ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-12-02 / 48. szám

ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szam ara 16 fillér. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: ROLKÓ BÉLA. Társszerkesztő: SZVOBODA ROMÁN. Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 1. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyv­kereskedésében. Igazságosság a béke alapja. Esztergom, december 2. A görög mithos szerint Irene (béke) Themisnek (igazságosság) leánya. Mint igen sok esetben, az ösmonda itt is mély igaz­ságot rejteget magában. Ahol van igazsá­gosság, ott van béke; ahol megszűnik má­sok jogainak tisztelete s erőre kap az ön­kény, ott az erőszak talán biztosithatja bizo­nyos időre a külső nyugalmat, de igazi békét teremteni nem tud. Most, amikor valamennyien növekvő vággyal sóvárgunk, a béke után, s e vágyó­dásunkban hányatott lélekkel tekintünk visz­sza a nemrég mult időkre, a béke boldog éveire: tudatában kell lennünk az emberi bölcsesség ezeréves tételének, hogy az igaz­ságosság a béke alapja. Rávezet ennek a tételnek igazságára a történelem szemlélete, ha nem is azé a történelemé, mely krónikás hűséggel jegyzi fel a csaták napjait, irja össze az uralkodók fényes tetteit, hanem azé a másiké, mely egy főszempontot tart maga előtt: megállapítani az uralkodó esz­méknek, a korszellemnek döntő befolyását a külső események alakulására. „A nemzetek egymáshoz való viszo­nyát" —- mondta egy alkalommal Rampolla egy orosz diplomatának — „uj jog alapján akarják szabályozni, s ezt a jogot egyéni érdekre, erőszakra, a végbevitt tettek sike­rére s más theóriákra alapítják, melyek mind megtagadják az igazságosság örök és változhatatlan elveit. Ez az a tévedés, mely végzetes helyzetbe sodorta Európát." A szel­lemes, mélyrelátó diplomatának igaza volt; mi csak utolsó szavait módosítjuk és töké­letesítjük még, ha azt mondjuk, hogy ez volt az egyik tévedés, melynek utolsó fejle­ményeként Európára zúdult a világtörténe­lem legnagyobb csapása, a mai háború. Mig a keresztény világnézlet volt a lelkek irányitó gondolata, mig Krisztus szel­leme hatotta át egész Európát, addig a világot kormányzó mennyei Atya, kinek jó­ságáról, igazságosságáról annyit beszélt a názáreti Üdvözítő, megmaradt minden jognak nemcsak őre, hanem forrása is. Mig nyiLtan kereszténynek vallották magukat a világ sorsát irányitó emberek, addig megmaradt a természeti törvény tisztelete, nemcsak az egyes emberek lelkiismeretében hallatta sza­vát, érvényesült minden vonalon, az álla­mok belső kormányzásában épen úgy, mint a népek érintkezésében. Ennek a természeti törvénynek egyik sarktétele, mely diktálja mások jogainak tiszteletét és sérthetetlen­ségét, egyik irányitó elve volt az igazi keresztény politikának. Voltak a népek kö­zött mindig ellentétek, sokszor fegyverre bizták a döntést, de ilyenkor a keresztény politika soha sem akart a fegyverrel uj jogokat szerezni, hanem csak azt biztosí­tani, amit az ellenfél saját lelkiismerete szerint kétségbe vont. A lelkiismeret szava és a jogokat biztositó törvény tökéletes összhangban voltak egymással, a törvény­hozó nem adhatott sem az egyénnek, sem az állam végrehajtó közegeinek olyan jogot, mely ellenkezett a lelkiismeret Ítéletével. Az újkor mintha megunta volna a keresztény világnézlet felfogását, mintha unalmassá vált volna neki az a gyönyörű harmónia, melyet ez a világnézlet a jog és erkölcs, a lelkiismeret és a törvény között létesített: valami ujat akart hpzni, s leg­először politikai téren akarta kipróbálni. Macchiavelli merész/ ideáival megnyitja az újkor szerencsétlen politikai felfogását. A becsületet, a lelkiismeretességet, igazságos­ságot visszaszorítja a magánéletbe, az egye­dek kis világába, a politikát, az államélet fontos tényeit egyedül a haszon kritériumá­val akarja szabályozni. Politikai téren min­dent megengedhetőnek tart, ami haszonnal kecsegtet, s növeli az állam erőit. Amit Macchiavelli megkezdett folytatták a jog­bölcselök, kiépítettek egy szisztémát, mely­nek egyik főtétele volt a természeti törvény és pozitív jog kettéválasztása. Megalkottak egy jogrendet, mely sok pontjában ütkö­zésbe került a természeti törvénnyel, elő­segítették törvények alkotását, melyek köve­tése ellen fellázadt az egyéni lelkiismeret, az igazságérzet. S mikor végre is arról volt szó, honnan merítik ezek a törvények köte­lező erejüket, akkor más hiányában rá­mutattak az