ESZTERGOM XXXV. évfolyam 1930

1930-02-02 / 27. szám

Az esztergomi kaszárnya tatarozása és a városi költségvetés Tárgyalások a honvédelmi kormánnyal. — A kaszárnya javításának versenytárgyalás útján való kiadását óhajtja a város a helybeli iparosok érdekében A kaszárnyák tatarozásának ügye a háború után az egész országban problémája lett a városoknak, amenynyiben a devalváció következtében fillérekre zsugorodott kaszárnyabérek nemcsak hogy a békeidőben jövedelmet jelentő bérek megszűnését jelentették a városok részére, hanem a karbantartás hatalmas kiadásai nagy teherként is nehezedtek rájuk. A háborús, fokozottabb igénybevétel és a forradalmak ideje alatti rongálódások a kaszárnyák épületeit mindenütt tönkretették, •úgyhogy ma országszerte az a helyzet, hogy a kaszárnyák csak ott vannak karbantartva és modernizálva, ahol a honvédelmi miniszterrel előnyös megállapodást lehetett kötni. A kaszárnyabérek részbeni valorizálását Esztergomban is sikerült már elérni, úgyhogy a kincstár az utóbbi években már 38.000 P évi bért fizetett a laktanyáért, de a háborús rongálódások címén vegyes bizottságok által megállapított károkat, valamint a lakbérek visszamenőleges valorizációját a város nem tudta a mai napig sem kieszközölni. Ily módon költségek híján a mi laktanyánkat is meglehetősen kikezdte az idő vasfoga, annak dacára, hogy legszükségesebb kisebb javításokat mind a város, mind pedig a kerékpáros zászlóalj saját költségén végzett a kaszárnyán. Újabban a honvédelmi minisztérium egyes városokkal oly értelmű megállapodásokat kötött, hogy 40 évig a lakbérek terhére a kaszárnyák karbantartását vállalja. Ez a megoldás azonban Esztergom város köz nsége részére nem mutatkozott gazdaságosnak, mert a legszükségesebb karbahelyezési munkák, amelyeket 1927ben ugyancsak bizottságilag 80.000 pengőre becsültek, nem állanak arányban a már élvezett valorizált lakbérrel. A kaszárnya karbahelyezését azonban mind az egyes közbeeső parancsnokságok, mind a honvédelmi miniszter állandóan szorgalmazták, legújabban pedig törvényes eljárást is indítottak, melynek eredményeként a várost kötelezték volna a kaszárnya jókarbahozatalára. A város azon álláspontból kiindulva, hogy a közönséget legfeljebb arra lehet kötelezni, hogy a kaszárnyát a lakbérekből tatarozza, á honvédség iránti tisztelet és nagyrabecsülés szem előtt tartása mellett arra kérte a minisztert, hogy a legsürgősebb karbahelyezési munkálatokat ő végeztesse el a város közbejötte mellett a lakbérek terhére. A miniszter ezt az ajánlatot, amint azt az egyik decemberi városi közgyűlés is tudomásul vette, elfogadta, azonban a lakbérek további fizetését mult évi november 1-től váratlanul be is szüntette. Dr. Antóny Béla polgármester azonnal kérelmet intézett a minisztériumhoz, amelyben kérte, hogy a város kérelmének megfelelően mindenekelőtt állapitíassék meg az a munkaprogramm, amelyet végre kell hajtani, s aztán nyilvános versenytárgyalás útján adassék ki a munka vállalatba, mely műveleteknél a város hozzászólása egész vonalon biztosítva legyen, s mikor már a vállalkozó keresete esedékes, akkor tartassék csak vissza a lakbér. Ezt annál is inkább tette a polgármester, mert a lakbérek váratlan visziszatartása az amúgy is súlyos I anyagi gondokkal kiizködő várost jegy nehéz probléma elé állította, mivel ez a lakbérjövedelem a város költségvetésének egy biztosan befolyó bevételi tétele volt. E