ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917
1917-09-23 / 38. szám
ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Mesrjeienik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyen szám ara 16 fillér. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: ROLKÓ BÉLA. Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 1. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. A háború nagy tanúsága. Esztergom, szept. 22. Ha mindazt lelki szemeink előtt elvonultatjuk, amit számottevő emberek, a világ sorsát intéző politikusok, diplomaták a háborúról elmondtak, azt látjuk, hogy legnagyobbrészt a háború okaival foglalkoznak, meg akarják állapítani véglegesen, ki volt ennek a szörnyű csapásnak előidézője, mely összeomlással fenyegeti egész Európát. S nem is csoda, mert mindegyik fél érzi a felelősségnek rettenetes súlyát, mely erkölcsileg össze fogja roppantani azt a népet, azt a népcsoportot, melyről a történelem be fogja igazolni, hogy ö volt a háború fölidézöje. Ha mi már ezekben a napokban legalább is nagy valószínűséggel beigazolva látjuk ártatlanságunkat, ez már magában is nagy vigasztalásunkra szolgálhat a sok keserűség közepette s erőt adhat, hogy a súlyos keresztet testileg talán meggörnyedve, lélekben azonban még mindig törhetetlen kitartással viselhessük. S ezért nem tartjuk haszontalannak a diplomaták beszédeit, de mégis szívesen vennők, ha intéző emberek ajkáról még mást is hallanánk. Aki megelégszik azzal, hogy a világháború közvetlen utolsó okait felderítse, s nem megy mélyebbre, az bizonyos felületességről tesz tanúságot. A háború nem egyszerű szabadakarati tény, hanem inkább bizonyos szükségszerű folyománya sok emberi szabadakarati ténynek, melyek létrehozták, megalapozták, fönntartották az európai kultúrát. Az ember szabadon irányította művelődését, szabadon állította fel az életnek azt a kereteit, amelyeket ma összegező néven európai kultúrának nevezünk. Ennek a kultúrának van nem egy szükségszerű következménye, s ezeknek egyike a háború. S mert a szükségszerű eredmény legjobban jellemzi, az okot, ahonnan eredetét veszi, a háborúból ebből a torzszülöttböl megítélhetjük a szülő okot, az európai kultúrát. A háború szükségszerűen folyt az európai kultúrából. Bárhová tekintünk is az ujabb korban, mindenütt csak az egyént látjuk előtérben, az egyén jogait védi és túlozza a népleiket irányitó bölcselet s ez a- túlhajtott individualizmus szembeállít embert, emberrel, ösztönöz mindenkit, hogy erőinek kifejtésében kíméletlenül menjen előre azon az uton, melyet megjelöl neki a túlzó önszeretet. Ha ez az individualizmus materializmussal párosul, az embert állattá tesz, aki Hobbes utasításai szerint nem ismer törvényt, jogot, szeretetet, csak egyet: embertársának erejét, mellyel meg kell küzdenie. De még ha nem is sülyed az individualizmus ezekbe a régiókba, még ha meg is marad a szellem világában, akkor is szükségszerűen oda gravitál, hogy az emberből kiöljön iehetöleg — sokszor talán észrevétlenül — mindent megértést, minden szeretetet. Az individualizmus erősen éreztette hatását a népek életében. A nagy nemzetgazdasági ellentétek, a végsőkig menő harc, melyet a népek egymás ellen folytattak nemzetgazdasági téren, a liberalizmus számító, embertelen berendezkedése csak gyakorlati megvalósításai voltak azoknak az eszméknek, melyekkel az individualizmus megmételyezte a lelkeket. S ma, mikor mindig többet hallunk a nacionalizmus elvéről, mikor bölcselök az államokat népek szerint akarják átcsoportosítani, felosztani, önkénytelenül az jut eszünkbe, hogy ez a törekvés sem egyéb, mint az individualizmus megnyilvánulása a népek életében. Erős túlzó individualizmus, a belőle folyó liberális nemzetgazdasági rendszer és a nemzetek önállósítására való