ESZTERGOM XXX. évfolyam 1925
1925-01-18 / 5. szám
Megjelenik hetenkint kétszer: szerdán és vasárnap. Előfizetési ára egy hónapra 15.000 K. Névtelen közleményt nem veszünk figyelembe. Keresztény politikai és társadalmi lap Főszerkesztő: Homor Imre. Felelős szerkesztő: Gábriel István. Kéziratok ós előfizetések Kossuth Lajosutca 30. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek a „HUNNIA" könyvnyomdában, Városunk közgazdasági, kereskedelmi és ipari i Esztergom szab. kir. város lakosai tekintet nélkül társadalmi állásukés kereseti viszonyaikra, mindannyian aggódva figyelik és állapítják meg a régebben jobb napokat látott, de a trianoni átkos béke által kereseti lehetőségeinek több, mint 50 százalékától megfosztott város forgalmának fokról-fokra való csökkenését! A mult század 60 -70-es éveiben, amidőn még a Léva—Ipolyság— Csata — Párkánynánai vasúti közlekedés kiépítve nem volt, az egész Garam- és Ipoly-völgyi gabonakereskedelem Párkányon át Esztergomban bonyolittatott le. A város régi polgárai még emlékezhetnek az azidei hatalmas szombati heti piacokra. A Széchenyi-téri régi Szentháromság-szobor körül félkörben álltak a megszámíálhatian gabonás kocsik százai. Azon túl, be a régi Szent Lőrinc-utcában, a Hosszú-sor elején s a Kispiacon (a jelenlegi Rákóczi-tér) sokszor életveszélyes voit a tolongás ! Mindenki boldog és elégedett volt ! Régi megdönthetetlen igazság ugyanis, hogy ha a gazda, iparos és kereskedő boldogul, akkor boldogul a (jó magyarán mondva) lateiner és beamter is ! Ma mindezeknek az ellenkezőjét látjuk ! Esztergom forgalmát és jólétét kikezdte a fentemiitett vasúti közlekedés kiépítése, amely a hatalmas gabonaforgalmat teljesen átformálta és más irányba terelte. Kereskedelmi és ipari életünk katasztrofális meggyengítését azután betetőzte szegény, szerencsétlen hazánk megcsonkitása, r amely városunkat egy csendes sarokba szorított határvárossá devalválta. Amint azonban minden csonka szervezet a benne rejlő életösztön folytán valamelyes irányban kiforrni és kiegészülni iparkodik, ezen szükségszerűségnek engedve, az Esztergom körüli megtépett megyék elárvult községei is esetleg városunk köré fognak okos városfejlesztési politikánk révén csoportosulni. Különösen számithatunk itt az ipolyvölgyi, megyeszékhelyétől, Ipolyságtól megfosztott Szob, Letkés, Ipolydamásd, Márianosztra, Nagybörzsöny és Vámosmikoía községekre. Ezen községek az időközben a helybeli Kereskedelmi Társulat és Ipartestület hosszas utánjárása s a megyei és városi közhatóságok hathatós támogatása folytán kijárt szerda- és szombati Nagy rnaros—Esztergomközti csavargőzösjáratok igénybevételével máris rendszeresen látogatják városunkat. Országunk és megyénk megcsonkítása folytán azután a keserű kényszerűség nemcsak a . megmaradt Esztergom, hanem Csőn ka-Komárom vármegyék székhelyévé is avatta egyelőre Esztergom szab. kir. városát. A szomorú, de mindenkor szives és készséges vendégbarátság azonban, amelyben városunkban az egyelőre megyei ügyeiket lebonyolítani idekényszerüit komáromi megyebizottsági tagokat részesítenünk kell, bizonyos eikerülhetlen nagyobb kényelmi és kulturális berendezkedéseket is megkíván városunktól. Feltétlenül rendezni, átépíteni, kibővíteni és modernizálnunk kell régi-módi szállodáinkat és étkezőhelyiségeinket. Kibővíteni és fejleszteni kell gőz-, kád- és gyógyfürdőinket. Fel kell építenünk elavult, de igen nagy kulturtónyezőként