kérelmet a honvédelmi minisztérium a munkálatok sürgősségére való tekintetből nem teljesítette, a lakbéreket nem folyósította, csupán arra tett Ígéretet, hogy a munka kiírásánál és vállalatba adásánál a várost a legteljesebb mértékben bele kívánja vonni. A közgyűlés úgy intézkedett, hogy egy küldöttség memorandumot vigyen a honvédelmi miniszterhez, amelyben nemcsak a fenti lakbérkérdés, hanem a városnak összes, kincstárral összefüggő kívánalmai is össze vannak gyűjtve, másrészt jegyidőben az I. honvéd vegyesdandárparancsnokság úgy intézkedett, hogy 1930. május l-ig visszatartott lakbérek felhasználtassanak a laktanya * tatarozásához. F. hó 29-én egy bizottság szállt ki Esztergomban, amely a város szakközegeivel egyetemben a legsürgősebb munkálatokat megállapította. Ezek a tető, ereszcsatornák, ajtók, ablakok (üvegek nélkül), padlók, lépcsők és illemhelyek megjavítása. A városi kiküldöttek kérték, hogy a fentemlített memorandumban foglaltakat az ügy elintézésénél vegye a miniszter figyelembe. Ha a miniszter a memorandumban foglaltakat figyelembe veszi, a tatarozást mindaddig el kell halasztania, míg a város a lakbérek elmaradásával költségvetésében számolhat, vagy ha nem, akkor a kaszárnya V. és VI. sz. pavillonában a munkák kb. május havában megindulnak. A hivatalos városnak mindenesetre nagy hátrányára volna ez az intézkedés, mert költségvetése a lakbérhiány miatt - realitását elveszti, másrészt azonban az a remény, hogy a munkát sikerülni fog esztergomi iparosoknak megszereznie, és így a pénz mégiscsak a városban marad, bizonyos ellenszolgáltatást jelent a város közönségének. A tatarozási kérdésnek ily módon való elintézése a városra végeredményében nem lehet hátrányos, mert a végzendő munkálatokat legmagasabbra kalkulálva is, a kaszárnya megjavítása 4—5 éven belül elkészül, ami után a lakbérek ismét rendes jövedelmet fognak a városnak jelenteni. Míg ha 40 évi lakbérmentes tatarozásra veszi át a kincstár, a városnak 40 évig nem lenne semmi jövedelme kaszárnyájából. Agfalvi Imre főerdőmérnök, az esztergomi erdészeti iskola tanára nyilatkozik a városi erdei fa értékesítéséről Megjegyzések a „Takarékosság a városgazdaságban" cimű cikkre Ag falvi Imre főerdőmérnök a következő érdekes sorokat volt szíves rendelkezésünkre bocsájtani: Egy polgártárs hozzászólása körülírással jelent meg a fent idézett cikk az „Esztergom" f. évi január hó 26-iki számában. Bár elgondolásai figyelemreméltóak, mégis kötelességemnek tartom, hogy a cikknek a városi erdőgazdaságra vonatkozó részét helyes megvilágításnban állítsam a lap olvasói elé. Szükségesnek tartom a helyzet ismertetését, hogy így a város közönsége belássa: a városi erdőgazdaság vezetősége a helyes értékesítés érdekében az intézkedéseket már megtette. Tagadhatatlan, hogy a múltban elkövetett mulasztások, a minden befektetés nélküli gazdálkodás, eredményezték a város erdemek elhársasodását. A hárs mint tűzifa nagyobb értékkel nem bir, az bizonyos, bár a fűznél, nyárnál még lényegesen jobb. Ha nem jó tűzifának, — mondja a cikkíró —• készíttessenfa város fagyapotot és szerezze be hozzá a Az „Esztergom" tárcája. I szellem (Folytatás és vége.) „Az idők folyását nem állíthatjuk meg. A düledező házakat le kell rombolni, városrészeket, amelyek antihigienikusak, el kell tüntetni, még ha nagy múltra tekintenek is vissza, hogy helyükbe jöhessen a mindig friss és mindig újjászületett