiszta jelleme és becsületessége az ő utánzására lelkesítse polgártársainkat. Vegyenek példát tőle és kövessék a polgári erények utjain!

Őt pedig az isteni gondviselés városunk díszére és mindnyájunk őszinte örömére még sokáig, — igen sokáig éltesse!

Sarkady István.

Egy szikra házat gyújthat.

Kövid ideje annak, hogy e lap megkezdette, a t. közönség által nagy figyelemmel kisért pályafutását, s már is többször olvashattuk hasábjain, kereskedelmünk és főkép iparunk jelen állapotának legtöbb- nyíre találó, s a tényeknek megfelelő jelzését, vagy leírását.

Jeléül annak, hogy a felvilágosodás mai korszakában mennyire fontossá vált o minden kultur állam létalapját fentartó két eszme és tényező.

Csakhogy mig másutt már régóta az ebből folyó eredmény áldásait élvezik; mi szegény magyarok az elvnek igévé válandó vajúdásai között nyögünk és sopánkodunk! S a kotlóstyúk szerepét az államrúd kezelőire, vagy az időre, vagy tudja a jó ég mi mindendenre nem szeretnénk hárítani, Jómagunk dicsérjük az urat, pohárcsöngés, dictió, pipaszó -— no meg egy kis „blatt“ keverés között.

Már pedig ilyenformán soha sem lesz ft nyul- ból pecsenye a mi asztalunkon; — hanem majd megeszi az, a ki les rája és lelövi; nem tartván azt, hogy majd megveszszük a piaczon — hitelre; az öreg harang rovására! — Mert ez utóbbi éllel- mességet senki sem tartja dicsőségnek kivülünk — hácsáig a muszka nem!

Értem pedig im ez allegória alatt sajátszerű társadalmi viszonyunkat, a melyet eléggé sajnos; daczára, hogy mindegyikünk belátja, mikép ez azon sarokkő, hol minden haladásra vezető kisérlet megtörik, nem vagyunk képesek megváltóztatni!

Nálunk mindenkinek egyetlen czélja: könnyen, kényelmesen megélni, s csakis oly pályát választani, hol fáradtságot, gondot lehetőleg elkerülve, urat játszhatni, s e szellemben neveljük gyermekeinket is!

Távol legyen tőlem, hogy communistikus tanoknak hódoljak, de itt önkénytelen tör elő bennem a kérdés: hová leszünk maholnap, ha minden második, harmadik személy jogos igénynyel fordul közvetlen, vagy közvetve az állam pénztára felé, hogy tanulmányai folytán eltartsa őt?

Vagy nem világos példa erre, hogy majd minden családból a melyik fiú kissé folyékonyabban magolja az abc után következő tantárgyakat; — még ha a család többi tagja megsinli is, — kell hogy „ur“-nak kiképeztessék!

Megjegyzendő, hogy e szabálynak csak általánosságát rovom meg.

Vannak családok, pedig különösen az értelmiség körében, hol a roszszul tanuló, vagy megátalkodott rósz tulajdonságú gyereket avval fenyegetik : no várj! ha meg nem változol, inasnak mégysz. — És nem is adnak oly pályára gyermeket, ha csak valami mellék körülmény; többnyire a szűk vagyoni állapot által nem kényszerittetnek

S ah! — mily compromissió az egész rokonságra nézve, ha egy hivatalnokféle család sarja véletlenül mégis iparossá lesz! — Az ily páriát inkább megtagadná az ő szükeszüségük!

Már pedig kérem, milyen legyen azon osztály erkölcsi és anyagi jövője hová az értelmi erőkből csak a gazt szántuk? Utóbbira nézve pedig jó előre gondoskodunk, hogy minden kellő alapot nélkülözzék ?

És mi következik tehát önkénytelen mindezekből? Az, hogy ezzel és ily nemű eljárással, mintegy tovább plántáljuk a lenézést, az ostoba előítéletet azon osztály iránt, a mely azután még is hivatva van az állami jóléttet előmozdítani, s szemben a tisztviselői elem óriás mérvű szaporodását egyensúlyozni; illetőleg a kölcsönös existentiát közvetve fentartani!

Jó lenne tehát figyelembe venni, hogy nem csak a zöld asztal körül, vagy szószéken terem a babér egy hazafinak homloka körül. S nem csak ott szükséges a fényes szellemi képzettség és Ítélőképesség; hanem kell főként a kereskedelmi pályán; s einem engedhető az iparosnál sem.

Igaza van tehát, ki azt állítja, hogy az iparos pályára lépő egyénnek előbb bizonyos tanulmányokat kell okvetlen elsajátítani, hogy később a közéletben érvényre emelhesse azokat.

Csakhogy egyszersmind működjék arra a társadalom minden hivatott közege: miszerint a már bizonyos iskolákat végzett ifjúnak lelkülete ne idegenítessék el ezen pályától, holmi apró, de átalán szokásos czélzások és a netaláni leendő helyzetét sötét oldaláról ismertető nézetnyilvánitások által.

S ha igy csirájában kezdjük az átalakítást; s teszünk tiszteltté minden becsületes foglalkozást. A kívánt eredmény már a legközelebbi generatió által bizton eléretik.

Mert szétzüllött társadalmunk egyes tevékeny embere hasztalan feszíti meg minden erejét, hogy egyesületek, vagy bármi néven létesülő társulatok pártolásában hirdeti körülményeink jobbrafordultát; ha az önbecsérzet fogalmát, csak a henye életmód emeli és az ipar és enemű foglalkozás megbélyegzőnek tűnik fel!!

Azért, ha valahol, úgy csak is itt, — és csakis ez irányban kezdendő a gyökeres reform.

Példányképül, s saját tapasztalás után: csak a kis, de dúsgazdag Würtemberg fejedelemségre utalok. Hol minden férfigyermek köteles 14 éves korig iskolába járni; a mit, ha akadályozva lenne: anyagilag segít, a község, vagy több magán-alapítvány. És ekkor törvényesen megállapított részletörlesztésű tandíj mellett fogadtatik fel bármi kézipar megtanulására. A mi /szintén, ha nem telik a szüléktől, vagy esetleg a hagyatékból; ismét a község, vagy az erre rendelt, ott nagyszámú alapítványok által egyenlittet- nek ki.

De ezáltal két főczél mindenesetre elvan érve. Először, a felsorolt tények által mintegy tiszteletreméltó világításba helyeztetik az iparűző elem; és ez magéban véve is elég vonzerőt gyakorol. Másodszor pedig az önérzet fejlődése kölcsönösen elő lévén segítve,: a mester erkölcsi kötelességének tartja a tanítványt nem mint igavonó barmot tekinteni, hanem észszerű alkalmazással saját, és az ő részére is hasznosan működtetni.

A nagy, világítható eredmény felől pedig min-