ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-03-25 / 12. szám

ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjeienik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szaru ara 16 fillér. Főmunkatársak: KEMÉNYFY K. DÁNIEL és Dr. SEBŐK IMRE. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: ROLKÓ BÉLA. Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 1. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Esztergom, 1917. március 24. — A hercegprímás a gyermekvédelemért. Az emberpusztulásnak e rettentő napjaiban, amidőn a rendes halandóságon kivül a mesterséges halál is tömegesen szedi áldozatait, az elnéptelenedés ellen, a nemzet gyöngülésének meggátlásában a legüdvösebb fegyver a pusztulás veszedelmének kitett gyermekek megmentése. Szembe kell nézni a halállal, amely a nemzet reményeit képező gyermekekre vágyódik a harcterek áldozatai mellett. De nem elég a fizikai élet megmentése. A gyermekek lelkét is védeni, nevelni, táplálni kell, hogy ne váljanak a társadalom békéjét rontó dezentorokká, hanem erkölcsös ifjakká nevelkedjenek föl s mint erős izmú, keresztény gondolkodású polgárok fenntartsák, boldogítsák a magyar hazát. Ez a nagy gondolat vezette dr. Csernoch János bibornok-hercegprimást, amidőn a dr. Rajner Lajos püspök által alapított és vezetett keresztény gyermekvédelemnek hatalmas segítőkezet nyújtotta oda. A bibornok-hercegprimás ugyanis kieszközölte Öszentségétöl, a római pápától, hogy mindazon áldozópapok, akik vasárnapokon és ünnepnapokon — a X. Pius pápa által eltörült ünnepeken is — két szent misét mondhatnak, a második szent miséért is stipendiumot, azaz díjazást fogadhassanak el s az igy nyert jövedelmet a Keresztény Szeretet Országos Gyermekvédő Müvének szolgáltassák be. A keresztény gyermekvédelemnek pénztárnoka, Nádler István tanítóképzői tanár csekldapokat küld mindazoknak, akik a fent emiitett misézési engedéllyel birnak. Ezeken a csekklapokon minél gyakrabban, de legalább félévenkint kell a II. misék jövedelmét beküldeni. Akik működésük helyén nem kapnak intenciókat, forduljanak ez irányban a főegyházmegyei hatósághoz. A főegyházmegyei hatóság nagy figyelemmel fogja kisérni az ügyet s a bibornok-hercegprimás legközelebb részletes utasítást fog közzétenni, amelyben előírja a követendő eljárást. Örvendve tesszük közzé e nagyfontosságú hirt, mert ez is bizonyítja, hogy az egyház, a nagy ügyért lelkesedő főpásztor mit tehet és mit tesz is a pusztuló emberiségért, a veszélyben levő magyar nemzetért. R. Koncentráció és háború. A koncentráció értelme az összpontosítás, az összevonás, az összeegyesités és az összegyűjtés. A háborúban jelenti a haderő összevonását egy meghatározott vonalon. A politikai, az állami s az egyházi életben jelenti a tehetségek egyesítését, minden értékes erö összegyűjtését s a közérdekű administráció céljára való értékesítését. A koncentrációt tehát az általános szükséglet, a közjó érdeke minden időben kívánja s ideális az a berendezkedés, ahol az erök tömörítése megvan. Ahol a legtehetségesebb, a leghozzáértőbb s a legszakavatottabb egyének viszik bármely téren az ügyeket, ott koncentrálják az erőket, hogy mindenkit a neki megfelelő helyre állitsanak. Nem a háború vetette felszínre a koncentráció nagy elvét. Megvolt annak kívánsága rég a magyar közéletben. Hisz hányszor hallottuk a feljajdulást, hogy a nagy stréberszellem miatt nálunk nincsenek stílszerűen s a tehetségek erejéhez mérten betöltve a vezető s irányító állások. Szinte anachronismusnak látszik, pedig ugy van, hogy például a kereskedelmi, a közoktatásügyi s a földmivelési minisztériumokban kevés a resszort ember. Túlnyomó részben jogász emberek intézik eme legsarkalatosabb közérdekű szakminisztériumokat, a kik lehetnek kifogástalan jogász-erők, de nem szakemberek pl. a földmivelési vagy kereskedelmi ügyvitel terén. Megfordított helyzetnek kellene lenni az emiitett minisztériumokban, hogy a szakemberek, a fachbeliek dominálnának s a jogászelemek csak részben látnák el a referenciákat. E nélkül ugy festenek e szakminisztériumok mint mikor a jövő lelkipásztorok nevelését a szemináriumokban olyanok intéznék s kezelnék, akik magok soha vagy alig működtek a lelkipásztori, a