ESZTERGOM XXIII. évfolyam 1918

1918-11-24 / 47. szám

ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. legjeienik minden vasárnap, előfizetési árak : Egész évre 12 kor., fél évre 6 kor. Egyes szám ara 20 fillér. Főszerkesztő: Dr. MARCZELL MIHÁLY. Felelős szerkesztő: SZVOBODA ROMÁN. Kéziratok és előfizetések Papnövelde-u. 2. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Esztergom, november 23. — Temetés — feltámadás. Nagy napja volt a nemzetnek november 16-a. Ki is hirdették, hogy ünnep legyen — mindörökre ! Pedig' temetési hangulattal kezdődött. Temették — a régi országgyűlést és „bezárták" a főrendiház tanácskozását. Temették azt az országgyűlést, mely nem értette meg az idők járását s kicsinyes kifogásokkal vetett gátat a demokratikus iránynak. „De mortuis nil, nisi bene!" Megértem a mult embereit is. Zárt látókörükben ők is jót akartak. De a feltámadó uj gondolatok rettenetes erejében nem hittek !! Az erők pedig éltek ! Dohogtak ! Jogot követeltek — ós győztek ! Eljöttek az új óra emberei — a Nemzeti Tanács tagjai — és a régiek is. Az utóbbiak eltemették önmagukat s itt — nem volt statiszta, az új világot feltámasztok kikiáltották a szabad, független magyar köztársaságot — s ott csüggedten, hallgatagon álltak — a mult félretolt sakkbábjai . . . Százezrével kiáltotta aztán a nép: éljen a magyar köztársaság . . . * — Egység! Ezt a jelszót dobta bele a forrongó közhangulatba Kunfi miniszter. H

