ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-06-24 / 25. szám

hit, új bizalom, bizó megnyugvás az alárendeltek szivébe és lelkébe, hogy hinni, bizni s megnyugodni tudjanak a háború okozta ezer szenvedés és aggodalom közepette. A magasabb méltóságokba, a bizalmi állásokba, az irányitó pódiumokra olyan emberek kellenek, kiknek nem kicsinyes szórakozásokban, hanem komoly munkában merül ki a tudományuk, kik a rábizott érdekek képviseletét igazán szivükön viselik s azt teljes erővel elő is segitik. Olyanok kellenek, akik különbséget tudnak tenni a magánember egyéni szabadsága s az exponált állású vezetőember kötelezettségei közt. Olyanok, kik tekintélyük megóvásával s befolyásolhatatlan önállóságukkal reprezentálni tudják a reájuk bizott meghatalmazást. Olyanok, kik nem rontják le az általuk betöltött tisztség és állás tekintélyét magánéletük meggondolatlanságaival s kik felülemelkedve kicsinyes és önző egyéni érdekeken, nem tartanak megengedhetőnek minden fegyvert s eszközt arra, hogy saját énjük érdekeit mások tekintélyének örökös lerontásával biztositsák. Az eljövendő nagyoknak valóban nagyoknak s a komoly, megbizható, tiszteletre érdemes méltóság megtestesitöjének kell lenniök, félelem és gáncs nélküli lovagoknak, akik minden szerepükben csak tiszteletet s elismerést szereznek állásuknak s méltóságuknak. A régi rendszer avult, korhadt támfái, a régi konzervatív szellem és maradi életfelfogás öreg pillérei az eljövendő nagy idők súlyát megelőző változások erejétől sorra kidűlnek, vagy ijedten menekülnek vissza a sötétségbe, mely egykor kibocsátotta őket magából. Aki a régi, elhamvadt épület kormos tégláit az új ház falába beépiti, megbánja tettét, mert a kormos téglák piszkos Jfoltja később keresztülüt az új vakolaton. Új téglák, új kövek kellenek tehát az eljövendő békés megújhodás nagy dómjának falaiba, melyek a háború eredményeinek vérrel megszentelt ereklyéit, értékeit zárják majd maguk közé. Nem kivánjuk tehát többé a régi rendszer hamis prófétáit az új kinyilatkoztatások csarnokainak amboján látni, mert erről a pódiumról a vérrel irt igazságok igéinek szabad csak a jövőben elhangzaniok . . . — Igen, különösen az Adagióban remekeltél, aminthogy neked általában jobban sikerülnek a komoly darabok. — Te pedig az ujjak ügyességében vagy mester — szólt Silvio ingerülten. — Persze a Prestora célzói, — nevetett Paganini. No majd csak átvergődöm rajta! Paganini egyedül jelent meg az emelvényen. A Presto megindult. Mint valami varázsvessző érinté vonója a húrokat és soha nem hallott zenét csalt ki belőlük. A vonó egyre élénkebben siklott fel-le. Mintha vihar kezdené a tengert mozgatni. A hullámok egyre gyorsabban és egyre magasabban emelkednek és csapódnak le. A nézőtér csupa szem és fül. A Presto egyre gyorsul és a hangok százai mégis tisztán csendülnek fel, mindegyik külön. Már a Prestissimóra kerül a sor. A Mester lapoz, — nem sikerül. Még egyszer — mindig két lapot fog keze. Nem kísérli meg még harmadszor, hanem mintha semmisem történt volna, elfordul a kottától és — fejből játszik! De nemcsak fejből, hanem szívből is, ugy, hogy mikor befejezi, már vállaikra veszik előkelő urak és hossza-vége nincs ünnepeltetésének. Mikor visszatért társaihoz, Silviót halotthalványan, ájulásban fekve találta. Félretéve hegedűt és vonót és babérkoszorút, Silvio felélesztésén fáradozott. Néhány hét múlva Silvio bejelentette a négyesből való kilépését, mert már unja a sok utazást! Valójában azonban szegyeit az elé lépni, a kin irigységből boszut akart állni! Dr. Tardos. A lapok rovatai mindennap friss meglepetésekkel szolgálnak: ledönthetetlennek hitt bálványok lépnek le talpköveikröl önként, félvén az eljövendő demokratikus néphangulat hullámveréseitől. „Haragvó Isten, mi lesz a világból, ha a kőszén egyszer öntudatra