ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-01-28 / 4. szám

szabadságát és terjeszkedésését. Mindenesetre nagyszó mely nagyban hozzájárul ahhoz, hogy különösen mezőgazdasági szövetkezetei annyira teljesitőképesek legyenek, hogy több millió métermázsa zabot és takarmányt szállíthatnak közvetlenül a hadseregnek^ Dánia szövetkezeti erősbödése már csak azért is ismeretes lehet előttünk, mert ennek megalapozásában a már annyira népszerűvé vált dán vajnak oroszlánrész jutott. A lakosság negyedrésze szövetkezeti tag. 1300 nál több tejszövetkezet működik ebben az országban és a legutóbbi országos állatösszeirás alkalmával 1914-ben 45 szövetkezeti vágóhíddal rendelkezik Dánia és az ezekhez beszállított sertések száma megközelíti a 2 és fél milliót 182 millió értékben. Rendkivül figyelemre méltó adatokat találunk a svájci szövetkezetek terjeszkedésében. Az ország lakossága alig néhány millió, szövetkezeteinek száma 1914-ben 8920 volt. A Svájci szövetkezeti mozgalom erős és kitartó harcot viv a kartellek ellen, amire minálunk égetően szükség volna. Megkell még jegyezni itten azt is, hogy a svájci fogyasztási szövetkezetek lapjának ma már 200,000 előfizetője van, — több mint akármelyik magyar napilapnak. A fogyasztási szövetkezetek klasszikus hazájának nevezik Franciaországot. 1910-ben 11,000 szövetkezet terjeszti ki áldásos működését ebben az országban 800,000 taggal. A szövetkezetek támogatása itten annyira előrehaladt, hogy az állami bank 40 millió frank kamatmentes kölcsönt bocsátott rendelkezésére a szövetkezetnek. Anglia szövetkezeti hálózatával tisztán bámulatba ejtő eredményeket tud felmutatni. Messzire vezetne, ha ezekről érdemlegesen kellene megemlékezni, pusztán csak annyit jegyzünk meg, hogy a szövetkezeti áruházak forgalma 1915-ben 77 millióval haladta túl az ezer millió frankot. Anglia hatalmas és mindinkább fokozódó fogyasztási szövetkezeteinek köszönheti azt a belső erőt, mely őt a világháborúban oly nehezen legyözhetővé teszi. Hogy mily súlyt helyez Angolország szövetkezeteire, ennek igen érdekes és bennünket minden esetre közelebbről érintő momentumát látjuk az angol földmivelésügyi miniszter egyik nemrégiben kiadott körrendeletében, melyben kiemeli, hogy az a sok nehézség, melybe a gazdák mostan a háború alatt beleütköznek, máskép mint szövetkezés, a szövetkezetek utján nem győzhető le. Vezető államférfiú ajkáról mindenesetre rendkivül fontos szavak ezek, melyek legjobban bizonyítják a szövetkezetekbe vetett bizalmat és azoknak teljesítőképességét. Vándor Károly. — A kijárok. Pikáns szagú teritékeket tálal fel az ellenzék a munkapárti asztalra s az érdekeltek ijedten fogják be az orrukat a dániai illatorkánok elől. Valami megint bűzlik, aminthogy a háború tartama alatt elég gyakran csapja meg orrunkat, a köztisztesség levegőjéhez szokott szaglóérzékünk rovására, meg nem engedett parfömök illata. Pedig ezúttal, ahogy Tisza listájából s a hozzáfűzött kommentárokból kitűnt, csupán ártatlan „ajánlások" és „érdeklődések" egészen természetes, sőt „evidensen altruisztikus" eseteiről van szó, Hát legyen igy, legyenek ezek az esetek altruisztikus jellegűek, de — legyenek az utolsók! Végre is az inkompatibilitás fogalma vagy teljesen kizárja az érdeklődések és ajánlások „megengedett" formáit vagy nem. Ha igen, akkor a képviselő urak inkább aziránt érdeklődjenek, hogy a háborús nyomorúságban pl. hogyan segíthetnének kerületeik voksoló polgárainak s azok özvegyeinek, árváinak baján, vagy nem s akkor minek ez az izgató lárma és a hajbamarkolás ? Sem a kijárások, sem a vásári színlelt birkózások nem erősbitik s öregbítik az ország népének a törvényhozó testületbe vetett jóhiszemű bizalmát s nem is alkalmasak arra, hogy a mostani izgatott kedélyhangulatokat a józan nyugodtság és fegyelmezettség medrében megtartsák. Pedig arra most határozottan szükség van és lesz