aller képviselő reflektált reá — s egész lélekkel csatlakozott a Kath. Népszövetség a Nemzeti Tanácshoz. Helyes ! Egyesiteni most minden erőt! Félretolni ami elválaszt!! A világnézetek küzdelmében — „győzzön a jobb" elv szerint — nemes ellenfelekként a békés, munkás, szabad éra idején a szellemi és erkölcsi készültség fegyverzetével — találkozunk ! Beköszöntő. Kiesett a toll a boldogult szerkesztő kezéből. De heverhet-e tétlenül a tinta és porzó mellett? Munkás gazdáját megsirathatja, de azután újra sorokat ró és gondolatokat tolmácsol. Ez a hivatása. Ezt a tollat, mely az „ Esztergom "-ot irja, avatott irók tartották kezükben. A lelkiességet hirdető Prohászka Ottokártól kezdve egészen az utolsóig, kit vasárnap kisértünk a temetőbe. Az alapitó gondolataihoz hűen a keresztény idealisztikus gondolkodás igazságait vetették papirra. Ezért lépett fel a lap — magas erkölcsi mértékkel! Ezért vallotta magát a múltban is demokratikusnak. Ezért volt harcosa a szociális irányú ker. néppolitikának! Új emberek veszik kezükbe a mocsoktalan múltról beszélő tollat! Megilletődött lélekkel! Mély tisztelettel! De mégsem félve, de bizva abban, hogy az alapitó szelleme vezetni fog. Az a szellem, mely egyes emberben, tömegben, politikában mindig a szépet, a tisztát, az emelkedettet kereste és akarta. Szégyent hoznánk a múltra, ha eltérnénk a tiszta szellemtől. Körülöttünk megváltozott a világ, de lapunk ideális törekvése nem mondott csődöt. Eszméink egy része realizálódott — ez is mutatja, hogy jó úton jártunk! Megvalósult a demokratikus Magyarország ! De ennek kiépítése s a keresztény gondolatnak, mint felsőbb kulturerönek érvényesítése — ez még a jövő feladata. Ha elődeink küzdhettek az elsőért, mi vállalhatjuk a másodikat. Ök megérték a népjogokon álló Magyarország megszületését, — Isten segitségében bizva — hisszük, hogy látni fogjuk a keresztény kulturértékek érvényesülését! Nem zárkózunk el az új gondolatoktól. Nem félünk tőle. Nyitott szemmel, minden új eszmében megújhodást kereső és remélő lélekkel tekintünk a jövőbe. Nemcsak nem húzódunk tőlük, de az ember jobb és egyenlőbb földi boldogulásának munkájában lelkes támogatói leszünk. A ki hisz eszméi igazában, az bátran állhat ezen elv alapján: „Győzzön a jobb !" Az uj világ uj gondolatokat hoz s mi hisszük, hogy eszméink tökéletesebb realizálását hozza. Személyi harcot soha sem folytatunk. Kicsinyes politikát nem csinálunk. De a ke; resztény ideálok érvényesítéséről sose mondunk le. Ez pedig nem lesz felekezetiesI kedés! A felekezetekkel békés együttműködést óhajtunk. Ez a szellemi erőfeszítés arra fog törekedni, hogy a katholicizmusban ! rejtőző, egyeseket és népeket átgyúró, finomító erkölcsi eszméket a gyakorlati életbe átvihessük! Ez nem új programm! Csak a régi tovafejlesztése. Nem kell új zászlóbontás. Apostoli lelkű alapitónk belelátott a jövőbe s oly programmot irt zászlajára, mely az új világalakulatban is életprogramul! A zászló alá állunk s Isten áldásában bizva — munkához fogunk! Dr. Marezell Mihály. AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A lókötö. Irta: S. Gusjew-Orenburgsky. Fordította: Szabó Nándor. Egy szép napon, midőn Michalytas Jakab kántor*) házából kilépve az istálló felé indult, hogy lovát megetesse, még a lólekzete is elakadt a rémülettől, amint ott széttekintett s nagyot sóhajtva ledobta magát az istállószékre. „Hatalmas Isten! Hát még az Isten szolgáját is kifosztják!" Miután a felfeszitett zárat jól megnézte, berontott az istállóba. Csakhamar kijött onnan és mint az eszelős szaladni kezdett az utcán. Az első percben kiabálni szeretett volna: Fegyverre emberek! De belátta, hogy ez ugj^sem használ és sietve a községházára indult. Zavarában még a sapkáját is elfelejtette feltenni és hajadon fővel, zilált hajjal rohant az utcán végig. A községház sötét szobájában nem talált senkit az őrködő Viaszon kivül, aki az egyik padon feküdt és ugy látszott, mintha aludna. Körülményesebb vizsgálódás után azonban kisült, hogy alaposan be van rúgva. „Hm-m" krákogott Vlász, amint a kántor már jó ideje költögette „ki-i a-az?" „Vlász, Vlász !" bömbölt tovább a kántor ós rázta, ahogy csak birta. *) Az oroszoknál afféle templomi elóenekes parasztember. Vlász, ahogy megüvegesedett szemeivel felnézett, — nem tudni miért, — eleven ördögnek nézte a kántort. „Szent. . . szent! . . ." mormolta és keresztet vetett. „Ismét itt vagy!" „Kelj fel te haszontalan lélek !'• nyögte a kántor. „Kelj fel te szörny ! Kifosztják a keresztényeket, te pedig berúgva fekszel ..." „Távozz tőlem !" morgott Vlász félálomban : „Megint itt vagy . . . minden reggel! Szent . . . szentek ..." A kántor a bosszúságtól a haját tépte. Mint a vihar úgy. száguldott ki a szobából. A nap még nem jött fel, de a hajnal pirja ott rózsállott a felhők szélén. Talán a falu véneihez menjen ? fontolgatta a kántor. Nem, inkább a paphoz megyek, — tanácskozott magával. A pap házában a zsaluk még le voltak húzva, de maga a pap már nem aludt. A homályos udvarból állandóan hallatszott a pap hangja: „Hóhó-hó Barna hó-hó!" A kántor olyan furán szaladt az udvarra és olyan ijesztően nézett ki, hogy a karcsú, deli Barna — a pap lovainak disze — megijedt. Felágaskodott, kitépte a pap^ kezéből a kantárt, ügetve átszaladt a hátsó udvarra, majd a sövényen átugorva nekivadult a mezőknek. „Allj, állj!" kiáltott a pap és a ló után sietett. „Iván, Pável! Utána! Elszabadult!" „Pongrác atya ! Megloptak az éjjel!" kiáltott a kántor a pap után. „Ah, még mit nem!" kiáltott ez futtában ós legyintett egyet a kezével. „Megvadítottad a lovamat. Ilyen élhetetlen. Segits inkább elfogni." A Barna felemelt farokkal futott a mezőn. A pap munkásai hirtelen más lovakra ültek és két oldalról ugrattak a szökevény után. Két idegen paraszt is leugrott kocsijáról ós üldözésbe kezdtek, kezeikkel hessegetve, hogy visszatérésre birják a Barnát. Az elszabadult paripa nyomában j a pap szaladt hálóköntösben, mögötte a kántor ; borzas hajjal. „Állj, állj !" kiabált a pap, csak úgy dörgött hangja a hajnali szürkületben. Végre mégis csak megfordult az út felé a Barna, mint a vihar, ugy száguldott gőzölgő orrlyukakkal visszafelé ós befutott a nyitvatárt kapun a pap udvarára. „Másfélszáz ezüstrubelbe kóstált ez a csikó 1" szólt egész lélegzet-vesztve a pap, midőn a kántorra] visszatért az udvarra „te meg minden ok nélkül nekivadítottad. No, no, — mondd csak, — mitől nézesz te is úgy ki, mint egy zsivány?" „Pongrác atya, megloptak az éjjel!" panaszkodott siránkozva a kántor „tanácsot kérni jöttem hozzád." „Mit loptak el tőled?" „Lovamat." „Mit mondasz! Hát már még a templom szolgáját is bántják! Oh, oh, oh, — no de ez már igazán borzasztó 1 No csak beszéld el gyorsan . . . Gyere menjünk a szobába. Iván! Tégy zabot a Barna elé! A Tarkát meg vigyétek el patkoltatni. Oh, oh, oh! Már az Isten szolgáját sem kímélik." Beléptek a szobába. „Ülj ide az asztalhoz és beszéld el, hogy törtónt!" szólt a pap ós a divánra mutatott. A.