ESZTERGOM XXIII. évfolyam 1918

1918-04-28 / 17. szám

ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ' Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 12 kor., fél évre 6 kor. Egyes szam ara 20 fillér. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: ROLKÓ BÉLA. Társszerkesztő: SZVOBODA ROMÁN. Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 1. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Zita királyné. Esztergom, április 27. Régi igazság, hogy a családban a férfi az észt, a nö a szivet képviseli. Amig a férfi eszével, szellemi képességeivel küzd a család jólétéért és boldogságáért, addig a nőnek az a hivatása, hogy a gondot és a borút szerető szivének melegével a családtól távoltartsa. Az igazi nö, a feleség, a családnak a szive és védő angyala! Ha a monarchiát is ilyen nagy családhoz hasonlitjuk, akkor ebben a nagy családban, a monarchiában is kell egy szerető szivet, egy védő angyalt keresnünk, aki különösen ezen terhes és nagy véráldozatokat kívánó világháborúban szerető szivének melegével enyhítse a gondok és borúk terhét. S a gondviselő Isten ép ezen nehéz időkben adott hazánknak és az egész monarchiának egy ilyen szivet és védöangyalt Zita királyné személyében. Hosszú 19 éven keresztül a királyné koronájának nem volt viselője, örökös nélkül pihent. Nem volt az uralkodó mellett egy megértő élettárs, aki vele az uralkodói gondokat megossza. Közel 20 éve annak, hogy a genfi tó partján az orgyilkos tőre szeretett királynénknak, Erzsébetnek szivét keresztül szúrta. S akkor úgy éreztük, hogy az a tör nemcsak egy asszonyi szivet, hanem a monarchia minden nemzetének a szivét átjárta. Azóta november 19-dike, Erzsébet napja, hazánknak nem ünnepe, hanem szomorú gyásznapja volt. Az Erzsébetravataloknál sirta vissza emlékébe a nemzet annak a képét, akit szeretett. S méltán! Mert azokban a feszült időkben, amikor Ausztria úgy nézett hazánkra, mint született ellenségére, a két nemzet közé odaállt a boldogult királyné, Erzsébet, s amit a kard, az abszolutizmus és a diplomácia elintézni nem tudott, azt megtette egy assszonynak érző szive. Erzsébet királyné az uralkodót a nemzettel kibékítette. Egy uj fogalmat ültetett a monarchia szivébe, a kölcsönös megértés és szeretet fogalmát és egy új énekre nyitotta a magyar költő néma ajkát, hogy a „legelső magyar ember a király." Azért maradt örökségül szájról-szájra Erzsébet királynénak a neve. S a míg magyar ember él, nem lehet kitörülni a szivekből annak az Erzsébetnek az emlékét, aki megértett és szeretett minket s aki a „becsületes embernek", a „haza bölcsének", az egyszerű tekintetes urnák, Deák Ferencnek sirva borult a koporsójára. Még frissen él emlékünkben az a kedves jelenet, hogy amikor új uralkodónénk, Zita Budavárában először viselte fején Erzsébet királyné koronáját, megjelent előtte a magyar főhercegasszony, Auguszta és azt mondta: Zita királyné szeresd a magyarokat, mert a magyar nemzet nagyon és igazán tud szeretni. A Te örökséged Erzsébet királyné öröksége. A Te hivatásod, hogy Te légy a magyaroknak a második felejthetetlen Erzsébet királynéja. Zita megértette Erzsébet királyné szellemét. A monarchia nemzetei sokáig voltak árvák, de a Zita ünnepségek a legbeszédesebben hirdetik, hogy az árvaságnak vége szakadt, mert a monarchia nemzetei számára feléledt poraiból Zita személyében Erzsébet királynénk magasztos alakja. Mit hozott a fiatal, új királyné nemzeteinek ? Azt, ami erösebb, mint a fegyvernek, és a halálnak az ereje: szeretetet hozott! Nem fejedelmi hidegséggel, hanem az édes anya szeretetével jött közénk. Zita azon ritka személyek közül való, akik megértik, hogy nemzetek felett nem lehet gőggel és elfordulással uralkodni. Bölcsen átérzi, hogy az alattvaló nem arra való, hogy eltiporják, hanem hogy megértő szeretettel fölemeljék. Látja, hogy mit szenvednek a derék katonák a trónért és a hazáért! Azért felkeresi