jut?" — kérdi a nemrég ünnepelt öreg poéta. Most már semmi. A rög megindult magától, a sistergő katlan kifutott, összeomlott mindaz, mi korhadt volt s „odúikból elövánszorogtak a rászedett, a megcsalt milliók." És most jönnek az uj tüzek, a megtisztító lángok. Fel fogják emészteni itt is, mint másutt a régi rendszer támasztó oszlopait s itt is, nálunk is új próféta fogja hirdetni a megújhodás szent igéit. Ennek a prófétának eljövetelében bízón bízunk, várva várjuk s „a rászedett, a megcsalt milliók" türelmetlen vágyával óhajtjuk az új korszak új emberét, ki végtére békét, megnyugvást tud teremteni s ennek a lelkeket felperzselő, vérrel áztatott történelmi korszaknak naplójába reszketés nélkül tudja majd beírni a béke aranynapjának dátumát. Hm. — Az űj kormány bemutatkozása. Az Eszterházy-kormány bemutatkozása szimpátiát és nagy reményeket váltott ki a lelkekből. Programmja a kormány-feladatok fontosabb állomásait, a népjóléti intézkedések szociális tennivalóit, a közszolgálati alkalmazottak ügyeinek s javadalmazásának rendezését, a népoktatás reformját stb. tárja fel. Kulminál természetesen a választói reform tartalmának ismertetésében, a tiszta választások biztosításában. A sokat igérő szociális s közgazdasági programm friss lendülete mellett, magától érthetőleg a választójog reformjának megalkotása az új kormány létalapja. A kisemberek segítése, a hadiárvák és özvegyekről való gondoskodás, a középosztály felemelése, a sajtó s esküdtszék szabadsága, a birtokpolitika, az igazságügyi reformok, az autonómia, mind a nemzet lelkéből fakadt gondolatok. De azért mindegyiket uralja annak tudata, hogy mindezeknek biztositó erőt a választójogi reform fog adni. Az új miniszterelnök nem a szónokok rétori iskolájából való. A megszokott parlamenti stilusvirágok se tarkítják beszédét, ami csak előnyére válik. De amit mond, annak tartalma, ereje, tudatossága, karaktere van és érezteti, hogy meggyődése politikai hitvallás jellegével bir. Űgylátszik, határozott, puritán egyéniség. Hisz abban, amit megcsinálni akar. Másként alig állhatott volna elő az a történeti kimagasló ritka helyzet, hogy az ország egyik legősibb főúri család nevének viselője hirdesse a törvényhozás szine előtt, hogy a robogó vonatot nem lehet megállítani, az egyenlő jogok egybeforrasztó megalkotása többé ki nem kerülhető. Mint valami uj hajós a kormányon, szedi fel horgonyait, hogy kifutva a szabad nagy vizekre, Magyarországot az új világalakulások kikötőjébe vezesse. Nehéz, óriási munkára vállalkozott. A kormány pártközi jellegének szirtjeit kikerülni nagy erőfeszítést igényel. A hatalom megosztása a többféle érdekkörök s pártok között, hasonlóképen viharedzett diplomáciát igényel. A munkapártból átevező, frontváltoztató lesipuskások, stréber akarnokok, föispánovicsok eltessékelése szintén bajvívó idegeket kivan. De hát elég fiatal, hogy a pergőtüzet kiállja. Ezekkel, amikor feladatát a felségtől vállalta, bizonyára tisztában volt. Nagy idők beállítása mindig küzdelemmel jár. Az oroszlánkörmöket a nehézségek legyőzése mutatja meg. Erős lelkek meg úgyse félnek. Apponyi, Zichy, Mezőssy, mint kipróbált erők, oldala mellett lesznek. Eddig szívósságot, energiát, fiatalságát felülmúló céltudatosságot mutatott. Most következik munkájában az igazság útja, amelyen hogy járjon, Erdély püspökének főrendiházi áldása sz. István védőjobbját jelölte meg mint vértezőt. K. Äz alsópapsag anyagi helyzetének rendezése és a papság szervezkedése. Több oldalról szóltak már ezen kérdéshez különböző lapokban és legutóbb az „Esztergom

