ESZTERGOM XXXIII. évfolyam 1928

1928-04-08 / 28. szám

X&&JII- évfolyam, 28 szám. Ára 30 fillér Vasárnap, 1928. április 8. ESZTERGOM MÉM Megjelenik hetenkint kétszer: szerdán és vasárnap. Előfizetési ára egy hónapra 1 P 20 f. Névtelen közleményt nem veszünk figyelembe. Keresztény politikai és társadalmi lap Főszerkesztő : Homor Imre. Felelős szerkesztő : Gábriel István Kéziratok és előfizetések Kossuth Lajos­utca 30. szám alá küldendők. Hirdetések fel­vétetnek a „Hunnia" könyvnyomdavállalatnál. fir?* Esztergom húsvétja Esztergom, 1928. ápr. 7. „ Esztergora felülmúlja Magyaror­szág valamennyi vár it..." irta Rogerius mester ama siralmas éneké­ben, amelyben a tatárjárás bajait és borzalmait festi le a szemtanú hű­ségével és az átélés egyszerű közvet­lenségével. Ez a fényes és gazdag város akkoriban romhalmaz lett, felégett házainak üszkei közt holt f estek he­vertek temetetlenül, fölötte sűrű ra­jokban hollók, dögkeselyűk szálldos­tak, a kirablott üzletek, árúházak mélyében tolvajok, rablók húzták meg magukat. Fönt, az el nem fog­lalt várban is egyre szólt a lélek­harang; a fekete pestisnek villant mindennap a kaszája és vitt el egyet­egyet azok közül a derék és vitéz magyarok közül, akiket a muhi csatatér borzalma és Esztergom ret­tenetes feldúlása még életben hagyott. Soha többé nem állt úgy talpra Esztergom, hogy régi fénye, gazdag­sága egész teljességében ismét fel­ragyoghatott volna. S amit elért Vitéz János primás és Bakács Ta­más idején, az ország második vá­rosának magas rangjától ismét meg­fosztotta őt a török és az idegen zsol­dos csapatok barbár rabló munkája. Az idő nagy kereke fordult. Volt, hogy teljesen alul voltunk. A: kuruc idők kiosiny falujában nem volt ház lövöldözetlenül, tető épségben, itteni ember békességben. És forog az idő kereke lassan, ráérőn. Esztergomban újra szebb házak épülnek, utcák sora nyílik, emberek dolgoznak, remény­kednek. Jönnek a nagy prímások, akiknek parancsszavára hegyek tűu­nek el, völgyek betemetkeznek s az ősi dicsőség színhelyén felépül diadal­mas nagyszerűségében a magyar szentegyházak koronája: a bazilika. Ugy áll odafenn a vérrel szentelt ormon, mint egy önérzetes hős, aki a pusztulás után végigtekint a le­tartott vidéken, majd acélos izmait megfeszítve az égre néz és felkiált: — Élek ! Élni fogok ! Élni akarok ! Az idő lassú nagy kereke nem áll már a legmélyén. Száz év is bele­telik, mig mozdulását észreveszi a mindennapi munkájával törődő, távo­labbra Dem néző ember. A bazilika szomszédságában még sírt u nyomor, szégyenkezett a régi elhagyatottság Szenttamás viskóiban és a gondozatlan hegyoldalon. Alant a görbe utcák minden piszkát, porát fel-feldobta a szél, mintegy kacér­kodva a mozdulatlan fenséggel. A szegény, sáppadt emberek a földet nézték s nem voltak jóban a ra­gyogó csillagokkal. A házak átned­vesedett falai, ócska tetői megma­radtak változatlan számmal, csak a temetők teltek egymásután és fáradt testeket takartak el a naponként újuló sírdombok. Az idő kereke fordul! Nem ma­rad igy tovább ! Nézzük csak ! Egyre több a remélő, bizakodó, bátor em­ber. Egyre