ESZTERGOM XXIII. évfolyam 1918

1918-06-02 / 22. szám

ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 12 kor., fél évre 6 kor. Egyes szam ara 20 fillér. AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Múzsámhoz. írd : „Csak írd, csak írd hős himnuszát a vérnek! Kemény ereknek pergő szent rubiniján Zendüljön dicső, diadalmi ének! Csak írd a vér dalát fehér kezeddel A kéklő alkony könnyes fátyolára! Csak írd, csak írd, hogy: „semmi sem veszett el!" Rémlátások éjjen légy édes álom, Szótlan sóhajtás szövött aranyszála, Fénylő vigasztalás tört napsugáron. írd : vadvirágok mézes kelyhe várta, Az védi, őrzi. . . S ezüstfelhők közül Ueá hint csókot az Eg szivárványa. Szent Grál edénynek gyémánt-gyöngye lett már... | Csak azt ne írd meg: hóba, sárba gyúrták Acólpatkók s a szöges, durva csizmák. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: ROLKÓ BÉLA. Társszerkesztő : SZVOBODA ROMÁN. — Elszálló, hangos himnusza a vérnek, Beteg sziveknek álom-ringatója Csak írd, csak írd, hogy: mindörökre élnek /"' Itália, 1918. Porubszky Géza. Egy Oláhországban internált magyar pap elbeszélései. Irta: Dunai György. (Folytatás.) VI. Arest preventív Husi — börtön civilek részére béke idejében, jelenleg vizsgálati fogház kémek részére. Husi városa, néhány kilométerre az orosz határtól fekszik. Szép fekvése van, mert szőlősdomboktól és erdőkoszorúzta hegyektől van körülvéve. Az állomástól csak néhány lépésre emelkedik magas dombon tornyokkal megerősitve a polgári börtön. Azért preventív. 1916. október hó 16-án szomorú karaván fegyveres népfelkelőktől kisérve cammog az állomástól fel a börtönbe. 150 férfiú, közte hét katholikus pap, alkotja e karavánt. A város Őrnagyi ruhát viselő rendőrkapitánya Constantinescu ur fogadja az uj jövevényeket. Üdvözlésünkre kárörvendő tekinKéziratok és előfizetések Káptalan-tér 1. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. zebb gyötrelme. A munka nem nemesít, mert te és ö, — látom mindennap — munka nélkül, hamis, lelketlen módon juttok fehér kalácshoz, mig én lélekben kiszenvedve, testben megrokkanva fekete, száraz kenyérhéjat ropogtatok. Te és ö összeesküdtetek ellenem, engem pedig öntővé tettek a vágyak: a könynyenélés, a gazdagság, a jólét, az élet gyönyöreit nyújtó mámor vágya. Nekem nincs szükségem a te szeretetedre, az ö barátságára, megélek én nélkületek is. Szóval: kiki magának ! Félre az utániból, félre az asztalomtól, kifelé a szivemből, a lelkemből. Nekem csak egy barátom, egy bálványom, egy hitvallásom van: én magam és az én önszeretetem . . . Hát a világ a lelki fertözöttségnek ezt a lázas deliriumát nem először éli át. S ez a betegség nem is olyan komoly, mint amilyennek a laikusok előtt feltűnik. Ennek a betegségnek a bacillusait a béke jólétének melege tenyésztette ki, de csiszolt üvegdugós palackban őrizte azt az emberi hiúság, mely szeretett jobbnak' látszani, mint amilyen volt. Mikor mentesek voltunk anyagi gondoktól, akkor tudtunk jók is, becsületesek is lenni a látszat kedveért, hiúságból. Akkor az első személy volt a felebarátunk, második a közös barátunk, s a harmadik mimagunk. Tetszelegtünk magunknak a krisztusi tanok és keresztény erkölcsök köntösében, mit leszaggatott rólunk a háború, az emberi gyarlóságok vihara. Hamisak voltak az erkölcseink, olcsó volt az ünneplő-ruhánk, mit egymás kedvéért öltöttünk magunkra. Csak a külsőségekért éltünk s meggyőződéseink megcsaltettel csak ezt az egy szót használta: .,Spionok." S e szóban összesűritette minden megvetését, gyűlöletét, oláh pökhendisé^gét. Először dobt;ik arcunkba e megnevezést. A szógyen, méltatlankodás, tehetetlen düh arcunkba kergette a vért. Kezünk ökölbe szorult és szorongatta a kis kézi batyucskát. Öreg, hetven éves urak elcsigázva a három nap fáradalmaitól, alig tudtak már előremozogni. Újra megharsan a rendőrkapitány hangja: „Menni nem tudtok, de spionkodni tudtatok." Este van. l