is. Megnyugszunk az illetékes fórumról eredő kommentárok jóhiszeműségében, s jobban esik hinnünk, hogy az ellenzék „Koch"-ot, magyarul felfujtat tálalt fel a képviselőházi asztalokra, az azonban valószínű, hogy a telhetetlen gyomruak közül valaki könnyen megégetheti a száját. Szigorúbb őröket kellene állítani a kijáró kapuk elé, akik ismerik az embereiket, hátha akadna a ki-bejárkálók között egy-egy Pilátus is, ki ilyenkor kezeit mosván, máskor ott áll a tömegben s együtt üvölti a farkasokkal: feszítsd meg! Tsz. In memóriám. Géza, emlékezel ? Tíz esztendeje volt az ősszel, hogy nagy mozgalom volt az iskolában. A fiúk egymásnak adták a hirt és azzal fogadtak minden érkezőt: — Tudod már, hegy elment a tisztelendő ur? A hir csakugyan igaz volt. A jó tisztelendőt elvitték máshová ; tudós professor lett belőle egy nagy iskolában, ahol már nem is gimnazistákat, hanem valóságos kispapokat tanit. Nagy volt az érdeklődés a második osztályban, hogy ki lesz az utód ? Egy sarzsi volt még az osztályban a vigyázóság mellett: a hittanfelvigyázóé ; nem járt vele sem csillag, sem medália, de különös megtiszteltetés volt és a jók közül a legjobbnak dukált. Azért volt olyan kíváncsi az osztály, hogy ha eljön az uj tisztelendő és megismeri a fiúkat, kit fog megbízni ezzel a feladattal? A többit tudod. Sokáig üres volt az állás, egy napon azután megkapta az első pad sarkán, mindjárt az ajtónál az a kis, pápaszemes fiu, a kit a többiek néha szent Alajosnak hivtak: élénk volt, eleven, mint a gummilabda a tornateremben, csupa izom a játszóterén, de az osztályban, a hittanórán, a templomban, a kongregációban, ott igazán egy élő kis szent volt, amellett jeles diák. Titokban, ő maga is vágyódott a kitüntető hely után és örült, mikor megkapta azt. Két esztendeig voltunk együtt. Büszke voltál a méltóságodra, olyan volt az akkor neked, mint egy Signum Laudis; jól kommandiroztad az osztályt, mintha máris parancsnok volnál. Azután elváltak utaink. Ti ott maradtatok in Campo vernali, a szép Tavaszmezőn és csak néha, ritkán találkoztunk; mikor utoljára láttalak, már uniformis volt rajtad, olyan fiúké, a kik magyar honvédtisztek lesznek, a ludovikásoké. Valahogy összekerültünk megint, egy parancsnok alatt szolgáltunk mindaketten; ugyanaz a derék generalis, aki iskolaparancsnok volt a leendő katonák között, a háború első napjától kezdve igazi katonák, egy népfölkelő dandár élére került és vele, mentünk ki a dicsőség útjára. Szegény jó dandár, kivette a nehéz küzdelemből a maga részét és verekedett, amig az emberében tartott. Utoljára a Kárpátokban. Ott vége lett neki és mikor mi, akik megmaradtunk, hazajöttünk, akkor rajtatok, immár kész tiszteken volt a sor, hogy kimenjetek az iskolából és segítsetek pótolni azokat, akik hiányzanak. És eljött egy ragyogó nyári nap, augusztus tizennyolcadik napja, amikor esküre repült hüvelyéből a friss aranyos bojtu kard és esküre emelkedett a kéz; hűséget esküdtetek a jóságos öreg királynak és azután mentetek ki, megvédeni az ő birodalmát. Alig voltál odakünn, hamar jött a hir a Signum Laudis-ról, ez már igazi volt, azután, kevés idő múlva, hogy a fiatal hadnagy ur már századparancsnok lett és maga vezeti rohamra embereit. Az ismerősök itthon csodálkoztak rajta : — Hogyan, az a kis fiu ? Olyan gyorsan és olyan magasra vitte ? És jósolgattak, hogy mi lesz még ebből. Az lett, hogy még egyszer kigyulladt a véres dicsőség sugárkoszoruja a feje fölött; ugy lobogott utolsót körülötte, mint a bíborban égő naplemente a fehér volhyniai síkon. Még egyet, utolsót lobbant a katonai dicsőség lángja, amikor az uj esztendő első hónapjában megint megkezdődtek a harcok. Az ellenség támadt és irtózatos tömegekkel vetette magát oda, ahol a honvédek álltak; a fiatal hadnagy ebben a hetekig tomboló küzdelemben kapta az utolsó két ajándékot, amit az élet az ő számára még tartogatott: egy