ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-02-25 / 8. szám

A Vatikán szuverén pápai terület. A pápa korlátlan ur saját birodalmában és ennek dacára a „szövetségesek" népjogokba ütköző módon kiűztek a Vatikánból egy magasrangu egyházi főméltóságot. Mert hogy ez az eltávolítás nem a Szentatya akaratából történt, annak fényes bizonyítéka az a tény, hogy Benedek pápa értékes püspöki keresztet ajándékozott a búcsúaudiencián Gerlach prelátusnak. A derék főpap ellen indított hajsza már régóta készülőfélben volt, és nem jött váratlanul. Január 10.-én Orlando belügyminiszter, páholynagymester azzal dicsekedett, hogy „nemsokára német kémek elűzéséről vagy letartóztatásáról fognak hallani." Másnap csakugyan kiutasították Gerlachot. Rampolla bíboros, volt majordomusát pedig letartóztatták, természetesen a páholyok feljelentése s kívánságára. December végén ugyanis egy hires római szabadkőműves újság ekként igyekezett közkincscsé tenni bölcscségét: „A rítusok kongregációja felsőbb, különös kegy gyanánt elrendelte, hogy a karácsonyi időszakban a szokásos karácsonyi „Alma Redemptoris mater" helyett a húsvéti „Regina coeli-"t énekeljék (megjegyzendő a Regina coeli kifejezés a nép nyelvén római börtönt jelent), de Alleluja nélkül ! E liturgikus reform a Vatikán egynémely méltóságának különös használatára szolgál! E szavak cinizmusa kihívó. S a római hatóságok hamarosan megértették az adott jelt; letartóztatták Ambrogettit. Persze a szabadkőmives sajtó, melynek szemében e férfiú már régen szálka volt, hallatlan vakmerőséggel afférokat emleget Gerlach, Ambrogetti s egy letartóztatott bankár között. Gerlach állítólag a másik két urnák adta a német „pénzeket." Sőt még tovább megy alávaló rágalmaiban és azt állítja, hogy az olasz hatóságok elfogatási parancsot kaptak Gerlach prelátus személye ellen, mely elől csak ugy menekült meg, hogy gyors szökésével kisiklott az igazság karmai közül. Tehát Viktor Emánuel jeles kormányzó közegei ismételten gálád kirohanást intéztek a Szentatya szurevén hatalma és függetlensége ellen. Amennyiben az a bizonyos római lapocska az ügy folytatását és ujabb letartóztatásokat helyezett kilátásba, e körülmény csak megerősíti véleményünket, sőt mi több, követelésünket: a békeAz asszony kovát csiholt s meggyújtotta a gyertyát, mialatt a férfi átkarolva tartotta őt. — De most már siess, mert éjfél elmúlt, — a létrát jól dugd el szivem. — Oh nem, még nem mégy el, — hallatszott ekkor az ajtó mellől vendégemet nem engedem az ablakon át távozni. Mintha vipera marta volna meg őket, oly megrémült arccal tekintettek az ott termett Krasinszkira. — Ha pedig tolvaj vagy, akkor késemet a szivedben viszed örök emlékedül — mondta tört magyarsággal. A nő sírva rogyott a földre, mig a két férfi farkasszemet nézett egymással. — Tehát, felelj — vendégem vagy-e vagy tolvajom ? — Sem vendéged, sem tolvajod, hanem feleséged volt kedvese vagyok. Szülei nem akarták öt hozzám adni, azért boszút állt rajtuk s eltávozott hazulról; te hajlékodba fogadtad őt, s ő bár feleséged lett, de szivében, — értsd lengyel •— az én képemet hordta. Krasinszki szó nélkül az ajtóhoz lépett, a kulcsot ráfordította, majd kihúzva a zsebébe tette. A falról levett két lazzarinót, s az egyiket a férfinak nyújtotta. — Érted ugy-e ? — Állok elébe. Egyszerre lőttek; Krasinszki felnyögött, s halva rogyott a földre ... — Meghalt, — szólt az asszony s remegve bujt a szeretője karjaiba. — Meg, — felelte az s kidobta a fegyvert az ablakon. Egy ideig szótlanul néztek a merev halottra, kötés egyik legfontosabb aktusa a római kérdés uj szabályozása legyen ! Nagyvakolás. A zimankós fehér januári napok dermesztő hidegében a párisi Grand-Orient de France palotája sűrű egymásutánban nyeli el Belgium, Olaszország, Szerbia és Portugália szabadkőműves páholyainak kiküldött követét. A tanácskozások sorozatát természetesen egy esti ünnepély koronázta meg, amely alkalommal az Institut de