törekvés, ezek voltak alapjai, fögondolatai annak a kultúrának, melyet magunkkal hoztunk a XX. századba, melyben az ember annyira középpontba helyezte énjét, annyira megszabadította magát minden köteléktől, mely másokkal összefűzte, mint talán még soha a történelem folyamán. Csodálkozhatunk-e hát, ha végre is rettenetes összeütközésre került a sor? Nem szükségszerű következménye volt-e a háború az európai kultúrának? Ez a mélységes meggyőződés, hogy a mi kultúránk szükségszerűen vitt bennünket a háborúra, ez legyen az utolsó rettenetes évek tanúsága. Vigyék magukkal ezt a gondolatot azok, akik irányitó befolyással vannak az emberiség művelődésére. Amenynyire nincs igazuk azoknak, akik el akarták velünk hitetni, hogy az emberiség életében nincs visszafejlődés, éppen úgy tévednek azok, kik a mai sorscsapások közepette lelkileg mintegy megtörve kétségbeesnek s nem hisznek az emberiség igazi AZ „ESZT ERGOM " TÁRCÁJA. Adj könnyet Uram! Uram — tudod — oltárodhoz álltam Dicsérni neved; Lelkemet, testemet általadtam : Szolgáljon Neked! Szivem és szavam Tefeléd szállott Szent áhítatban; Imádságos könyvem boldog könnyel En átitattam. Szikkadt-száradt könnyem a szent lapon Lassan — sietve; Forró nap, heves szél mindannyiszor Nyomát kivette. S most, ha megnyitom régi könyvemet Hogy imát mondjak, Eszembe jut' mégis minden könnyem Hiába folytak! ? Testem nyögve szenved és lelkemet Kínozza kétely : Boldogságot hiába kerestem ! ? Hiába kértem! ? Ó! nekem már régen nincsen könnyem, Mi enyhet hozna. Ajkam, szemem, lelkem, szivem szenved Emésztő szomjat. Uram! Szánd a szenvedőt! Kér szolgád Könyörgve Téged: Bús szivében új forrását nyisd meg Régi könnyének ! Juhász Ferenc. Kalandos történetek. Walter Scott szép és bátor feleségéről mondják ezt a históriát. 1811-ben, nem sokkal azután, hogy a hírneves költő megvette az Abbotsfordnak keresztelt birtokot a Tweed mentén — lady Scott egy szép holdsütéses éjszakán a közeli erdőben sétált. Csakhamar hangos kiáltás riasztotta fel mély gondolataiból, valaki karon ragadta és igy szólította meg dörgő hangon: „Pénzt vagy életet!" Az első pillanatban ez szörnyen megijedt, de leküzdve a hirtelen meghökkenést, hamarosan igy szólt: „Nincs pénz nálam. Ha nem hiszed nézd-e!" E szavakkal kifordította zsebeit, hogy a rablót meggyőzze állításának igazságáról. Az útonálló azonban abban a reményben, hogy a hölgy valahol elrejtve hordj pénzt, kirántotta a tőrét és igy kiáltott: „Mindegy. Pénzt kell szereznem. Ha csakugyan nincs önnél pénz, adja ide a gyöngysort, amely a nyakában függ." „Nem adom," — válaszolta az urnő — „ezt nem adhatom oda neked, mert kedves férjem ajándéka; különben sem vennéd nagy hasznát, mert mihelyest el akarnád adni, megfognának és megbüntetnének. De várj itt rám, mig pénzt hozok." „Csakhogy egyedül fog-e vissza jönni e helyre ? — kérdezte kérdő tekintettel a rabló. „Igen, egyedül. Szavamat adom rá. Mennyi pénzt akarsz?" „Öt fontot." „Jó, hozok neked." A rabló elengedte a ladyt és egy teljes órahosszat várakozott rá. Végre megérkezett erszénnyel a kezében. „Számolj utánna, hogy az összeg egyezik-e," szólt és a földre ejtette a pénztárcát. Miközben azonban a rabló lehajolt érte, hogy fölvegye, lady Scott két pisztolyt rántott elő és rákiáltott: „Gazember, kövess rögtön a rendőrfőnökhöz, különben halomra lőlek." „Kegyelem, bocsánat mylady," — könyörgött a szerencsétlen a hölgy lábaihoz borulva, — „oh tudom, hogy megérdemeltem a halált; de én nem vagyok gyilkos és nem is akartam önt megölni, csak megijeszteni — higyje el nekem. Felesegem nagybeteg, gyermekeim közel állanak az éhhalálhoz, nekik akartam egy kis eleséget szerezni. Kegyelem,'mylady, kegyelem!" A férfi rimánkodó szavai, a bánat könnyei amelyek' viaszsárga sovány arcáról leperegtek a
