ESZTERGOM XXVIII. évfolyam 1923

1923-01-06 / 2. szám

RGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP Megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési ára helyben és vidékre: Egy hónapra 50 K. Egyes szám ára: hétköznap 5 K, vasárnap 8 K. Főszerkesztő : Homor Imre. Felelős szerkesztő : Gábriel István. Kéziratok és előfizetések Szent Lőnnc-utca 5. sz. alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvnyomdájában. A polgári front. Esztergomban, 1923. január 5.-én. Megbotránkoztunk ugyan rajta, de azért hálásak vagyunk a szociáldemokraták kongresszusának, liogy kinyitotta a szemünket s ugyanígy hálásak vagyunk, bár ezen sem győztünk eléggé megbotránkozni, a szociáldemokraták sajtójának is, mely gyűlölettől tajtékzó szájjal, a kongresszusuk perfid nyilatkozatain is túltéve, leszedi Magyarországról még a keresztvizet is és állami rendünkkel épp úgy, mint a polgári sajtóval szemben nyíltan a fenyegetés, a terror hangját üti meg. Mi agyán szivesebben vettük volna, ha a partementben a legelején tanúsított önmérséklet és hazafias fogadkozás jellemezte volna továbbra is szocialistáinkat. Mindenesetre üdvösebb lett volna az egész országra nézve. Azonban ha a szelíd külső alatt tényleg nem bárány, hanem vérszomjas fenevad lakozik, akkor mégis csak jobb, ha ledobják magukról az álruhát ós olyannak mutatkoznak be, aminők valójában. Legalább tudjuk most már, hogy hányadán vagyunk és mitévők legyünk. Ez a hang, a szociáldemokrata kongresszusé és sajtójáé is, nem ismeretlen előttünk. Igy beszéltek Kun Béláék velünk és rólunk és igy irt társaival egyetemben a „Népszava", amikor belefojtották a szót a polgári sajtóba. Sőt most talán még nagyobbra is vannak, mert nemcsak világgá kürtölik rólunk szóló szemenszedett hazugságaikat, de már külföldi segitséggel gyaláznak bennünket saját falaink között is és a fejünkre vissza akarják erőszakolni azt a sok szemetet, ami a kommunizmusban bűnrészes társasa gukból gyáván határainkon túlra menekült, hogy Magyarország kompromittálásának gyalázatos munkáját onnan tovább és biztonságban folytathassa. Úgy hisszük, hogy betellett a mérték. A méltatlanság hangja, melyet a nemzetből ez a tempó kivált s amely öntudatos elszántságának örvendetes jele, arra vall, hogy a rég áhított polgári felkészültség kialakulóban van s az elszámított provokálás után olyan polgári fronttá szervezkedik, amelynek gátjain minden nemzetközi roham, ha ugyan még egyszer neki merészkednék, véres fejjel omlik majd össze. Sőt tovább megyünk! Nem hinnők, hogy nemzeti exisztenciájának ebben a védelmében a polgári társadalom egymagára maradna. A magyar falu, amelynek annyi kiválóságával akasztották tele Szamuelly hitvány latorjai az útszéli fákat, egész szívvel és lélekkel ott lesz. Es ott lesz maga a józan munkásság is, mely szemfényvesztő vezéreit a kommunizmus bukásakor sajátkezűleg szedte ki vadul menekülő autóikból és adta át a kelenföldi laktanyának és amely maga is az elnyomott polgárság megkönnyebbülésével bontakozott ki a szociális termelés nyomorúságaiból. Hogy ehhez az erőteljes felkészüléshez a szociáldemokrata kongresszus és sajtó prepotens ágaskodása szintén sokban hozzájárult, ezt megállapítjuk. Te akartad Dandin György, hát — meglesz! Esztergom elárvult gyermeke lett elmúlt évben a keresztény sajtó. Szüntelen síró, jajgató, rongyos gyermeke, akin mindenki szeretne segíteni, de senki sem tud úgy, hogy végre rendesen talpraállhasson, tisztességes ruhában, szépen kimosdatva, megfésülködve jelenhessen meg a világ előtt. Az esztergomi újságolvasó közönség, amelynek ez az elárvult gyermek szüntelen a fülébe sír, sokszor már idegesen kapkod, bosszúsan vet rá mérges szemeket és keményszivüen veti oda : „Miért is vagy a világon, te nyomorék, jobb volna, ha már elpusztultál volna !" Azok az óriási áldozatok, amelyekbe a keresztény sajtó fenntartása kerül, mind sárba vetett, haszontalan áldozatok lesznek, ha a közönségnek mindegy, milyen újságot vesz és támogat, ha mig valaki a keresztény újságok támogatásáról szónokol s pártolásukat sürgeti, addig pénzével a liberális orgánumokat erősiti. Egy pillantás az esztergomi újságárusokra, egy rövid félórai megfigyelése forgalmuknak... és rögtön tisztában lesz mindenki a panaszok alaposságával, belátja mindenki, hogy csakugyan elárvult gyermek itt a keresztény sajtó, akinek minden napja* tengődós-vergődés, mig amott diadalmasan zúg fel, mint győzelmi harsona az ellenséges sajtóorgánum neve . . . De míg általánosságban ez a megfigyelésünk az összes keresztény lapokra vonatkozólag, még jobban elszorul a lelkünk, ha szivünknek vérével irt kedves orgánumunkra, az „Esztergom"-ra