France tagja, Richel tanár tartott előadást és bemutatta a nemzetek csoportosulásáról készített tervezetét, melynek alapjául a háború tapasztalatai szolgálnak. Peigné tábornok javaslatára az alábbi üdvözletet küldték a szövetséges hadseregeknek: „A szövetséges szabadkőművesek gyűlésén résztvett kiküldöttek hálás elismerésük adóját rójják le a bátor hadseregek katonáinak, akik szenvednek, nyomorban sínylődnek, meghalnak, nem annyira hódító törekvéseik szolgálatában, hanem inkább a szabadkőműves eszmék diadaláért, a haladásért, igazságért, a gyöngék és elnyomottak védelméért, mindenért, ami a nagy emberi testvériség alkotója. Üdv a harcosoknak, akik ez ideálokért hullottak porba! Üdv az élőknek! Éljen a szabadkőműves testvériség!" Ujabb bizonyítéka annak, hogy a szabadkőműves eszmék voltak a világháború gyujtogatói s most a jókedvűen otthon üldögélő hárompontos testvérek azt akarják learatni, amit a nép gyermekei forró vérükkei szereztek. Nem fog befagyni ez az önző aratás ? . . . Egyébként a fentjelzett helyen júniusban ismét paroláznak a vakoló testvérek. A szövetséges államok páholyai kongresszusra gyűlnek össze az európai helyzet tisztázására. Kíváncsiak vagyunk erre a nagyvakolásra . . . Dongó. Egy lelencfiú története. Nagyon megtetszett az eleven, bátor, mosolygós képű gyerek, akivel bizonyos nyilvános intézményben találkoztam. A fiú 11 éves és már keresete van, mint kisegítő szolgának. Addig settenkedik körülöttünk, mig végre is szóba kell vele állani. A jellegzetes párbeszéd igy folyt le: — Hová való vagy te? — Ide, Szenttamásra. — Hogy hivnak ? — Nem is tudom biztosan. Az apámról B-nek a szétfolyt, megaludt vérre, mely tócsát alkotott köréje. — Amália — szólalt meg a férfi, dobjuk őt is a fegyvere után, legalább ugy fog feltűnni mintha lelőtték volna. S nemsokára Krasinszky is ott feküdt már a fehéren poros bokrok között. Az ég véresen hasadozott már a horizonton, mikor a férfi búcsút mondott az asszonynak, s hogy észre ne vegyék, a kötéllétrán igyekezett leszállni, de alig tett meg egy-két fokot, mikor a kötél, mely a sok herce-hurcában a szögről lecsúszott, terhével a szakadékba veszett. Krasinszkiné, megdermedve kapott utána, de késő volt, — mint egy őrült szaladt az ajtóhoz, hogy majd lefut s tán még életben találja őt, de ah, az ajtó zárva, s a kulcs a férje zsebében. Hideg verejték csapódott ki homlokára. Az ősök képei, mintha leszálltak volna, hogy bosszút álljanak rajta, érezte már fojtó kezüket a torkán. Futni akart s nem tudott, rab volt; de nem soká, lába megcsúszott a megaludt vérben s elesett, karjával magára rántva a széles hatágú gyertyatartót. Krasinszki ősei bosszút állottak. Mikor a nap felbujt a látóhatáron, első sugarai egy sötét felhő tömegbe ütődtek, mely Krasinszki kastélyának üszkeiről szállt fel. Elégett teljesen, csak puszta falai maradtak az utókornak, s csonka tornya, mint intő mutató ujj, mely az ég felé nyúlik .. . A vidék emberei, összesúgtak, búgtak, s keresztet vetettek magukra, babonás félelemmel.,.. Z. Gy, az anyámról D-nek hivnak, mert nincsenek megesküdve. Pedig édes anyám sokszor kérte az apámat, de nem akart, mert hogy cociálista. — Mi az apád? — Iparossegéd. De most nincs itthon. A harctéren van. A háború elején elszökött tőlünk egy asszonnyal s azóta nem láttuk. Most már irja ugyan, hogy nagyon sajnálja a tettét.] — Mikor itthon volt, jó volt hozzátok? — Dehogy. Hetenkint keresett 35 forintot. Ötöt adott az anyámnak, hogy ebből adjon enni neki is, meg nekünk is egy hétig. A többit szombaton, meg vasárnap elitta. Még adósságot is csinált. — Mit ettetek az öt forintból? — Hun ezt, hun azt. Egyszer paprikás krumplit csinált az anyám. Apám belenézett a tálba, oszt azt mondta: Hol a hús ? Majd felkapta a tálat s odavágta a szekrényhez mindenestől. — Aztán mit ettetek ? — Az nap semmit. Közben a gyerek felvesz egy újságot és hangosan, folyékonyan olvas belőle. — Hol jártál iskolába? — kérdem.