8 ez évi 23. számában olvastam egy figyelmen kivül nem hagyható cikket. És pedig azért nem lehet figyelmen kivül hagyni, mert egyrészt az állami segélyekkel szemben teljesen visszahúzódik, ezzel szemben pedig egyedül az egyházi vagyonra támaszkodik'. Konklúziója a szervezkedés szükségessége a „Pax" osztrák mintájára. Sok megszívlelendő gondolatot ad, melyeket teljesen aláir mindenki, de azt hiszem — mégsem juthatunk arra a konklúzióra teljesen. Kissé nem szivesen veszem kezembe ez alkalommal a tollat, mert tudom, hogy hozzászólásom kényes. De ez a kérdés a higgadt mérlegelést leginkább megköveteli. Már pedig a kor fejlődése igazolni fogja azt, hogy ma az egyházi vagyonnal szemben táplált túlbecsülésünket mérsékelni kell, mivel a sokoldalú igénybevétel annak teherbírását in infinitum el nem húzhatja. Megengedem, hogy a helyes elv azt tartja „qui altari deserviunt de altari vivant", csakhogy arra az oltárra is valakinek reá kell tenni. Az is igaz, hogy anyagi érdekeinket nem a nyilvánosság előtt kell szellőztetni, hanem annak az egyházkormányzatban kell elintézést találnia. Eddig az utat meg is mutatták és nem mondhatnók el, hogy egyházi hierarchiánkon kivül intézték volna el. A kongrua és korpótlék törvényt az állami kiadások keretében bizonnyal nem azért vitték keresztül a papság szervezkedése nélkül is, mintha a püspöki kar saját és más egyhá/J jövedelmekből fedezné. Arról is meg vagyok győződve, hogy arra hivatott polgári személyiségek is megfontoltak ezen teher átvételének szükségességét és nem vették fel az állami terhek közé meggondolatlanul. Épp ezért nem mondhatnám, hogy oly nagy megalázkodássai kellene fogadnunk az állami subsidiumokat. Igaz, hogy az Egyház szolgái vagyunk, de az állam érdekeit is munkáljuk. S ezen jellegünk elismerése volt régente az egyházi vagyon adományozása is — nem az egyháztól, hanem végelemzésben azon kivül álló nem hierarchikus forrásokból. Hogy az idők folyamán ez pótlásra szorul, ez ellen nem protestálhatunk. Tény az, hogy az egyházi vagyonok terhei fokozódtak. Azt oly intézmények is igénybe veszik, melyeket nem lehet teljesen elmellőzni. S amenynyiben az államot is érdeklő ügyeket támogat, viszont érdemes az államnak is segítségül jönni. Az egyház papsága valamikor számban sem volt annyi mint ma, a terhek sem voltak oly sokfélék, mint ma. Jelenleg csupán egyházmegyénk évente 70,407 kor. 10 fill, kongruakiegészitéssel és évi 111.023 kor. 92 fill, korpótlékkiegészitéssel van megterhelve. Ez a korpótlék emelkedik és körülbelül csak 25—30 év múlva fogja elérni azt a fokot, amelyen némi állandó jelleget ölt. Tehát legalább is évi 250,000 koronára lehet becsülni az eddigi állapotok terheit a teljes kifejtésben. Bizony ha tekintjük az egyházi vagyonra reáháramló sokféle ügyet, melyet támogatnia kell, mert az egyháznak eminenter szükségesek, nem lehet feltételeznünk, hogy ezen nagy terhet azoknak veszélyes csorbítása nélkül fedezni tudná. Mert még talán nem volt püspök, aki halála utánra oly nagy vagyont tett volna félre, hogy ily terhek viselését arra reá lebetne hárítani. A mostani drágasági pótlék pedig az esztergomi egyházmegyében 1- 0,000 koronán aligha fog alul maradni. Pedig ezt most már akár évente kellene adni, mint fizetést, mert a viszonyok egyhamar változni nagyon nem fognak. Mondjuk minimális évi 400,000 korona kell egyházmegyénkben. Ezt az egyházi vagyon maga a sokoldalú terhek mellett megrázkódás nélkül el nem bírhatja. Feltétlenül helyes, hogy 100,000-ek menjenek sajtó, patronage, gimnáziumok, árvaházak stb.-re. S hol maradnak még a patronusi terhek ? Igaz, sokszor nem talál helyesléssel némely egyházi pénzpazarlás, de azok rendszerint nem oly méretűek, hogy ily óriási évenkénti rendes terhet elbírnának. Evégből ismét oda kell fordulni nekünk is, ahonnan a mostani egyházi vagyon eredt, tudniillik a hierarchián kivül. Egyébként ez túlhaladott álláspont, mert a törvényeinkben már 1908 óta erre az útra kellett lépni és pedig kölcsönös megfontolással. Elintéződtek anyagi ügyeink a hierarchián belül, mert nem