ESZTERGOM XXXI. évfolyam 1926

1926-12-25 / 101. szám

XXXI- évfolyam, lot. szám. Ára ÍÍOOO korona Szombat, 1926. december 25 ESZT RGO Megjelenik hetenkint kétszer: szerdán és raiárD&p. Előfizetési ára egy hónapra 15.000 K. Néptelen közleményt nem Teszünk figyelembe. Karácsonyi harangszó Keresztény politikai és társadalmi lap Főszerkesztő: Homorlmre. Felelős szerkesztő:Gábriel István. Esztergom népművészete Irta JASCHIK ÁLMOS Kéziratok és előfizetések Kossuth Lajos utca 30. szám alá küldendők. Hirdetések feltétetnek a „HUNNIA" könyvnyomdában Irta: Dr. Cser noch János biboros hercegprímás Karácsonykor a harangok azt hirdetik, amit első Karácsony éjjelén angyalszóval az Ég üzent a főidnek. „Dicsőség a magasságban istennek és béke a földön a jóakaratú embereknek." Aki az Istennek megadja a dicsőséget, az a jóakaratú ember s így igénye van a békességhez. Az Isten szeretete magában foglalja a felebaráti szeretetet. Ha Istent mindenekfölött szeretjük, akkor felebarátunkat is szeretni tudjuk, mint önmagunkat. Azért a karácsonyi harangszóból először is azt a figyelmeztetést kell megértenünk, hogy bensőségesen vallásosak legyünk, az Istent szeressük és hiven szolgáljuk. Ha ezt a figyelmeztetést jól megszívleljük és követjük, akkor könnyű lesz a harangszó második intelmét megfogadnunk, hogy jóakaratúak, az embertársakat szeretők és békességesek legyünk. Esztergomnak és egész Magyarországnak igen nagy szüksége van jóakaratra és békés polgárokra, mert az újjáépítés nagy munkáját csak egymást megbecsülő, a közös célt jóakarattal szolgáló emberek végezhetik. Azért városunk és szegény hazánk mint szebb jövőnek igéretét hallgatja a templomok tornyából elhangzó karácsonyi üzenetet. Társadalmi és gazdasági bajaink gyógyulása, a magyar nemzet szörnyű fájdalmának enyhülése és jogos reményeinek teljesülése azoktól a polgároktól várható, akikben állandó lakást vett a karácsonyi lelkület. Bár igazságtalan volna az az állitás, hogy népművészetünk és történelmi stilusemlékeink gyűjtése és feldolgozása körül hanyagságot, vagy mulasztást követtünk volna el, azt az egyet be kell ismernünk, hogy a gyűjtés eredményeinek nyilvánosságrahozatala szélesebbkörű ós hathatósabb formában is történhetett volna. Egykét — kiadói érdekből népszerűsített — kiadványt leszámítva a magyar közönség egészének alig, az utolsó húsz óv alatt közénk nőtt nemzedéknek pedig úgyszólván semmi fogalma sincs arról a nagyszabású ós feldolgozó munkáról, melyet erre hivatott intézményeink kezdeményezésére, vagy egyéni hivatásszeretetből a szakemberek egyrósze évtizedek alatt végzett. Azok a szemelvények, melyeket anyagi gondokkal küzdő kiadványaink időnkint közölnek, sejtetik ugyan egy gyűjtőmunka nagyszabású arányait, de egymaguk még korántsem elegendők arra, hogy közönségünk közönyét leküzdjék, érdeklődését felkeltsók és ébrentartsák. Pedig az ilyen irányú kulturális propaganda ma, országunk megcsonkítása és műkincseink egyrészónek elvesztése óta, érzelmileg kivételesen fogékony talajra találna. fla szabad a szórványosan fellépő tünetekből következtetnünk, akkor megállapíthatjuk, hogy közönségünk közönye mintha veszített volna valamit merevségéből és némileg melegebb érdeklődéssel kisérné azokat a törekvéseket, melyek történelmi stiluskulturánk ós népművészeti emlékeink felgyűjtésére és megmentésére irányulnak. A politikai katasztrófák kíséretében fellépő tömeglélektani jelenségek egyike nyilatkozik meg ebben az ébredező érdeklődésben, melyhez nemzetünk története a visszatérő példák egész sorával saolgál olyan időkből, amikor a nemzet életösztöne azért fordult a mult felé, hogy abból életbátorságot és munkaerőt merítsen. Ilyenkor erőforrássá válik számára a mult minden olyan ténye, mely aktivitást képvisel, tekintet nélkül arra, hogy e tények a nemzetközi viszonylatban mekkora értéket jelentenek, sőt másodrendűvé csökken a tények önértékének kérdése is és a fontos csak az marad, hogy — tények és a mi kultúránk tényei. Katasztrófánk előtt, ha műkincsről, vagy népművészetről esett a szó, gondolatban Pozsonyba, Kassára, vagy a Szepességbe, — Kalotaszegre, Ucsénybe, vagy Mezőkövesdre szállottunk úgy, hogy a helynevek valósággal stilusfogalmakká váltak és jelentőségük mellett szinte egészen elhomályosultak a népművészetig, vagy mütörténeti emlékekben kevósbbé gazdag vidékek és városok. Ma, amikor Erdélyt, népművészetünknek e fejedelmi virágoskertjót elveszítettük ós stílusemlékeink gócpontjai közül alig hathét jelentősebb város a miénk, érzésünk egész melegével ezek felé fordulunk, hogy egy, az eddiginél rendszeresebb és kimerítőbb gyűjtőmunka keretében dolgozzuk fel művészetünk számára részben elfelejtett, részben