kezdő, uj esztendőt, a huszonegyediket ifjú életéből és az uj kitüntetést. Azután felvirradt az a januári reggel, amelynek nem volt alkonyata többé; utolsót, tündöklőt lobbant a fiatal élet fénye, azután lehanyatlott, hogy helyet adjon egy más, szebb, örök dicsőségbe virradó létnek. Ellenséges golyótól találva hozták vissza a rohamozó század éléről, a rarancei dombokról a fiatal parancsnokot: még volt annyi ideje ezen a földön, hogy arra gondoljon, amiről a hittanórán tanult: a lelkére ... azután lefogta a sötétség a szemét. A gyászoló család megsiratta és együtt gyászoltunk mind, a kik ismertünk és becsültünk téged; együtt mondtuk a gyászjelentéssel: Császár Géza, századparancsnok ur, dicséretes és érdemkeresztes hős, feláldozott mindent a hazájáért kötelességteljesítés közben ... Most eljött az évforduló és megemlékezünk rólad: — Géza, Isten veled I Imádkozik érted a volt hittanárod S. I. Reflexiók. Már ismét újabb ver sacrum ! Ki tudja, óh, ki tudná megmondani hányadik és hányadszor? A változások ismét változást követelnek s már nem elég az eddig odaáldozott kincs, már nem elég a néma gyásszal máglyára szórt drágaság: újabb áldozat kell, újabb ver sacrum ot kivan a modern kor Molochja, a világháború. Szent tavaszát így sosem pazarolta Az embernek keze! (Reichardt Piroska: Ver sacrum.) A huszadik században Hinnom-völgyé változott az egész világ! A Moloch tüzes karjai kitárultak s annyi gyermek-ifjú után még újabbakat kívánnak, még nem telt be a mérték, még reszketnek a gyilkos karok. Ujabb ver sacrum a sok-sok vérrózsás ver sacrum után! Daliás fiatalembereink már künn küzdenek, már künn állnak évek óta s most elviszik a legifjabbakat, akiknek idegszálain még nem siklott végig a borzalom sötét vonata, akiknek szemeit nem a fáradalmak, hanem a gyermekálmok topáz-szárnyú lepkéi nyomták le halkan esténkint... De Moloch még követel. S a parázs-rögös Hinnom-völgyben Hunnia fájdalmas zokogással kiált föl. Jaj, most sem teljes még a hekatomba! (Harsányi Kálmán: Alkonyat.) S mikor már mindent a máglyára szórtunk: három kincsünket még megtartottuk s nem is fogjuk odaadni senkinek és semmiért! A bánatunk aranyos amforája még megvan s most csordultig telt színtiszta olajjal, a bánat sötét olajával. Ebből a színtiszta olajból, ebből a sötét bánat-olajból lelkünkre csurditunk nap-nap után hol többet, hol kevesebbet. Nevető ajkunkat most ennek az amforának aranyos szájához nyomjuk s onnét szívunk bánatot, mert elfelejtettünk nevetni! A másik kincsünket a lelkünk vertezüst szarkofágjába zártuk s most olykor-olykor kinyitjuk, kivesszük, de féltve őrizzük, mert drága a gyémánt, kivált ha könnyből van. S ezen a könny-gyémánton keresztül nézzük a multat, szemléljük a jelent s ennek zálogával várjuk a jövendőt. Most ennek a könnynek tükrében nézzük a lelkünket, ezen könny látószögével mérjük az idők nagyságát, ebben a könnyben olvasztjuk fel marcangolt szivünk fohászait. A ver sacrum neki indul a zivatarnak! Kinos fájdalom vonaglik végig ajkunkon, lelkünket nagy sejtések mardossák: sajnáljuk őket, akiket a gyermek-álmok varázsától téptek el s a véres valóság álmatlan éjszakáiba vittek. De a pajzsot mégis igy adják kezükbe : vagy ezzel, vagy ezen! S ők mennok ! Puha gyermek-arcukon a nyugodtság reflexe vibrál, álmos-mély szemükben a lelkük mosolyog s ők mennek Molochot ledönteni, Hunnia könnyeit letörölni. S ez a mi harmadik kincsünk, ez a remény, mely oly változatosan jelenik meg szivünkben, mikor a pusztulás máglyái fölött a hollókat látjuk elrepülni. Ez a remény, mely oly esengve kiált föl: Meddig lángolsz még hollók vágóhídja? S e roppant temetőt mikor borítja Üszök s tetemek helyén Kék égbolt, feledés, remény? (Harsányi Kálmán: Alkonyat.) S szinte látjuk: a Hinnom-völgyben elhal Hunnia zokogása, Moloch izzó szobra darabokban hever... a ver sacrum visszafelé tér a pajzsokkal !... Lolly.