hitoktatási életben, a kura animárumban. A koncentráció tehát mindenkor s minden téren időszerű. Hogy napjainkban annyira napirenden van s anynyit beszélnek róla, annak a háborúval kapcsolatos nagy változások és események a magyarázói. A háború mindenkor nagy birája a nemzeti élet forgalmának. Ilyenkor tűnnek ki legjobban a fogyatkozások, a kívánni valók, a mulasztások és a hiányok. A háború mutatja meg a közélet tükrét, hogy visszaadja a nemzet lelkületének képét. Azért vesszük észre most oly sűrűn bajainkat és sebeinket, ezért ujul ki a vágy, hogy összeszedettséggel restauráljuk magunkat. Ez a restaurálási szellem hozta felszínre az állami élet kormányzásában a koncentráció szükségét. Belső válságot jelent az egy államra, ha háborúban, existenciánkat érintő háborúban is éles s áldatlan harcban állanak a pártok és nemcsak elleneink törnek ránk a fronton, hanem bent a parlamenti tornán is hosszú kardot villogtatnak egymás ellen politikusok és pártok. Hogy ez nem válik se be, se kifelé erősségünkre, az nyilvánvaló igazság. Amikor ellenség veszi körül országunkat, akkor kifelé csak belső egységes erővel lehet mérkőzni. Ezért lépett fel úgyszólván követelöleg a koncentráció, leszerelésével minden személyes politikának, pártérdeknek s mozgalomnak. Tulaj donképen már a háború elején kellett volna logikus érdekből a politikai koncentrációnak megtörténni. S akkor könnyebb is lett volna, mert a háború kitörését követő nemzeti lelkesedés összefogó áramlatában bizonyos fokú Treuga Dei állott be politikai pártéletünkben, mely sokat tudott felejteni. Ma már nehezebb a helyzet, mert az ellentétek újból kiélesedtek, de azért nem reménytelen, csak abstinentia, áldozat, önfegyelmezö megértés s az államérdek ethikája kell hozzá. Nem a pártok együvé boronálásáról, nem a régi módszerek folytatásáról, nem kompromisszumokról, nem pártelvek feláldozásáról van szó a koncentrációban, hanem a belső katasztrófákat magában rejtő rázkódtatások, megszüntetéséről. Aki személyi tekintetet, nyers párturalmi érdeket, önző hatalmi célt tart a háború 3-ik évében is politikai mérlegnek, aki nem lantja be, hogy uj idők előtt állunk, melyeket visszafejleszteni nem lehet, az tényleg katasztrófa elé viszi a nemzetet. Emlékezzünk 48-ra. Akkor is más eredménnyel vívhatták volna meg a szabadságharcot, ha a belső széthúzás s a személyi momentumok nem kerekednek felül egyes vezető férfiakban. Kolosszális s végső összemérközés feszültsége érzik ma mindenütt a háborús fronton Mintha a nemzetek erömérközése s a döntő pörölycsapás most érné el tetőpontját. A háború nagy követelő, tehát minden áldozat igénybevétele s felhasználása parancsoló kényszerűség. Nem szabad egyes vezérpolitikusok erőszakos, kíméletlen, ellenmondást nem tűrő/ mások legjobb meggyőződését lekicsinylő, a hatalmat görcsösen kumuláló egyéniségének mintegy szimbólumnak lenni. Mindegyik vezérpolitikus mögött az országnak tekintélyes része áll, amelyet tehát nem respektálni a politikai eszéllyel s dekórummal nem összeférő. A háború kimenetelében nagy szerepe lesz annak, melyik nemzet milyen tényezőket s erőket tud a legjobb helyre állítani. Igy találja meg a nemzet vagy bármely intézmény önmagát s hoz létre a kibontakozásban egységes akaratot. Minden vezértényezö, akár a politikában, akár az állami vagy egyházi életben akkor legerősebb, ha belátja esetleges tévedéseit s azt reparálni igyekszik. A nagy, a vezérsz'ellemek is tévedhetnek s ha azt hiszik, hogy mindent maguk végezhetnek, minden hatalmat kumulálhatnak, minden segítő erőt nélkülözhetnek; ha ludendorfokkal, höferekkel s egyéb segítőkkel nem akarnak együtt dolgozni, akkor ez a féltékenység, ez az uzurpáciő, ez a hatalmi düh, az objektiv ügyszeretet hiánya súlyosan meg fogja magát bőszülni, mert a háborúval kapcsolatos közszellem ébredése ilyen vezér egyéniségeken keresztül fog gázolni. Az idők jelét fel kell ismerni. A dolgokat hozzákapcsolni a lejárt formákhoz s taktikához, ugy folytatni legtöbb ügyet mint azelőtt volt, nem lehet. Aki azt hiszi, hogy a világháborúval járó állami s egyházi változásokat vissza lehet szorítani, azt Bethmann-Hollweg fenyegeti meg, midőn azt mondja: „jaj annak, aki azt hiszi, hogy