tisztább az utca, keve­sebb a por, több a zöld lomb és több a pirosarcú gyermek. A fensé­ges bazilika körül a táj szépül s a magyar ma már nemcsak a multat si­ratni zarándokol a régiek szent hegyére, hanem a jövőt áhitani és szolgálni is. Ilyen ütemben halad ideát az élet, csak még a sírunk köve nincs el­hengerítve Párkány felől. . . De eljön a diadalmas, gyönyörű harmadnap is, amikor Esztergom húsvétját hirdetik a város összes harangjai. Az idő kereke fordul.. . egyre fordul fölfelé . . . Esztergomi emberek! Nézzetek csak a fénylő csillagokra, és tün­tessétek el az esztergomi port, pisz­kot, szennyet, betegségeket, kishitű­séget és közönyt a fényes bazilika tájáról. Bizony, bizony mondom nektek : Feltámadunk ! A Szentföld és az emberiség húsvétja Az „Esztergom" számára irta: DR. TÓTH KÁLMÁN Minden palesztinai zarándoknak sze­met szúrhat az a feltűnést keltő kö­rülmény, hogy mindazok a szent helyek, melyeken Jézus életének legfontosabb eseményei játszódtak le, mind a váro­sokon, illetve falukon kivül feküsznek. Á názárethi Szentház, ahol az Úr­angyala köszönté Szűz Máriát ós mé­hébe fogadá Szentlélektől Szent Fiát, Názáretnek legdélibb fekvésű ós leg­utolsó háza volt az örök Ige megteste­sülésének idején. Betlehemben még most is a városon kivül fekszik a születési barlang-istálló, mert nem kaptak helyet a szálláson. (Jak. 2. 7.) Jeruzsálemben pedig, amint már szt. Pál megjegyzi a zsidókhoz irt levelében (13, 12.) „Jézus, hogy vére által a népet megszentelje, a kapun ki­vül szenvedett." „Tulajdonába jőve, de övéi be nem fogadák őt." (Ján. 1, 11.) Sem fogantatásához, sem születéséhez, sem halálához nem volt helye az em­berek között. Minő szemléletes bizonyí­tékot szolgáltat e szembeszökő tény Szent János állítása mellett, aki mind­járt evangéliuma elején szomorodott szívvel állapítja meg: „Tulajdonába jöve, de övéi be nem fogadják őt." (Ján. 1, 11.) Kortársai nem tűrték, hanem száműzték maguk közül. Legszorosabb értelemben honfitársai, a názáretiek még abban a faluvégi utolsó házban sem akarták őt megtűrni, ahol növekedett vala. (Luk. 4, 16,) „Elteiének mindnyájan dühvel a zsinagógában; ós fölkelvén, kiüzék őt a városból és fölvivók ama hegy párká­nyára, amelyen városuk vala építve, hogy letaszítsák őt." (Luk. 4, 28—29.) És pedig akkor követték el ellene e Az „Esztergom" tárcája ALDAS Áldott légy feke+e csillag, suhogó tűzben érő csillagunk, sötét hazánk, melyből virulva, gyökerekkel, folyton zümmögő vizekkel mosolygó fénybe nyúlunk s tovább álmodjuk hősi álmaid, minthogyha minden lángnyelved a mélyből belölünk énekelne s forró harcaink, bolyongó vándor életünk, idős szived friss lázadása lenne, lila gőzökben könnyező hegyek között, izmos folyamok, tavak fényében duzzadó sors: örökké lengő tűz a síkokon, rokon arcunkat szépítő nevetés, mi egyre áradóbb csengéssel száll belőlünk s mint szivárvány ragyog fölötted, fekete csillag, áldott hazánk: lágyan ringató illatos föld, harcos pálya, halállal simító hűs tenyér. Bányai Kornél. Elejtett szavak Valahol kukorit a kakas a cisto­padii házromok között. Bolond! Azt