ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-03-18 / 11. szám

szótlanul és némán eltűrjük azok (?) szeszélyeit és teljesen tisztában vagyunk az érdekelt- felek kulisszatitkaival. Történt nemrégiben, hogy illetékes körök felvetették — még pedig nagyon helyesen — a következő eszmét: nem volna-e jó és tanácsos „Budapestnek és az egész országnak életét a német háborús igazgatás szellemében megváltoztatni?" Szóla ez a reformáció elsősorban az ország lakossága közélelmezésének és közellátásának generális kérdéséről, s a háború egyik legfájdalmasabb következményének, a munkaképtelenné vált rokkantkérdésnek alapos és igazságos megoldásáról. A közélelmezésről ezúttal nem kívánunk szólani, beszélnek helyettünk azok a különféle színű „jegyek", melyek ellenében nem mindig kapni azt a néhány deka árut, amely rajta ki van utalva. Hogy minékünk áldozatot kell hozni, azzal teljesen tisztában vagyunk, de tisztában vagyunk azzal is, hogy ebben az agyonuzsorázott országban több becsületességgel, nagyobb kötelességtudással sokkal sikeresebben és közmegelégedésre lehetett volna megoldani nem egy kérdést. A munkaképtelenné vált katona rokkantkérdésnek figyelembevételénél igenis van helye a hozzászólásnak, egy-két javaslat tanulmányozását célzó törekvésnek, mert ezen a téren — legyünk csak őszinték — a kezdet nehézségeit leküzdeni a világháború förtelmes tartalma alatt nem igen lesz módunkban. Sokkal fontosabb ez a kérdés, mintsem hogy ezt a mostani válságos idők közepette rendszeresen, a maga teljességében lehetne megoldani. Tehát a német példa tanulmányozása felette kívánatos dolognak tekinthető. Csak úgy röviden megemlítjük, hogy a porosz állam majdnem kétszáz esztendeje foglalkozik különösen gazdasági telepitvényekkel, melyek legnagyobb részét munkaképtelenné vált embertársai szerencsétlen helyzetének megjavítása érdekében folytatja még ma is kitartó buzgalommal. Azonkívül találunk a német Oldenburg nagyhercegségnél olyan bevett rendszert is, amely bizonyos mennyiségű földet azonnal biztosit a munkaképtelenné vált honfinak, ez a föld mindjárt az első napon az ő tulajdonába megy át, holott a járadék fizetése csak 10 év múlva kezdődik. Magdeburg városa a rokkanttelepités céljaira ingyenes földet ajánlott föl. És igy megy ez tovább minden téren : szövetségeseink rokkanttelepitése egyedülálló az összes hadviselő államok között. Tehát amikor arról volna szó, hogy ide vonatkozó tanulmányociceronék, antikvárius kereskedők és nápolyi kocsisok vértelen áldozatai, mondjatok, nem úgy van ? Ám ha őszinték akarunk lenni, azt el kell ismernünk, hogy egészen eddig a háborúig a végén mégis mindig meg tudtuk magunkat értetni a heves ellenféllel. Meg a gondolással, meg a padrone-val, aki telegrammban hercegi lakást igért és megérkezéskor patkánylyukat akart adni napi tiz líráért húsvéti időben, — sőt még a szigorú custodékkal is, akiknek rideg tekintete barátságos mosollyá változott, mihelyt az una lira bűvös képét megpillantották. És becsülettel kell kiállítanunk a bizonyítványt a vasutasoknak is, hogy dieci lirenél többe hosszú úton sem került a külön szakasz. Egymás között is engedtek magukkal józanul beszélni a nemesen hevülő férfiak; lám, az Annunzio milyen rebellis volt, hogy szidta az egész gazdálkodást, nemes indulatában még ott is hagyta az országot és most, mint kibékült Korjolán, megbocsátóan visszatért, lojális lett, még a Felség uniformisát is felvette és most abban pezsgőzik. Rendbe lehet jönni az eleven taliánnal is, csak beszélni kell vele tudni. De egy fajtája van mégis az olasznak, amelyikkel nem lehet olyan könnyen rendbe jönni. Ez az Amerikát járt talián, aki nemcsak a Messagero-k és Gorriere-k hasábjairól, meg az Elettori 1 kezdetű pompás plakátokról tanulta szabadságjogait és a tedeschi-k gyűlöletét megismerni, hanem járt már odakünn, a yankeek hazájában is. Aki nemcsak Stimatissimo Signore volt vagy akár Eccelenza, ha mélyebben nyúlt a zsebbe, hanem Mister Colalucci, vagy ami ennél is több: Citizen of the United States. zással, esetleg magunkévá tegyük Németország kipróbált és rég bevált rendszerét, akkor állnak elő azok a sajtólovagok, akik ugylátszik félve a tisztesség önérzetétől, nem átalják a mindennapi sajtóban következőkép aposztrofálni a német nemzet elismerésreméltó hatalmasságát: „Ezért ne jöjjenek német példákkal és német jelszavakkal, a német világfelfogást visszatükröző intézkedésekkel se Budapesten, se a vidéken." Vagy pedig „A magyar polgár más emberi teremtés, mint a német polgár, ami az egyiknek áldás, a másiknak átok, ami az egyiknek gyönyör, a másiknak szenvedés, ami az egyiknek élvezet, a másiknak utálat.