nézünk. Ami áldozat, lelkesedós, idő, ÁZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Uaddisznők a kukoricásban. Irta: Gábriel István. János gazda a Csillag-utcából, akinek különben a Szent János kútnál is van egy holdas szőlője és a Kő alatt is jókora földje, otthon meg jó pár ökre és szép szürke lova, a házban meg népes családja és szemrevaló eladó lánya, —- lassacskán ballagott a vaskapui dűlő felé este 9 óra tájban. Azért arrafelé, mert ott van a kukoricaföldje és azért ilyen rendkívüli időben, mert kukoricatolvajt akart fogni. A kukoricája ugyanis vagy egy hete napról-napra egy-egy szakajtóval fogy. Szép kukoricája termett, a legszebb azon a vidéken, a szomszédokéból valólággal kitűnt, hát sajnálta nagyon. Lopják a kukoricáját, annyi bizonyos. Gyanakodott a szomszédokra erősen, de szemükbe mondani mégsem akarta. A baloldali szomszéd az öccse volt, István, akivel még az örökség elosztásánál veszett össze, a jobboldali meg a legény Tót Péter, a Mari lánya miatt haragszik rá. A legény szereti Marist, Maris sem haragszik éppen rá, de János gazda bele nem eggyezne a világért a házasságba, annyira lenézi a Pétert, akinek egyebek híján lelki vagyonkája is hiányos és ott belül sincs mindig rendben a szénája. Ilyen halálos ellenségek között bizony nagy bajban volt János gazda a szép kukoricájával. Amikor már tűrni nem lehetett szó nélkül és a hatodik-hetedik szakajtóra taksálta a hiányzó kukoricát, valahogy nekitűrtőztette a hangját és odaszólt a jobb és baloldali szomszédokhoz, hogy nagyon fogy a kukorica. Jó keményen szólt, összehúzta szemöldökét és hunyorgott a szemével úgy, hogy értsenek belőle. Azok meg csak úgy foghegyről, élesen odabeszéltek János gazdának: — „Hát vadásszék ke is a vaddisznókra, hisz igy eejis hordják az egész termésit. Grondójják is azok a fene férgek, hogy az a szép kukorica éppen a magájó !" ... Mi mást lehetett ezek után tennie: meg kellett fogadnia a szomszédok tanácsát. Ott is a puska a vállán, valami régi jó karabiner, amit még népfölkelo korából őrzött meg magának. Kissé hűvös éjszaka kínálkozott, a hold a felhők között bujkált, János gazda meg csak lassan (ötvenen jóval felül van már) lépegetett és csizmája orra bele-beleütődött az útszéli hantokba, annyira bizonytalan volt már a járás a sötétségbe mosódó úton. A magasabb dolgokat, fákat, bokrokat még meg lehetett ismerni és látszott még az ülő Jézuska-szobor lehajtott feje is. Itt a szobornál rendesen egy kis pihenőt szokott tartani János gazda csak úgy állva. Most is. Megemelte sipkáját ós igy szólott magában : — „Ides üllő Jézus, segits meg, hogy ezöket a fene vaddisznókot lelüvődözhessem. Hisz ezek mindamellett, hogy fene falánkok az én kukoricámra, mégr-tellesen haszontalanok is, megvetnyivalók, nos olyan vadak, hogy még fődöfködhetyik a te drága szobrodot is !" János gazda abban a szent hitben, hogy meghallgattatott, szépen oda is érkezett a kukoricásba. Kifújta magát, megvizsgálta a puskáját, megtöltötte, kiszemelt magának egy jó leshelyet és az éji csendben nekifeküdt lelkiismeretesen figyelni. Nagyon sötét volt, különösen János gazda rossz szemeinek a számára. Alig látott valamit, hiába meresztgette szemeit. Csak olyankor tudta a -kukoricást az erdőszéli bokroktól vagy a csőszkunyhókat a tavalyi szárboglyáktól, vagy a madárijesztőt a szilvafától megkülönböztetni, ha néha-néha kiszabadult a hold a felhők közül. Azt is csak a közelben. Messzire már nem látott semmit, csak végtelen sötétséget. Hallani azonban hallott — hol ilyen, hol olyan hangot. Hol madár énekelt, hol,az erdőt búgatta meg egy kicsit a szól, hol meg a kukoricásán szántott végig. Ezek a hangok azonban már ismerősek voltak János gazda előtt, aki nem először vigyáz este a vaskapui dűlőben kukoricájára. Hát megtömte a pipáját is lassan és csak figyel-figyel. . . Egyszerre csak idegen hangokat hallott. . . — „A szentyit neki!" — mormogta János gazda, aki biztosan tudta, hogy most már azután nem a szél zörgeti a kukoricaleveleket. Abbahagyta a szippantásokat, gyorsan a földre vágta a pipáját, kinyitotta a „sperklappnit" a puskáján (ezt a 26-osoknál tanulta, ott volt népfölkelő a háborúban) és amilyen csendben csak tudott, lépegetett a hang felé. Amikor már gondolta, hogy elég közel van, arcához kapta a puskát és . . . Ekkor azonban váratlan dolog történt. Valami kemény kéz vállára tette a kezét ós egy izgatott, fojtott hang zúgta János gazda fülébe: — „Maga vén szamár! Ee ne süsse azt a puskát! Csak nem igy akar ke vaddisznót lőni!" János gazda kissé megzavarodott, de azért meg nem ijedt.. . Jobban belenézett a titokzatos idegen arcába, hogy megnézze, kivel van dolga.