hiszi, hogy hajnalodik. Pedig csak ra­kétafóny az, ami bevilágítja a tájat, az is úgy másodpercenkint egyszer-kétszer. Hol fehér, hol vörös fény úszik fel, majd ömlik lefelé a sűrű sötétségben^és ilyenbor egy jó szempillantásra látszik a feltúrt föld, az összetört erdő ós az árkok pereme, amely előtt dróthálózat fut, mint valami szörnyű állat sörénye. Mire igazán pirkad, nagy zenebona lesz itt. Készenlét van. Támad az orosz . . . Csönd. Egy puskalövés nem hangzik az egész frontszakaszon . . . Ez nagyon gyanús. Az emberek végig­állják az árkot, itt-ott hallatszik, amint a bajonet a „spátnihoz" ütődik. Néhol suttogva beszélgetnek. Valaki vitatko­zik és a szomszédját oldalbalöki a puskatussal. — Mit tipeg, tapog! — Maga goromba fráter! — No csak ennél nagyobb baja ne legyen még máma! Odafigyelnek a felmordulásra, aztán csend. A kakas ismét kukorit. Szabó János gefreiternek erről eszébe jut az otthoni kakas. Az övé. Amely az ő udvariban kukorékol. Erről eszébe jutnak a tyúkok, majd a pihés kiscsi­bék, erről a kis szőkefürtös Rózsikája, erről meg az Örzsije, az asszony. A bal oldalához kap, megtapogatja, ott vannak a fényképek. A blúza alá nyúl, ott van az érem hazulról. Jézus szíve, Mária szíve érem. Amit a pappal meg is szenteltetett az asszony. Erről meg eszébe jut a sok vasárnapi prédikáció a falusi templomban. Igy jár az eszé­ben ez a pár szó : — Aki hisz, az ól és boldogul. Ezt minden alkalommal elprédikálta a pap. Vörös rakéta fut a/, ég felé ... Hát ki hisz és ki nem hisz ? Még egy-két gondolat, egy-két kóstoló a rumosflas­kából ós nagy bevágással megkezdődik a haláltánc. Sustorog a srapnell, süvítve zuhan a gránát, fütyül a golyó, robban az akna és tüzesedik a puskacső . . . János többször a fejéhez kap, amely zúgó tüzes katlanhoz hasonló, majd a lábát, karját tapogatja. — Hát élek, élek még! Gránát csap az orra elé, betakarja a föld, de ő elszántan szórja magáról a pernyét, köpdösi a sarat ós ordítja mint­egy feleletül a tomboló halál felé : — Élek, azért is élek még! A reggeli szürkületben szűnik a harc. János körülnéz. Először jobbra for­dítja fáradt fejét, azután balra. Sehol egy élő, épkézláb ember. — János bá, az Istenért, ne hagy­jon elveszni 1 Elvórzek — szól gyön­gülő hangon egy falubelije. János feltámasztja a szerencsétlent ós int a szanitószeknek. Melléből folyik a vér. Blúzát szót­gombolják, érem villan elő, Jánoséhoz hasonló. — Hát hitted te, hogy életben ma­radsz, vagy nem hitted ? — kérdi mo­hón János, akinek ismét eszébe jut minden [ott, ahol a forró negyed­órák előtt elhagyta. —Egyéb mondánivalcja nincs magának János bácsi! — Hát hittem, hittem ! Hogyne hittem vóna ! ? — No akkor, ha van igazság a föl­dön, akkor életben maradsz. Ládd, én is hittem, nos élek ! Alig múlik el tiz perc, a falubeli ember az éremmel a nyakában meghal. Ott, azon mód a szanitósz hordágyon ... — „Ej, ej" — forgatja a fejét Já­nos bácsi ós kételkedve tapogatja meg órmecskéjót. E'mulik a nehéz nap, az ezred pi­Virág ós Szántónál olcsó női tavaszi kabátok már 25'— P-órt'

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom