ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-02-25 / 8. szám

felé hajló kárörvendő szivük (pardon! eltévesztettem. E helyütt szívről és „érzelgésről" nem szabad szólanom, most utóvégre azt vághatnák a szemembe, hogy: mit beszél maga bigott csúszómászó, hiszen nem is tudja mit tanítunk mi!) — hát mondjuk irigy „értelmük" vágyainak netovábbját. Védtelen, hazájuktól távol apostolkodó, minden veszéllyel szembeszálló eröslelkű férfiakra vetették magukat, vagy 112-őt hosszas fogság után száműztek Indiából, mintegy 60-at továbbra gyötörnek izoláló intézkedésekkel. Hasonló sors érte a német, osztrák-magyar nővéreket is. Tehát nem elég a megmérhetetlen kin és gyötrelem, amit Európa szenved a zsarnoki uralomra törekvő hiénák embertelen pusztítása folytán, több kell; miért ne érezzék azt a távoli világrészek lakói is ! ? 1 Mintha az a néhány száz angol, francia és olasz misszionárius megmenthetné megérdemelt végzetébe rohanó hazáját a pusztulástól. Kiérzik ezekből az intézkedésekből a papgyülölet szabadkőműves illattárja! Ugyanannak az istentelen, hazátlan három — pontos vakoló — munkának eredménye a sok lekonyulás, hitbeli vigasztalanság, amely a világot a hosszantartó vérpatakokat dagasztó háborúba kergette. Egyedüli céljuk és nézőpontjuk a „szabad-szellem," a „nemzetközi" hazátlanság. Pusztuljon hát mindaz, ami ennek útjában áll!... Árván maradt a sok ezer hivő lélek, a miszsziós telepek jól plántált virágszálai. A búcsúzás, dermesztő fájdalmai után a pásztorától elszakadt nyáj sóvárgó reménytelensége jutott nekik osztályrészül, jó pásztoraik pedig a lövészárkok komor földvárából és a kórterem kemény ágyából is viszszaküldik gondolataikat nagy gonddal összetoborzott hivő seregükhöz, kiknek némelyikére talán a vértanúhalál vár. „Sírni szeretnék, zokogni tudnék" irja az egyik elűzött hittérítő, „ha arra gondolok, hogy szétfoszlott az idei tömeges megtérésekbe vetett reményem. Mi lesz az én gyöngéd keresztényeimmel? Nincs senki, aki helyettesíthetne engem!" Egy uj folyóiratban olvastam ezt az idézetet és kiértem belőle a katholikus ügy üldözött voltát. De éppen azért, mert gyűlölt a mi ügyünk, buzgalmat, pártfogást igényel. Ilyen szellemben indult meg Fels praelatus vállalkozása, melyet dr. Piffl Á. bécsi kardinális hercegérsek meleg szavakkal üdvözöl főpásztori áldása kapcsán. Előttem fekszik az első szám, melynek 24 oldalas terjedelme lelkesedést önt a még ki nem aludt katholikus szivbe. Lelkünkbe vési mottóját: „Menjetek, tanítsatok minden nemzetet!" (Gehet, lehret alle Völker!)* Domitilla. H I R E K. Ceruzajegyzetek. Akik kétszer halnak meg. A januári csipős, ólomszürke ködtenger egész súlyával nehezedik a földre. Ember, állat nehezen lélekzik. Az egészséges, tiszta hideg levegő élethalál harcot viv a romlott köddel. Aki csak teheti, födél alá menekül. Csendesen, apró szemeteléssel megereszkedik az eső is. A hosszú barakok benépesülnek. Ilyen utálatos időben szünetel a munka. A foglyok imádkozzák le talán a lucskos időt, hogy ne kelljen nekik dolgozni. Csakhamar élénkké lesz a hosszú fabarak. A nagy vaskályhákban fellobban a parázs s enyhe, langyos melege befüggönyözi színtelen párakeszkenőjével a pókhálós ablaküvegeket. Az emberek körül ülik a vaskályhát. Ki hogyan fér. Olyik maga csinálta zsámolyra, olyik a földre. Az ember már leszokik a kényelemről és a kényességről. Megindul a terefere. Beszélgetésük tárgya csupán két fogalom körül repdes. Béke és otthon. Mindkettő a fogolylélek éltető eleme. Ez a kettő tartja fenn bennük az életösztönt. Egy beteges külsejű fogoly némán kuporog alacsony padkáján. Eddig szótlanul hallgata társai fecsegését. Fázósan burkolódzik földszínű köpenyébe. Az orvos azt mondja róla, hogy tüdővészes. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Talán nem is a tüdeje beteg. Talán inkább a lelke. Vagy talán mindkettő. Fekete szakállas, napbarnított arcú fogoly (Kaukázus fia) viszi a szót a társaságban. Sokat tud. Társai áhítattal hallgatják. Bejárta már Európát, Ázsiát, Amerikát. Tud beszélni örményül, oroszul, tatárul, törökül, japánul, azután kicsit ko* A folyóirat cime : „Die Weltmission der katholischen Kirchei" Havonkint jelenik meg, képekkel illusztrálva. Kiállítása a Herder céget dicséri. nyit a német, francia, angol nyelvekhez is. Társai sokat adnak szavára. — Azután testvér azt mondd meg, ha mindent tudsz, hogy mikor lesz béke ? A kaukázusi kicsit nyel, néhányszor köhint s csak annyit mond: — Majd ha már nem lesz győző és legyőzött. Hm. Ez már bölcsen van mondva. Igaz, hogy nem értik át szavainak értelmét, de azért helyben hagyják. — Majd ha ... sóhajtja a barak fülledt levegője, piros nyelvű vaskályhája, színtelen, gyalulatlan deszkafalak. — Majd ha... Vájjon mikor lesz? Mikor jön el megint az az idő, amikor reggelente nem trombitaszóra ugrik fel fekhelyéről ? A sápadt arcú fogoly összerázkódik. Fogai szinte vacognak. — Majd ha ... nyögdécseli kirepedezett, fakó ajkával. S lázban égő szemei víziókat látnak. Délibábos rónaságon barangol. Zsenge patak partján. Színes virágtenger közepén. Rozzant sárviskó. A nádfödél széleit vígan cibálja a játszadozó, huncutkodó szellő. A kunyhó előtt apró, maszatos képű apróság csetlik-botlik a pázsitos dudvában. Jaj, mindjárt elesik a csöppség. Még a szarkaláb labirintos bokra is elejteti szegénykét. De azért se. Azért se sir. Azért is mosolyog, kacag, mint a verébfióka. — Ap-pa, ap-pa! S kitárja már előre foltos gunyácskába bujtatott csöpp karjait. S az apa, lehajolt a kicsiért. Karjára veszi. Ölelgeti, csókolgatja, hintálygatja. Csuppanós csókjaival hol megríkatja, hol megkacagtatja. S a meglett férfi kis gyügyöngö csecsemő lesz. Elfelejti a robotoló élet minden keservét, baját. Az asszonya, a szelid, nagy szemű mosolytalan asszonya a konyhajtóban várja. Nem pózol. Nem komédiáskodik. Csak anyás nagy szemeit rátapasztja szerelmes odaadással az embere szemébe. S ő megérti. Az náluk a köszöntés. Bemegy a szűk szobácskába. Az apróság még mindig a karjai közt csacsog, feszeleg, mozgolódik. S ő nem fárad el a tartogatásban. Leül a lócára. Ölébe veszi a maszatos kis csöppet. Nyugodtan várja, mig az asszonya eleibe teszi a a virágos agyag tányért a krumpli levessel. Előbb a kicsit kínálja meg s aztán kanalazza magába a forró éretlen löttyöt. Vágj hozzá egy karaj kenyeret is, mert más már nem lesz. Vájjon mi is kellene még? Talán nincs is jobb más valami az egész földkerekségen. Aztán megelégedten végig simítja leveses bajuszát s hátradől a lóca karfájának. Kicserélik egymás gondolatát, éleményét, az egész napról. Nem talál egyik se a másik szaváben elvenni vagy hozzátenni valót. A kicsi is elfárad a sok feszelgésben, csuszkálódásban, édesen szendereg az apja ölében. Aztán ők is kimerülnek a beszélgetésben. A férfi elbóbiskol, mig az asszonya elmosogat. Bíborról, bársonyról, márványpalotákról álmodik. Az asszonya karcsú testéhez selyem fályol ruha simul. A kicsike aranyos kocsiban játszadozik a színes ablaküvegeken beszövődő napsugárral. S hogy sehogyan se bírja apró kezeivel megfogni keserű sírásra fakad. A gyermeksirásra a rab felrázkódik merengéséből. Ijedten tekinget körül maga formájú emberek bóbiskolnak körülötte. Fogolytársai. Felkászmálódik s megy szótlan komolysággal, szomorú arccal vacka felé kullog. A lelógó lámpák homályos fénye erősen küzködik a barak fülledt párás levegőjével. Odakün feltámad a dühös szél s erős markaival megrázza keményen az alvó barak