államra, mint minden jog for­rására. Az államból, mely a teremtő isteni gondolat szerint arra való lett volna, hogy segítse az egyént, a családot célja elérésé­ben, a modern jogbölcselet bálványt, molochot csinált, melynek feláldozta az egyén lelki­AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Aquarell. Az alkony égő, piros vérbe düh Ezüstös csík szegi a hullám fodrát. k Márvány-medencés szökőkút körül Bús thea-rózsák levelüket szórják. Napsugár rezgi át a lombokat. A pálmák csúcsa bibor odafent, A sugár, fény, ragyogás lelohad, S a fövényen elnyújtózik a csend . . . Lolly. A munka pszichológiája. — Beszéd, tartotta az Egyházirodalmi Iskola megnyitó ülésén az elnök. — Tisztelendő Iskola! Még mindig nem pi­henve, nem könnyű, mosolygó szívvel, nem da­gadó, életpiros lélekkel ülünk itt! Nem pihenve: mert a nehezedő, komoly élet gondballasztja csüng mindenikünk nyakán, mit a mostoha idők könyörtelen kézzel toltak reánk. Nem mosolygó szívvel: mert lelopta ajkainkról a mosolyt egy idegen tolvaj ós mi áldozva, büszke öntudattal szeretteink mellé földeltük azt — a kikeletig, a föltámadásig. Nem óletpiros, dagadó lélekkel: mert letörölte egy sápadt, csontos kéz lelkünk pirját; behorpasztotta a szines ambícióktól, lázas lelkesüléstől dagadó lelkünket a tört remények közömbös letargiája ... S mégis megjöttünk újból! Megjöttünk s én szívből üdvözítőm önöket, • mint akik tán' gond-nyütt homlokkal, tán' pas­siós alakkal, tán' halvány, megtépett arccal, de küzdeni vágyó, tetterős, nagy lélekkel óhajtják kamatoztatni közös, nagy munkájuk után is fel­maradt, szívós erőiket, elsőben az önképzés, de az általános kultúra, a kifejlődés iskolájában . . . Engedjek meg, hogy midőn a lihegve futó idő és kor kerekeit — kis társaságunkat te­kintve — a lassúbbra, a csöndesre állítjuk, midőn az „inter arma silent musae" csaknem epikuri princípiumát áttetsző fátyollal befödve jobb időknek és kényelmesebb embereknek elő­szobáiba állítjuk, — engedjék meg, hogy egy, csakis egy, parányi gondolatot adjak emlékül Önöknek ! Ugy szokták kezdeni a meséket: egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember . . . Ha már belekezdtem, hát mesélek valamit. Ez az „egyszer volt" ember jó ideig kényelmes ke­reveteken, süppedő, lépóstompitó szmirnákon rótta napjait, élte életét, mely a lila-kék füst­karikák megszámlálásában s fantasztikus abbnál­fantasztikusabb füstalakok művészi produkálásá­ban merült ki. Sokan rámondják bizonyára igy messziről: „Irigylendő egy helyzet!" Különösen, ha az ablakokra már kristályos, szirtes jégvirá­gokat festünk és a különben is barátságos szoba harmóniáját egy piros szemű, izzó szivű, beszé­des kandalló tetézi. — S mégis, emberünket lassan untatta, később bosszantotta, sőt életunttá tette ez az egyhangú, improduktív lavirozás s rájött, hogy élete is miharabb elfogy, mint ék­köves ujjai közt a nagyhamvas havanna, elröp­pen, mint annak illatos, bodor füstje s elébe áll a komoly: „Redde rationem . . .!" Egy délután, szokásához híven elszenderült puha-fonott hintaszékében s ami mindig gyö­törte az utóbbi időben, arról álmodott. Megol­dotta a laposnak, unottnak hitt élete titkát, meg­lelte újból életkedvét. Nehéz íróasztaláról birokra hívó daccal bá­mult lehajtott fejére a kis bronzszobor és zöldes gúny lobogott patinás szemén. Könnyed lendü­lettel lelépett fekete talapzatáról, miközben em­ber nagyságúvá nőtt. Odaállt a poros könyvpolc elé és leemelt az alvó irások közül egy rég megirt naplót. Hosszan, türelmesen keresett benne, lapozva, előre-hátra. Egy lapon aztán megpihent a zöld szempár és olvasott; majd odafordította az irást a hintaszék felé. Mohón, előredőlt idegességgel olvasta az alvó . . . Mire kidörzsölte az álmot szemeiből, a bronzszobor újból állta néma-örök mozdulatlan­ságát. De emberünk visszatért hűtlenül hagyott könyveihez, mik jó módhoz juttatták és meg­csókolta naplóját, mely megőrizte fiatal lelke életelvét, mely most visszaadta életkedvét. Tisztelendő Iskola! Ez csak egy törpefona­las mese, talán allegorikus mese; de óletkomoly­ságú történeti háttérrel! Igy van az ember akárhányszor, hogy oly laposnak, annyira elcsé­peltnek találja az életet, melyből hiányzik a me­legség, mi a szivet éltetni tudná, miből hiány­zik a fény, mi bevilágítana a sötét gondolatokba, hiányzik a nép, mi vonzani, lendíteni tudna. Azt hisszük olyankor, hogy erőink kiapadtak, hogy

Next

/
Oldalképek
Tartalom