szereplő reáliskolánkat stb. Egyszóval, amit a hivatalosan idekényszerült és az esetleg bevásárlási és nyaralási szükségleteit itt kielégíteni óhajtó idegen egy gazdasági és kulturális központtól joggal elvár, mindazt kell, hogy tudja nékik városunk biztosítani. Hogy azonban egy megyei központ a sok századok alatt kialakult kulturális és gazdasági készségét változatlanul fenntarthassa és azt a környék igényeihez képest fejlessze és kibővitse, ahhoz igen nagy részben szüksége van a megyei közhatóságok s maguknak a körüle feKvő községek változhatlan jóakaratára és támogatásása is. A megye székhelye nemcsak egyedül önmagáért, hanem az azt környező községek lakosságáért is van ! Úgy mint az ország fővarosától megkívánjuk, hogy minden kulturális, egészségi, jogi és személyes szükségleteink kielégítésére nagyarányú berendezkedéseinek révén az ország lakosságának a lehető legkitűnőbbet nyújtsa, úgyszintén a megye székhelyétől is elvárjuk, hogy ha nem is a főváros által biztosított kiváló méretekben, de azt legalább is megközelítően, megadja megyéje és környéke lakosságának. Egyáltalában nem kívánatos' tehát, ha ezen ősi idők óta s az adott viszonyok folytán kialakult kisebb vagy nagyobb kulturális és gazdasági gócpontokat, kisebb alakulatok egyes konjunkturális helyi előnyei miatt megbontani igyekeznek. Nem volt helyes tehát a fenti elvből kifolyólag Esztergom gazdasági egységét megbontani Dorognak azáltal, hogy helyi érdekeltséget toborozva, (amit igazán nem nehéz dolog összehozni, hiszen helyi szenzációkra mindig kapható az ember) Esztergomtól csekély 8 kilométerre magának hetivásárt kérelmezzen. Ha pedig már megkapta Esztergom rovására a hetipiacot, még sokkal helytelenebb, hogy az ottani helyi hatóság, dacára a Dorogon letelepült s ott még a viszonyoknak is túlságos nagy házbért és adókat fizető kereskedők kérelme és tiltakozása dacára, nyakukra csődülni engedik a sehol másutt meg nem tűrt, Budapest—Teleky-téri és újpesti, Dorogon sem házbért, sem közadót nem fizető, igen sok esetben megbizhatlan galíciai söpredéket! Igazán csodálatos a dorogi kereskedők és háztulajdonosok türelme !! E körülmény bizony méltán kelthet elégedetlenséget úgy az Esztergom-megyei becsületes kereskedőkés vásározó iparos-adófizető polgárokban, de talán még a megyei központi felsőbb hatóságokban is ! ? A megye székhelyéhez ily közel fekvő hetivásárok • engedélyezése már csak azért sem kívánatos, mert Az „Esztergom" feája. Kép és közönség. Irta és az esztergomi karácsonyi műrészét! kiállítás alkalmával tartott műsoros előadáson felolvasta: KÁRPÁTI AURÉL. Kép ós közönség ... Ha így egymásmellé irom ezt a két szót, önkéntelenül arra az ellentétre kell gondolnom, amely a tűz és viz között van. Az egyik fényt ós meleget sugároz, a másik — lehűt. Egyik nemcsak antipodasa, hanem valósággal ellensége a másiknak. S ne higyjék, hogy ez csak afféle alkalmi hasonlat. Idestova húsz esztendeje járom — rövidebb, hosszabb megszakításokkal — a tárlatokat, hivatalos ós magánkiállitásokat. Tolt alkalmam bőven új, eredeti, meglepő művészi törekvésekkel találkozni; de még többször azzal a tanácstalansággal, idegenkedéssé), amellyel a kiállításokat látogató közönség legnagyobb része megáll egy-egy kép előtt. Pláne, ha az a kép eltér a megszokott sablontól, ha a festője egyéniség, aki a maga útjait járja, a maga formanyelvén fejed ki mondanivalóit. Láttam számtalanszor teljes