élet. De hagyjuk legalább meg azt belőlük, ami szellemi; a neveket. Most a Tabán lerombolására készülnek a budapesti városházán. Valóban, Buda ezen legromantikusabb része megérett a csákányra, de hagyjuk megbelöle legalább a neveket, amelyeken keresztül átjön az új korba a mult. Hadnagy-utca, Holdvilág-utca, Aranykakas-utca, Görögök-utcája, Kereszt-tér, Keresztutca stb. oly nevek, amelyek a magyar középkor és a török idők gyér emlékeit őrzik. S megtörténhetik, hogy lesznek városi urak, akik számára ezek mit sem jelentenek s nekik majd az egyéni hiúság vagy érdek, legjobb esetben pedig az említett, hamis történeti szempontok diktálják az új elnevezéseket. Érdekes megemlíteni, hogy Parisban, 1928. őszén a Quai St. Michel-t, amely középkori eredetre megy vissza, egy igen népszerű, közkedvelt és nemrég elhunyt személyiségről akarták elnevezni. A táblákat fel is rakták, de akkor egy kis baj történt. Nagy csődület támadt a parton, a lakók kivonultak az utcára és hangos tüntetéssel követelték a régi elnevezés visszahelyezését. A hatóságnak nem is kellett az új táblákat levennie, mert azokat egyszerűen leverték. És valóban azóta ismét Quai St. Michelnek hívják azt a rakpartot Parisban. Ez nem kicsinyesség, ez nem sovinizmus, uraim, ez: — kultúra. S itt szeretnénk rámutatni arra, ami tulajdonképpen megíratta ezt a cikket. Sokat beszélnek s cikkeznek arról, hogy Kelenföld-Lágymányost Szent Imre városnak, a Tabánt pedig Szent Gellért városnak kellene elnevezni. És ezt a nemzeti és katolikus gondolat égisze alatt hirdejtik. Pedig, ha valaki az előbb elmondottak után mélyére néz a dobognak, láthatja, hogy ez éppen a nemzeti és katolikus szellem meghazudtolása. Kelenföldet egy évezred, a Lágymányost és a Tabánt évszázadok szentesítették a nemzet gondolkozásában, ezt nem lehet, bármily jszép jelszóval, megváltoztatni. A [konzervatív katolikus szellem pedig nem követelhet áldozatot a nemzeti gondolkodás éppen oly tiszteletreméltó konzervativizmusától, legkevésbbé akkor, amikor semmi ellentét nem áll fenn közöttünk. Ez legkevésbbé sem támadás [Szent Imre vagy Szent Gellért kuljtusza ellen, de igenis támadás a műemlékrombolás és áltörténetiség ellen a nemzeti és katolikus szel|lem nevében. Nevezzenek el bárkiről bármit, de ne törüljék ki Budapestből azt a kevés történelmet is, |ami barbár kezek után, mégl napijainkra maradt. Mindig panaszkodnak, hogy Budapestnek nincsen hangulata, mint más világvárosnak : Bécsnek, Parisnak, Rómának. Igen, mert nincsenek régi utcái, ntncsenek régi házai, nincsen múltja, és főleg raert nincsenek emberei, akiknek lelkében élne a mult szeretete. Mi hát a tennivaló? Ezekután könnyű megfelelni, tulajdonképpen közvetve már már el is mondtuk. Öntudatos, őszinte, valódi történeti szellemet nevelni. Megláttatni a történeti értéket és belekapcsolni azokat a jelenbe. S ezeket az értékeket ne csak az individumok egyoldalú kultuszában lássuk meg, hanem, ami sokkal fontosabb, a nemzet kollektív termékeiben." A tanulságos cikk esztergomi vonatkozásaiban gondoljunk most a mi 25 év előtti általános utcakeresztelésünkre, s arra, hogy mit vesztettünk a Buda-utca, Duna-utca, Kucldander~út, Szél- Kőhíd-utca, Tizenhárom-város, Kisléva stb.-elvesztésével. Még jó, hogy az egy Hévíz-utcánk megmaradt s reméljük, meg is fog maradani. SCHEIBER saját ggártmáip paplanai és alakításai a legteljesebb iqegelégeoésí Érdemlik ki.