5 — Békésmegyében, tanyai iskolába jártam. — Hogy kerültél oda? — Mint lelencet adtak ki egy tanyai özvegyasszonyhoz. Négyen voltunk. Az asszonynak volt egy szopós gyereke, aztán egy szopós lelenc, meg én, meg a hároméves kis testvérem. — Jó dolgod volt? — Dehogy. Mindig lopni kellett. — Hát a pénzt hová tette az asszony, amit értetek kapott? — Az adósságát fizette belőle. — Akkor miből éltetek? — Nekem lopni kellett. Ha nem loptam, nem ettünk. — Mit loptál? — Nyáron krumplit, babot, kukoricát, meg mindent, ami a földeken volt. — Hát télen? — Télen a Körös partjára mentem fáért. — Milyen fáért? — Talpfák voltak kirakva a parton. Abból loptam minden nap. — Nem fogtak meg? — Nem, mert az asszony kitanított, hogy ha kocsi jön a tanyáról, a fával együtt guruljak be az útmenti árokba. Ott lapultam meg. — Hány éves voltál? — Akkor hét éves. — Onnan jöttél haza? — Nem. Elvittek még egy másik városba. Reformátusokhoz. — Ott milyen iskolába jártál? — Katholikusokhoz, de az ember mindig csúfolt, hogy bálványimádók vagyunk. — Itthon is szoktál lopni? — Még nem sokat loptam, csak almát a piacról. Rossz pénzért is szoktam vásárolni. — Nem veszik észre? — De észrevették, aztán többször kipofoztak. Beleszól a beszédbe egy jelenlevő izraelita üzletember: — Nem tudod, fiam, hogy nem szabad lopni? — Tudom, hogy a hetedik parancsolat „Ne lopj*, de jó lopni, mert szeretem az almát meg a cukrot. — Ezután is fogsz lopni? — Nem tudom. Majd meglátom. — Hová teszed a pénzt, amit itt keressz? Ugy-e elcigarettázod. — Nem. Odaadom az édes anyámnak. Az vesz nekem cigarettát, mert most a gyerekeknek nem adnak a boltban. — Miért vesz neked anyád cigarettát? — Mert azt mondja, hogy megérdemlem a keresetemért. Moziba is elküld. A jelenlevő urak elképedve hallgatják a kis dezentor szörnyű históriáját és tévedt lelkéről tanúskodó feleleteit. Végre egyhangúlag megállapítják: — Ez a gyerek a romlás utján van s ha a lelencek mind ily módon nevelkednek, szörnyű csődöt mondott az állami gyermekmentés. R. Uj folyóirat. A hitterjesztés pulzusa lelohadt a háború borzalmas csapásai alatt. A „barbarizmus" ellen tusakodó angol és olasz, de meg a francia kormány és összeroppantotta egy csapással mindazt, ami jót a misszionárius atyák sok gond és fáradság árán szereztek meg az Úr számára. Végre elérkezett az Anticrisztus csatlósainak ideje, midőn vad belekontárkodással elérhetik pogány örömök