a kórházakat, meglátogatja a harcterek rokkantjait s a szenvedőkhöz mindhez van egyegy vigasztaló szava. Jótékonycélú egyleteket és köröket alkot, gyűjtéseket rendez, hogy a fronton a katonáknak legyen otthona, az ellenségtől feldúlt vidékeken a hontalan hajlékra találjon és az elesett hős özvegye és árvája kenyeret kapjon. Sok mosoly halt meg ebben a háborúban! Őfelsége Zita vállalta magára azt a nehéz munkát, hogy a meghalt mosolyokat életre támassza. Valóban, ahol megáll már az ész munkája, ott egy uj világ kezdődik: a szívnek, és szeretetnek a világa! Schopenhauer életbölcseletében azt mondja, hogy a születési elsőbbség úgy AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Don Hyacinto da Alardosz szonettjeiből. VII. Olomszínű, kifénylett éjszakákon Hamvadt parázs a csókok tűzhelye. A mosolygásom gyémánt-könnyre váltom, Úgy hívogatlak: jösszte, jöjj, gyere! Ezernyi álmos virág-szirom hulljon, Némuljon el a varázsos zene: Elzokogok a változhatlan múlton, A dalom csak Tevéled van tele ! Holdsugár-fónyben állanak a kertek, S virág-ajkak mondják el, hogy szeretlek, Erted rajongok, égek egyedül! A lelkem Néked nász-dalt hegedül. A szivem mélyén miattad mély sebek . . . Könnyekkel fekszem, könnyekkel ébredek! X. . Két szép szemed ábrándjaim bölcsője, Oh, mért hagyod, hogy lelkem egyre szőjje Bűbájos dalok egész seregét, Miközben rám borul szörnyű setét! Mint láng-rózsa, az ajkad bibor kelyhe. Láttán szemem mindig könnyel van telve Bár, tudom: sohasem lehetsz enyém; De élet vagy halálom éjjelén. Szemfödól vagy, mely halkan rám borul, Színes álmok, mik valók nem lehetnek, Ezüstös mécs, mely ég, de nem nekem! Bibor-szín' fodra bánat-fellegemnek, Ezüstös könny-csepp síri koszorún Halk gitáromon legszebb énekem! Spanyolból fordította: Laurisin L. Teofil. Silhouette. — Gondolatok egy költő sírjánál. — A szárnyak összecsukódtak, a toll megállt, a pajzán tekintetek elhomályosultak, s a mesének vége lett. A költő halott! Ajka már nem nyilik fel, hogy dalt daloljon a szomorú népnek, keze már nem szánt a papíron, hogy bevósegesse nevét a halhatatlanok közé, nem, már halott. Gyenge illatú sírvirágok nyílnak már a sírján, s a halk hangú temető szél lengeti koszorúja selymes szalagjait. S az unalmában sétálgató, kíváncsian kérdezheti magát, mikor meglátja e sírt, hogy vájjon boldog voltál-e, ember, költő, s életed mesés bűbájos tündérmese volt-e? Örült-e a szived, mikor a napot láttad, volt-e gond nélküli hajnali ébredésed ? Pezsgett-e néha ereidben a vér, s dobogott-e szived életadón? S a feleletet megadta a márványba vésett szó •— költő — ! Szép mese lehetett volna, de nem volt. Vig mese lehetett volna, de szomorú volt. Nehéz, véres és szomorú, mintha mérges lidérckarmok húzták volna életét a tüskés rögökön keresztül, ugy, hogy a rózsája sem rózsa, hanem csak a tövise volt tövis. Ahol az álom nem volt nyugalom, hanem öntudatlan tépelődés a jövő felett,- s ahol a hajnal nem napsugarakkal volt tele, hanem hajnali hosszan elnyúló lomha árnyakkal. Ahol a jóllakottság, csak édes képzelgés volt s a szeretet csak lelki luxus. Ilyen volt az élete. S ilyen volt a vége. A pap az ajtó előtt állott, de nem engedte őt be a hitelezők ideges tömege, s mire végül hozzá került, már meztelen teste volt csak ott, megfosztva mindenétől, a padló poros pókhálói között. S ez volt az a költő, aki az unatkozó embereknek oly nagyszerűen elszedte az idejét, ő Volt, aki a fáradtakat felvidította, a betegeket egy boldogabb hazába vitte, ahol nem érezni a tüdő fogyását, nem a hátgerincet bizsergő halál simogatását, nem a lüktető szív bizonytalan vergődését. S ezért elhozták hozzá hálájukat az emberek. Szép lassan kihúzták feje alól a vánkost, mikor már egyik lábával kilépett volt ebből — az ágyát. Néhány gyűrött papirszelet maradt utána az asztalon, melyekre utolsó könnyeit sirta, az unatkozó embereknek, egy szép szines mese ke-