a Végül pedig „A háború a legkevésbbé alkalmas arra, hogy Magyarországot a német szellem ... a német világnézet ... a német erkölcsök(!) . . . jármába fogják'* Nem folytatjuk tovább, elég ebből ennyi! Amikor nemzetek sorsa forog kockán, amikor arról van szó, lenni, vagy nem lenni: akkor'igy fest minálunk a plutokratikus áramlat sajtó-képviselete és ilyen eszközökkel dolgozik az a kaszt, amely a háborút nem az általános áldozathozatalnak, szenvedésnek és nélkülözésnek, hanem az általános meggazdagodásnak, a közvélemény félrevezetésére, rendbontó tanok terjesztésére és hirdetésére alkalmas időnek tekinti. Hiszen mi nagyon jól tudjuk, hová lyukad ki a dolog veleje, csak be kell pillantani a fővárosi bankok mérlegébe, figyelemmel kell kisérni azokat a szédületes földbérleteket, melyek bizonyos animozitással szeretik hirdetni a „többtermelés" jelszavát: és akkor körülbelül meg van a felelet arra a — egyébiránt abszurd —• kérdésre, hogy mint lehet az „ami az egyiknek áldás, a másiknak átok"?! A német birodalmi kancellár mondotta: „Szabad út a tehetségek számára." Örvendünk, hogy ezekután a prédikátorok eme fajtájának, — akik különben büszkeséggel szokták hangoztatni, hogy ők vannak hivatva képviselni a közvéleményt — módjában lesz a „szabad ut a tehetségnek" jelszavát követni, csak t :ssék hirdetni ezeket az elveket tűzzel vassal... tessék csak szépen elindulni, az „ut szabad

a

"lesz — akár — egyenesen a ... Dunába. A Hinterland „hőseinek" nem kell messzire menni, közel vannak hozzá. Vándor Károly. — Toalett dolgában elérkeztünk a háború harmadik tavaszán a kétszer kifordított kabát, az uraságoktól kellő megfontolás után levetett cipő s a Dob utcai Khón és Tsa bazárjában hosszú alAmelyik már odaát is járt, az többé nem közönséges talián. Az már volt esténkint Presidente az East Fourt Streeten, ott mindjárt a ghetto mellett; napközben bejárta az utcákat föl a negyvenkettedikig, ahová már nem tanácsos menni a még nagyobb csaló görögök miatt és ékes bariton hangon énekelte a fügét, a mézes gesztenyét, a banánt, az ananász szeletet. Mindezekről azt, hogy micsoda gyönyörűség ezeket élvezni, hát még ha egy nagy pohár jeges limonátát is felhörpint a vevő! Egyszóval, nappal üzleti életet kellett élni, jó képet kellett vágni a nigger vevőhöz is, de este, az már más. Akkor lekerült a fejről a sapka, eltűnt a rikító Garibaldi ing; Signor Presidente fölcsapta a fényes cilindert, kibiggyesztette a nagy arany láncot, de a mi a fő, kokárdának kitűzte a hazai republikánus jelvényt és azzal, hajrá, előre. — Most meg fogja látni, mondta a Circolo Antonomo elnöke, hogy mi az autonimia? Amikor az ember nem engedelmeskedik senkinek, hanem azt csinálja, amit maga akar, érti ? Persze, ezt odahaza még nem lehet egészen megcsinálni, mert sok a Carabiniere, de itt már lehet. Majd meglátja, jöjjön csak! És a Presidente behurcolt egy tágas pincehelyiségbe, ahol ki voltak akasztva az Itália Unita szinei is, de ott piroslott közöttük az internationale vörös szine is, a savoyai kereszt pedig nem volt sehol. A padrone-k, a többi cirkuszos meg limonádékereskedő elégedetten mormogtak, amikor látták bevonulni imponáló elnöküket; volt köztük gyalog méltóságos, kvietált udvari lakáj is; tetszett nekik, hogy ők most autonómiát, respublikát csinálnak. kuvás után megvásárolt női kosztümök divatjához. Ezt a divatot azonban már nem Laurent Isell, hanem a háború nyomorúsága és nincstelensége creálta. Aki ma a háború előtti békés viszonyok társadalmi skálájához mért módon kivan öltözni, annak vagy az indiai maharadzsa kedvelt elsőszülöttének, vagy Vanderbilték családtagjának kell lennie. Ezen