bizonytalanságban, értetlenségben, minden szempont híjján nézelődni olyan intelligens, iskolázott, művelt embereket, akik nagyon restelltek volna, ha egy zenemű, vers vagy színdarab hozza őket efféle kényelmetlen helyzetbe. A kép azonban más. Ez nem okozott nekik kü'önősebb gondot. Hiúságukat cseppet sem sértette, hogy a színek, formák, vonalak muzsikájára nem tudnak reagálni s ha mégis bírálatot mondanak, Ítéletük ferde ós hibás. Miért van ez ? Talán mert a középiskolákban a képzőművészet tanítására nem fektetnek olyan súlyt, mint például a zene- vagy az irodalomtörténet oktatására ? Lehet ebben is valami. De az igazi ok maga mélyebben gyökerezik. Gondoljanak csak arra, ho^y ez nem volt mindig igy. Voltak szerencsés korszakok, amikor a közönség nem idegen értetlenséggel, hanem a legteljesebb megértéssel szemlélte a műalkotásokat. Athénben kinevelték volna az olyan esztétikust, aki kép vagy szobor ós a közönség viszonyáról tart előadást. Minek a tengerbe vizet hordani ? Mirevaló lett volna a görög művészet fénykorában olyasmit magyarázni, amihez úgyis mindenki értett ? ! Ehhez hasonló volt a helyzet a renaissance idijón. A nagy pápák, a Mediciek s velük együtt az itáliai városok uralkodó osztályai, akik a művészetet eltartották, nemcsak pénzes, hanem műértő, fejlett ízlésű emberek is voltak; nemcsak szerették és érezték, hanem értették is a művészet jelentőségét, kifejező erejét, céljai!;, szándékait, sőt mesterségbeli részét is, ami az igazi műélvezetnek — hangsúlyozom — egyik legfontosabb, szinte nélkülözhetetlen kelléke. A francia forradalom változtatta meg ezt a helyzetet, amikor a polgárság került uralomra, az ezerfejű cézár, a nép, a tömeg, amely sokkal Összetettebb és heterogénebb, hogysem egységesen fejlett Ízlése lehetne, A polgárság átvette az arisztokráciától a művészetek pái tolásának divatját, a maga módja szerint, mint tetszetős, hiúságának hízelgő örökséget; de sem eltartani, sem igazában megérteni és méltányolni nem tudta a képírást ós a szobrászatot. Annál kevósbbé tudott velük szemben olyan igényt támasztani, amely alkalmas lett volna új, zárt stílusok kiépítésére, amilyen a gótika, a barokk, vagy a rokokó is volt. Miután pedig a polgárság megszűnt eltartója s megértő kritikusa lenni a művészetnek, elvesztette rá egyú*ttal befolyását, sőt elvesztette nagy általánosságban a vele való benső kapcsolatot is. Kép ós közönség azóta távolodtak el egymástól. Azóta és főkép ezért feszül közöttük idegenkedés, ellentét. A piktorok egyéni utakra indultak, hiszen a XIX. századnak az individualizmus volt a vezérlő gondolata; mig a nézők, a szemlélők, a laikusok elmaradottabb, fejletlenebb ízlésük kollektiv merevségébe zárkóztak el. Azt akarták, hogy a festők fessenek úgy, mint elődeik, a nagy mesterek. S a festők egy része festett is. A mult század elején az akadémiai, az akadémikus festés jelentette a hivatalos művészetet. Azt, amelynek a közönség tapsolt s amelyben megtalálta ideáljait: a költői témát, a mithológiai tárgyat, az érzelmes novellát és mindenek > fölött — az eszmei tartalmat. Mert főkép ebben állott az akadémiai festészet lényege, azon túl, hogy jól bevált recipe szerint, lelketlen szárazsággal osztotta el jobbra, balra vagy háromszögben a hideg ós meleg színeket, beágyalva a világosabb foltokat a galéria-tónus feketéjébe. A természettel nem sokat törődött ez a piktúra, amely kizárólag műteremben készült, koncentrált világítás-