ajtajait, pókhálós ablakait. . . KWv Krónika Egy idős urat halva leltek, Szobája — mint a jégverem. Gazdasszonya két nap nem látta, Gyanút úgy fogtak hirtelen. A rendőrségre fut az asszony S megáll a kapitány előtt. „Egy idős urat halva leltünk, Ma félkilenckor délelőtt." A rendőrségről egy bizottság A színhelyre gyorsan kiszáll, A hullát megvizsgálják híven, — Beesett arcú és szikár. A rendőrorvos ráhajolva — Szemüveg csillog a szemén, — Kimondja: bizony holt ez ember És éhen halt meg a szegény! A hire városszerte elhat: Egy ember éhen halt meg itt. A hatóságok elpirulnak, De ezen senki sem segít. A hatóságok elpirulnak, És tűnődnek : Hogyan lehet ? Hogyan, hogy éhen halt meg ő, hisz Közellátásba vétetett? És a fegyelmi zord felhője A hatóság fölött lebeg, De im, egy eszme! Hátha e bús Halálnak oka más lehet! A közellátás korszakában Éhen nem halhat senki sem, B

Fel kell boncolni, szól az egyik, Hogy éhen halt meg, nem hiszem!" Az ügyészségi megbízott jő S elrendeli a boncolást, A gyomrot górcsövön megnézik S képzeld el, kérlek, a hatást! Az idős urnák gyomra telve, — Éhen tehát nem halhatott, De hogy mi minden feküdt benne, Ilyen csodát ím, halljatok! Kétszáz gramm kenyérjegy volt benne, Kávéjegy pedig két adag, Cukorjegy szinte, mint a mennyit Megenni egy napon szabad. Babjegy is épen egy tálra férő, Auflagjegy rajta egy szelet És estedédre, mert sötét volt, Bevett petróleumjegyet. Mivel hideg volt a szobája, Kőszénjegyet is vett be ő S egy gyufajeggyel reágyujtott, A szegény fázó, éhező. És ez ártott meg szegénynek, Mert gyufát enni nem szabad, Való ez életunt cselédnek, — Idős úr, szégyeneid magad! Ilykép a közellátás fénye Ismét derült lett és ragyog, Büszke is a hatóság, hogy nincs Eleddig éhenhalt halott. Nincsen fegyelmi, nincs veszély és Nincsen baj sehol semmisem, Megél ma szépen minden ember, Megél jegyeken és vízen! ,(-.) Magos Sándor. Magos Sándor nyugalmazott c. kúriai biró f. hó 21.-én Esztergomban elhunyt. Magos Sándor közismert és általánosan becsült személyében az esztergomi közéletnek egyik jellegzetes, tiszteletreméltó egyéniségét veszti el a város társadalma, bár szorosan vett társadalmi életet hivatalának pontos lelkiismeretes betöltésén kivül csak annyiban élt, hogy mindenütt ott volt, hol a jó ügyért tenni, nemes törekvéseket támogatni, becsületes munkát elismerni és előkelő célokat diadalra juttatni kellett. Kissé zárkózott, szótalan magatartása mögött a legmelegebb emberbaráti érzés, a legodaadóbb felebaráti szeretet s az áldozatkész polgártársi jóakarat húzódott meg igazán menten minden emberi gyarlóságtól, ritkaszép egyéni jótulajdonságokból állott hivatali és emberi munkájának minden megnyilatkozása. A leggondosabb és legszeretőbb családapa, példásan lelkiismeretes biró, jólelkű emberbarát és szives polgártárs volt. Mindenki szerette, mindenki becsülte benne a nagyműveltségű, szerény, jólelkű embert, kinek egyetlen öröme az volt, ha mással jót tévén, a hála megnyilvánulása elől csendesen elvonulhatott tudományos könyvei közé, kerülve minden feltűnést, minden elismerést. Magos Sándor egyénisége magasan fölötte állt a köznapi szürke embersokaságnak az ö meleg szivével, buzgó vallásos életével, nagy emberszeretetével, mely tulajdonságai állandó emlékezést biztosítottak számára a város és környékének társadalmában. Magos Sándor 1851. február 23-án született Esztergomban. Iskoláit itt és Nyitrán végezte, majd Budapesten a jogot hallgatta. 1873-ban díjas joggyakornokká neveztetett ki az esztergomi kir. törvényszékhez, melynek megszűntével 1875-ben az esztergomi kir. járásbírósághoz helyeztetett át, 1876-ban aljegyző. 1881-ben albiró, 1886-ban pedig járásbiró és a járásbíróság vezetője lett. 1895-ben