alul csak a szomorú lemondás, vagy a hadseregszállitói minősítés gyanúja lehet osztályrésze a mai társadalmi középosztály tagjainak. Egy tűrhető férfi utcai-ruha ára ma 300—350 korona, egy női kosztüm ára pedig 500—600 korona körül ágaskodik. Ha ehhez egyéb toalettdarabok, a cipő, kalap fehérmemű árát is hozzászámítjuk, akkor ma egy többgyermekes tisztviselő összes jövedelme, lakbérrel együtt nem volna elegendő arra, hogy abból egy 6 tagu család a háború előtti viszonyok szerint öltözhessek. Ezért érkeztünk el a kifordított kabát és a fapapucs divatjához. Mint régmúlt, homálybavesző legendák fantasztikus csodáira, ugy emlékezünk vissza az előkelőbb társaságok Reynolds, Largilliére, Gainsborough portrék esztétikus toalettjeinek utánzataira, a panneból, ivoirebársonyból, haldokló glicinaszinű musszelinekből, áprilisi kékből s egyéb enyhe , pasztellszínekből előkelő művészek által creált tea-gownokra, vagy toilette de cháteaukra, melyeket előkelő világvárosi grand-restaurantok aranycirádás, tükrös termeiben megforduló nemzetközi társaság szép asszonyain láttunk valaha. Ma összefacsarodik a szivünk, mikor a három év előtti jobb módhoz szokott körök asszonyait s urait a háború élhetetlensége által rájuk kényszeritett toalettekben kell látnunk s bizony nehéz odaegyeztetnünk a hazafias, áldozatos türelem mellé a nő legerősebb ösztönszerű érzetének, az örök tetszenivágyásnak önkéntelen kitöréseit s megnyilatkozásait. S a kifordított kabát .és ferdesarkú cipő divatjába még is bele kell nyugodnunk, mert fontos nemzetgazdasági érdekeken kivül a becsületes megélhetés biztosítása ezt reánk parancsolja. A gyermekeknek kenyér és tej kell, meg tankönyv. Az adót is levonják, meg a nyugdijat is. A szappan is drága, a mosónő is dupla bért kér. Fűtetlen szobában sem lehet lakni, zsír nélkül sem lehet főzni. A lakbért minden negyedévben várja a háziúr. A fehérnemű fogyatékosságát pótolni kell. Tudnék több okot is felsorolni, melyek miatt kifordított kabátban és szellős cipőben kell járnia a hivatalnokosztály tagjainak. De minek mondjak; — Igen, mert az nem megy ugy örökké, hogy nekünk parancsoljanak odahaza, egyszer már mi is akarunk parancsolni! A Re, a fiatal király, az még csak hagyján, valami olyan is kell az országban, de a többi! Az a sok karabiniere, rendőr, meg hivatalnok, akik adóztatják az embert, nem hagyják otthon békén élni és kényszeritették, hogy kijöjjön ide. Hát hiszen kijöttünk, de majd vissza is megyünk és jaj nekik akkor! Ez volt a hangulat, a melyet a tiszteletreméltó elnök megpendített és ebben a hangban folyt azután az egész gyűlés tovább. A legjobban egy virágárus kiabált;.olyan gyönyörű neve volt: Giambattista Chiaraluce, — ugy hangzott, mint egy szonáta a velencei éjszakában, amikor ott még nem lőttek. Ez kiabált a legjobban, vörösre fújva magát: — Ma dopo! De majd azután! És elmagyarázta, hogy mi lesz majd dopo, ha ez a sok signor, aki idekinn megtanulta, hogyan kell free citizen-nek, szabad polgárnak lenni, hazamegy autonómiát csinálni.. . Nekem pedig az jut az eszembe, hogy mind ez még békeidőben volt, de ha most Vittoriora gondolok, akinek csak a neve győzedelmes, de ő maga sehogyan sem tud az lenni: mit fog majd azzal a szép névvel csinálni? Mi lesz majd dopo? Ha majd nem csak a sok katona kerül vissza a frontról, hanem megmozdulnak az Amerikát járt alattvalók is és hazajönnek. Akkor lesz ám cirkusz odalenn, Bella Itáliában, aminőt még nem látott a világ; nem is kell lírát fizetni érte, íngyen lesz az egész. Ez bántja előre Vittoriot az álmatlan éjszakain és ebből nem tudja őt kigyógyítani kedves neje sem, mert ez csak kecske-