pusztulással fenyegetett értékeinket. Hat év óta — tanítványaim egykét kisebb csoportjával — ennek a célnak szolgálatára szentelem a nyári hónapokat és megállapíthatom, hogy azok a névszerint egyébként közismert helyek, ahol eddig megfordultunk, mütörténeti, népművészeti ós néprajzi tekintetben nem egyszer a legnagyobb meglepetésekkel szolgáltak. Ilyen meglepetés volt számunkra idei munkanyarunk színhelye, Esztergom is. Ezt a meglepetést a legtöbb esetben az fokozta csodálattá, hogy ez a turisztikailag agyonlátogatott és muzeális hírességeiről közismert város mekkora sorát rejtegeti olyan emlékeknek, amelyek mütörténeti érték tekintetében mögötte állanak ugyan a Bakóc-kápolnának, a bizánci xylothókának, vagy Mátyás király kálváriájának, de a ma ós a jövő eleven művészete szempontjából emezeknél menynyivel termókenyitőbb és sarkalóbb hatásokat sugároznak ki magukból. A szenttamási kálvária négy stációjának primitiv agyagrelifjei ós a golgotacsoport három barokszobra például a maguk nemében olyan stilusemlókek, amelyek mindenki számára, akit a véletlen odavezetett s hozzá szeme ós szive van, felejthetetlen művészi élményekké válnak. Idei munkanyarunknak — az eddigiekkel szemben — az adott némileg újszerűbb jelleget, hogy Esztergom város megbízásából a stílustörténetileg jellegzetesebb épületeket és városrészeket kellett felgyűjtenünk. E gyűjtőmunka közben azonban a régi magyar kézművességnek oly sok emlékére bukkantunk, hogy a gyűjtést kénytelenek voltunk ezekre is kiterjeszteni. Sajnos, eredeti munkaprogrammunknak Az Esztergom tárcája Ember a nyolc gyerekével A gyári igazgatóság titkári szobájának ajtaján kopog Szekér András, majd bakancsát letörli, kalapját előre leveszi ós tisztességtudóan vár. A csöndes ember belseje forr, lázong, szive idegesen ver. Megtörli izzadt homlokát. — Ami sok, az sok. Nem, ezt már elszivélni nem lehet. Miért nem boesájtják el Szabót, vagy Venczelt, aki fiatalabb, mint én ?! Hogy egy félévvel hamarább jöttek ? Hát ezért a félévért ? Aztán most télen, karácsony előtt; lehetetlen, erről az istentelensógről nem tud az igazgató. Okos és jó embernek mondják. Talán tévedés van a dologban. — Aztán én nyolc apró gyerek apja vagyok ! — ágaskodik benne az önérzet és erősebben kopogtat. A gyárigazgató úr pedig éppen most tartja a szociális bajok orvoslása című előadássorozatának második részletét a kaszinóban. Felzúg a .taps amikor a környék egyik legokosabb, legbefolyásosabb ós legnemesebb szívű férfiának ajakáról elhangzik a kijelentés, hogy a szociális bajok önmaguk siettetik a vonatkozó problémák megoldását, és hogy városunkut elözönlik a társadalmi bajok, ez csak azt bizonyítja, hogy a megoldások útjai immár nyitva vannak, csak a teljesedós idejének türelmes megvárása kell hozzá, amíg a baj megérkezik orvoslásának helyes útjára és beleilleszkedik a társadalmi problémák megoldásának általános természetszerű rendjébe! Az illusztris előadó bölcs fejtegetései nyomán a helyeslés és ováció zajától perceiig nem folytathatja beszédét, és elfogódottan ül az emelvényen. Szekér András persze mindezt nem tudja, s most már erélyesebben kopogtat. Grondolja, hogy a titkár tán az igazgatónál van a belső szobában. Leül hát egy kicsit, és gondolkozik. Mi másra gondolna ilyenkor a szegény ember, mint az életére. A sorsára, aminek a vége egyelőre az igazgató kezében van. Az előszoba ablaka előtt merednek a gyár szürke falai és a hatalmas kémények, messze a korai alkonyban alig látható már kis faluja, amelynek házacskáit belepte a hó. Szekér András tenyerébe hajtja fejét. Forró vasárnap délután tódul előSAŐr a nép a szűk portára. Aprajanagyja szörnyülködve bámul be az ajtón, ablakon: Szekér András veri a feleségét. A vékony, szőke assszonyka reszketve húzódik a szoba sarkába, amikor bősz embere egy széket forgat a feje fölött. — Istentelen ember kend, Andrási Inkább maradtam volna otthon és ne ismertem volna sohasem ! — zokogott a menyecske. A sírásra csillapodik egy kissé András, de keserű szóval veri tovább az asszonyt. — Egyedül nekem van itt megbánni valóm, Julis I Bár sohasem kerültem volna haza a harctérről! Talán különb dolgom van itt ? Kapok én meleg ételt, jó szót, ha hazajövök ? Merre jársz egész nap ahelyett, hogy dolgod végeznéd ? Durcásan fordul erre az urának az asszonyka. — És kend ? Ma vasárnap van, egész nap itthon lehetne, velem tölthetné az időt, — ós csak most jön haza részegen, gorombán . . . Mint a vércse, [rohan a szobába András anyósa, és nekiront a sötét embernek: — Igen, maga az oka mindennek. Házi szövött Pelczmann Lászlónál Esztergom, Széchenyi-tér 16. Telefonszám 135. — Házi kender megszövésre elfogadtatik!