Esztergom és Vidéke, 1879
1879 / 49. szám
Esztergom, I. évfolyam. __________ 49. szám. _____________Vasárnap 1879. November 16-án. k özérdekű, nemzetgazdászati, ipar-kereskedelmi és^szöpirodalmi közlöny. Előfizetési-ár: fél évre..............................................4 fit. — kr. é vnegyedre.........................................2 „ 20 „ E gyes szám: 8 kr. Az előfizetési pénzek a kiadó hivatalhoz, Széchenyi téren íntézendők. Megjelenik : hetenként kétszer vasárnap és csütörtökön. Hirdetések a legolcsóbb áron közöltetnek. A lap szellemi részét illető levelezések, a szerkesztőséghez, SZÉCHENYI TÉPV 35-IK SZÁM ALATT, intézendok. Kéziratok nem adatnak vissza. Esztergcmi 1879 november 14. A polgármester beadta lemondását. Az okok benne vannak a lemondási nyilatkozatban, a közgyűlés fogja azokat tárgyalhatni és véleményt mondani felettük. Készünkről ha marasztalniuk is, nem illetékes helyről jönne a marasztási kérés. A ténynyel azonban számolni kell. Municipális és társadalmi életünk zaklatása, megszakgatása oly dolgok, melyek kihatásukban veszéíylyel járnak és épen azért, maradjon meg a polgármester lemondási szándékánál és legyen más utódja, vagy sikerüljön a közgyűlésnek őt szándoka megváltoztatására bírni, — az mindegy, de az okoknak, melyek e lemondást előidézték, ismétlődniük nem szabad! Nem vagyunk bálványimádók. Ha nem tagadjuk meg magunkat annyira, hogy az egyik egyént szívesebbén látjuk valamely állomáson, mint a másikat, de azért oly horderejű tóny- nyel szemben, mint a polgármester változás, leteszünk minden személyes indokról és tisztán a lényeggel foglalkozunk. És épen azért határozottan ki kell mondanunk azt, hogy a lemondás érdemleges eldöntésénél a közgyűléstől első sorban azt várjuk, — azt követeljük, hogy, ha a lemondási indokok nem tisztán személyiek, — pedig nem azok, — ezen indokokat behatóan megvizsgálva azok elhárításáról gondoskodjék, hogy bárki legyen a polgármester, ne legyen kénytelen kidről jövő méltatlan boszantásokkal küzdeni, vagy ha ez elkerülhetetlen, akkor adjon a közgyűlés I „ESZTERGOM ÉS VIDÉKE“ TÍR0ZMJL Otthon. I. Azt mondod édes, látogassalak meg S ez énnekem mondhatlan jól esik, De ha kopott ruhámra gondolok, Égő szemem kényekkel megtelik. Hogy menjek hozzad, én boldogtalan ? Kopott ruhába’, sápadt, betegen, Hogy czifra szolgád fülembe kiáltsa: „Pusztuljon innen, koldtís, szemtelen!“ Somló Sándor. Vasárnapi levél. (Komáromban történt ? — Nevető szemek. — Bájfalvy Irén és Kóróváry Arthúr. — Kvitt. — Egy kis tudomány a photo grafia terén. — Hölgyek védelme. — Csak azért is a férfiak. — A legújabb sütet. — Hogy akarnak szent érzést profanisálni.) Mondjuk, hogy Komáromban történt. Azt azonban már nem lehet eltagadnunk, hogy esztergomi úri ember a kalandhős, mert ha el lehetne tagadni, akkor nem is mondanám el. Magasan lobogott a jó kedv, volt dal, volt elmés és csípős megjegyzés elég; ha épen valamelyik nagyon élesen sült ki, ott volt a pohár, bele fojtották annak tartalmába. Jön étkezni egy úri hölgy. Az első pillanat elárulta, hogy idegen; a megjelenés azonban oly eltgans, oly előkelő volt, hogy meglepetést keltett az egyedüliség. Midőn a külön asztalhoz leült és a polgármesternek oly nyomatéket, oly támaszt, hogy biztosan elmondhassa: longus post me idem petentium ordo! Városunkat a polgármester képviseli. A polgármester a város akaratának, a város működésének személyesitője és lm a közgyűlés eltűri azt, hogy feje bármi okból hivatalos működésében boszantassék, csak önmagáról feledkezik meg, saját méltóságát engedi megtámadtatni. Nem szükséges reá mutatnunk egyes körülményekre. Sokkal nyíltabb életet élünk, a városi történetek sokkal jobban és hamarabb tudomására jutnak a közönségnek, mintsem újra kellene azt elmondanunk. Ha mi cselekednénk ezt, izgatásnak neveznék és hatást nem érnénk el vele. Ha mi mondanánk azt, hogy létezik egy factor, ismételjük: factor! melynek főtörekvése városunknak még létező önállását végleg elnyomni, mely feladatává tette a városnak még létező rendelkezési jogát megsémmjsiteni és teljesen akarat nélküli tömeggé változtatni; ha mi akarjuk élsz ámítani azon tényezőket, melyek nekünk, rólunk nélkülünk, parancsolni akarnak; ha mi szólanánk valamit az ellenszenvről, mely egynémely köröket minden iránt eltöltött, a mi városi, akkor az első szóra ki lenne kiáltva a szó : izgató. Pedig izgatnak ők! Elvárjuk a képviselő testülettől, hogy végeredményében saját létkérdését megvédelmezni fogja; megkívánjuk tőle, hogy ragadja meg az alkalmat, és rázza le magáról mindazon befofátyolát hátraveté, előtűnt egy szabályos, kedves arcz, melynek komolysága égbekiáltó ellentétben állott a szemekkel, melyek még akkor is nevettek, midőn a homlok ránczokba borult. Hatása a tüneményszerü jelenségnek legelőször abban nyilványult, hogy a zajos társaság csendesebbre vált, mig végezvén a vacsorát a hölgy, szobát kért a vendéglőstől és a mulató társaságot egy tekintetre sem méltatva, eltávozott. Ha azt állítanám, hogy eltávozása után a társaság nem foglalkozott vele, alig hinné el valaki. Foglalkoztunk bizony, még pedig élénken. A hölgy érdekessége nem hagyott nyugodni és minden áron ismeretségét akartuk megnyerni. Mikor egy jó kedvű, legnagyobbrészt fiatal emberekből álló társaság minden áron akar valamit, az annyit jelent, hogy szándékát kiviszi. Miután azonban az egész társaság együttesen nem válalkozhatik ilyesmire, az egyesek között pedig igen sok vállalkozó akadt, a sorshúzásnak kelle határozni, ki legyen a kezdeményező. A sors — mondjuk, hogy — Adolár barátunkra esett. Örült is neki, annálinkább, mivel nagyon jó alkalma volt hozzá, miután a hölgy által lakott szoba szomszédságában egy idegen ur lakott, kivel üzleti összeköttetésben igen gyakran érintkezvén, majdnem kizárólag ott lakott a szobában. Megvárva az illő időt és alkalmat, kopogtat a hölgy ajtaján. — Szabad! mondja egy üde csengő hang. Hősünk belép, de oh kegyetlen sors, a hölgy nincs magányosan, hanem értekezletet tart egy idős úrral. Azonban mire való a feltalálási leleményesség ? — Bájfalvy Irén urhölgyet keresem. — Sajnálom, nem itt lakik. — Bocsánat, tévedtem. lyásokat, melyek egyedül a mi hátrányunkra, egyedül saját hatalmuk kiterjesztésére érvényesültek eddig. Szólhatnánk a személyes kérdésről is. A jelenlegi polgármestert a nép szava emelte városunk fejévé. Kiliült-e az érzelem, a bizalom iránta, nem kutatjuk, de annyi bizonyos, hogy ha nemes érzeténél, kíméletes gondolkozásmódjánál fogva nem alkalmazta mindenütt az erélyt, mit megkövetelt tőle városunk, ez jó indulatból, kíméletből tette, előnyt akart vele elérni és nem ő az oka, hogy csalódott-; mindannak daczára eddig ily erélyes polgármesterünk nem volt. És ezért, ha megtűrjük marasztani, örvendeni fogunk neki. Ha azonban ő marad meg, vagy más lesz helyette, tőle is, utódjától is azt kell követelnünk, hogy hágjon a hydra fejére, tiporja azt össze, mutassa meg, hogy Esztergom városa nem Csáki szalmája. Régi bajok azok, melyeket gondolunk, melyek eddig a városban csak lappangva ölték a kedélyeket, melyeket érez mindenki, ki városa érdekében gondolkodni tud. És nem volt ember, ki ki merje mondani, hogy hol van bajaink egyik leggazdagabb forrása. Talán az tarU vissza polgárainkat, hogy függetlenek voltunk, hogy igazi királyi város voltunk és a hatás, a zsibbasztó, károsító hatás csak közvetve éreztetett. Jött azonban a csapás, mely rendezett tanácsú várossá sülyesztett; jött a csapás, mely És ezzel szépen kihátrált a szobából, behátrált az ő rendezkezése alatti szobába, hol már várta az eredményt a társaság legtöbb tagja. A hivatalos kiküldésről előadott siralmas jelentés szomorú tudomásul vétetetett és kezdődött uj hadjárati terv készítése. Természetesen, nem ment oly könnyen. Újra a borhoz folyamodtak, a bortóli tanácskérés közben elfolyik egy jó óra, már kezdődik a discussio igen hangos lenni, midőn az ajtón kopogás hallatszik. — Szabad! Ki lép be? A nevető szemű hölgy, de a legtö- kéletessebb applomb-bal, a legkifogástalanabb toi- lette-ben, a legkomolyabb arczczal. — Kóróváry Arthúr urat keresem. — Sajnálom, nem itt lakik. — Bocsánat, tévedtem. És ezzel szépen megy ki a szobából, a mulatók átalános bámulata közt. Az ajtóban azonban visszafordul, nevető szemei most már kaczagnak, finom ajkain is gúnyos mosoly játszik és szól: — Remélem, most már kvittek vagyunk! Alig hallható kaczaj a finom ajkról s a hölgy mint valami tünemény, többé nem látható. Hanem azért Adolár barátunk még most is szerelmes bele, illetve ezért szerelmes. És a szerelmesség ellen még nincs feltalálva semmi szer. Bizony ideje lenne már, ha a mi feltalálónk, ki előszeretettel tanulmányozza az uj találmányokat, erre is szánna időt és aratna akkora sikert, mint a fénykép nagyítási találmányával. Ha már azonban eszünkbe jutott a fénykép nagyítási találmány, beszéljünk valamit erről is, annálinkább, mert hálátlan a világ és a leggenialisabb ötleteket nem akarja figyelemre méltatni. Tehát felhívjuk Beszédes és Brodszky urak figyelmét.