/&7 órára jár az idő. Végre beértünk a cellákba. A hely azonban kevés volt. Rákerült a sor a börtön iskolai helyiségére és raktárára. Az agyoncsigázott emberek a padlóra lehevertek. Azután mohón nyúltak a börtönkoszt cserópcsajkájához, kezükbe vették a börtönkenyeret és ettek. Először életemben ettem valóságos börtönben valóságos börtönkosztot. Beh keserűen ízlett! Bár összerogyásig fáradtak voltak az uri foglyok, seprűt kerítettek, kiseperték a port, lefeküdtek a padlóra és sok sóhaj, panasz közepette, egy némelyikkel az álom feledtette a szomorú valóságot. A szerencsésebbek félméternyire a padlótól gyékényes fapriccsen háltak. Mellettem egy jóravaló bukaresti polgár, Arany Márton, keresztet vetett, elmondta esti imáját, jó éjszakát kivánt és nyugalomra hajtotta fejét. Másnap bemutatkozott a börtön igazgatója Panciu Miklós ur. Majd eljött a megyefőnök Constantin Radulescu ezredesi egyenruhában. Én, te, ö. Esztergom, június 1. Azelőtt én, te és ö egyek voltunk. Te voltál az első személy, ő a második s én a harmadik, az utolsó. Igy tanították ezt odahaza, a családi kandalló enyhe melegénél. Te, az első személy: ez a jóbarátod, a felebarátod, akit szeretned, becsülnöd kell, mert ez a jőbarát, ez a féltestvéred lesz a te életed keserűségeinek a megvigasztalója, lelki gyötrelmeid gyógyítója, erőd a csüggedésben, reménységed a kétségbeesésben. Szeresd felebarátodat, kinek egész lelke a tiéd. Légy iránta bizalommal s tekintsd öt társadalmi életed országútján ugy, mint a bátor, őszinte, jóindulatú vezetőt szokás tekinteni idegen föld idegen utain. Barátod, j embertársad, polgártársad legyen a te szemedben mindig az első személy, nem pedig te magad. Meg ne sértsd öt rút önzéssel, irigy indulatokkal. A második személy legyen kettőtök közös barátja: ö. Becsüljétek öt is kölcsönösen, közösen, mert hárman erösebbek, okosabbak, bátrabbak, sőt jobbak is vagytok. Ha ketten tévedtek, a harmadik megjavítja terveiteket, irányítja, vezeti szándékaitokat, akaratotokat. Részesítsétek öt a közös szeretet közös melegében, lelketek jó gondolatait tárjátok ki előtte s a rosszat el ne hallgassátok. Ö fogja mindig a legjobb tanácsot adni, ö fogja közös szeretetetekért a legnagyobb hálát tanúsítani s ö lesz az első, ki mindkettőtök örömeiben legőszintébb bensőséggel fog osztozni. A harmadik személy, s mindig a legutolsó légy te magad. Saját énedet elébe ne helyezd soha másoknak, mert ki magát fölmagasztalja, megaláztatik. Légy szerény, önzetlen, hozz szívesen áldozatot jóbarátaidért s utolsó falat kenyeredből ne harapj le egy darabkát, ha azt barátod kéri tőled. Add oda egészen, ad neked helyette másikat az Isten. Légy jószivü, légy könyörületes, légy nagylelkű és áldozatkész. Igy tanították ezt még ötven hónap előtt is otthon, a templomban s az iskolában. A háború azonban, mely durva öklével lesöpörte a szeretet katedráiról a mi régi nyelvtanunkat, s a mi erkölcstanunkból kihúzta a felebaráti szeretet fogalmát, egyben megtette első személlyé a sacro egoismust, a szent önzést, s beleirta az életünkbe, a tenyerünkbe, a lelkületünkbe a leckénket, hogy: prima persona ego sum. Mert most arra tanítanak az élet szomorú tapasztalatai, a háború nyers igazságai, hogy ne higyj a jóbarátodnak, mert megcsal a könnyenhivésedért, ne bizz őbenne, a harmadik személyben, mert ö is csak gaz cinkosa a másiknak, a te jóbarátodnak s ne hallgass saját éned jobb meggyőződésére sem, mert megbánod. Igy, ilyen társadalmi felfogásban él most a világ. Gyötrődik enlelkének jobb elvei s füleinek, szemeinek szomorú tapasztalataiból merített meggyőződései közt. Ideálokat lát sárban henteregni s fehér köntösöket lát az embertelenség szennyével bemocskolni. Te és ö, kiket szerettem, kikben biztam, kiütitek kezemből az utolsó falat kenyeremet s beletiporjátok a sárba. A mindennapi kenyér szentebb lett, de csak elméletben ; gyakorlatban ennek megszerzéseért folytatott küzdelmünk az élet legnehe-