ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-04-23 / 17. szám

XXL évfolyam. Esztergom, 1916. április 23 17. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára Ifi fillér. Főmunkatársak: KEMÉNYFY K. DÁNIEL és Dr. SEBŐK IMRE. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: ROLKÓ BÉLA. Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 1. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Nagy földindulás lön . •. . . . Szombat elmultával szürkületkor pedig . . . nagy földindulás lőn. (Máté 28.) Földindulás lön. Sziklák hasadnak, Népek sikoltnak, lelkek remegnek; Földindulás, mely ráz, letör, rombol, Mely tovaüzi a szelíd csendet. Földindulás lön. Messzi vidékek A talajt érzik, mely tompán, mélyen Dörgi e szókat: „Emberek térdre, Ne olyan fennen, büszkén, kevélyen!" Földindulás lön ... s a fehér angyal Halk suhanással szegi a léget, Pattan a sirról a nehéz kőlap S kiszáll belőle a dicső Élet. Keresztre húzták, szivébe szúrtak, Majd súlyos kövei zárták a sírba, Szigorú katonák örséget álltak, — Mégis feltámadt! . . . Meg vagyon írva! És hogyha jönnek földindulások, Idők, amelyek könnyet facsarnak, Idők, amelyek a Jót legyűrik, Sírba taszítják, kínján kacagnak, Idők, amelyek lázítnak — vérrel, Könnytengerekkel, kínszenvedéssel; Golgota ormán amikor sírva Ezer meg százezer bús anya térdel. . . Meg vagyon írva: Feltámadás lesz, Lejön az égből halk suhanással, Lejön az angyal s a megölt Béke Kiszáll a sírból allelujákkal! Homor Imre. Feltámadunk... Esztergom, 1916. április 22. Krisztus sírkövénél érezzük igazán a halhatatlanságnak lehelletét s ezzel szivja magát teli az örök, a dicsőséges életbe vágyó lélek. A tavasz varázsa kifakasztja a feltámadás jelképét, a remény zöld zománcát fára, bokorra, pázsitos rétre és mintegy emlékeztet minket is arra a megújulásra, mely behinti a mi lelkünket az élet illatával és megcsenditi a vigaszos hit húsvéti szavát: feltámadunk. A feltámadt Krisztus sírjánál az ember, ez a szintén „gemens anima" lehajtja a sírkőre fejét, megpihen üldözött szive, az életküzdelem elveszíti előtte ijesztő jellegét, a halál rejtélye feloldódik és érzi, hogy a halál legyőzőjének diadalszekere mellett, a hit delelő pontján fog felvonulni az üdvözités ragyogó veröfényébe. A de profundis siralmába igy csendül belé a feltámadás alielujája. Kevés zajjal, de bizonyos ihletett komoly hangulatban ünnepeljük az idén a feltámadás ünnepét. És mintha a hit tanítását a feltámadásról, átvitt értelemben alkalmazhatjuk a háborúval kapcsolatos politikai s nemzeti átalakulásra is. Erö, lelkesülés, megújhodás és hősies kiindulások nélkül nem lehetünk és ezeket a háborút követő nemzetreformáló feltámadástól várjuk. Ilyen világháború nemcsak nagy embereket termel, hanem felkelti az uj alakulások, az uj világok vágyát és benne látja az ember a feltámadó renaissannak hajnalhasadását. Nemzet, mely ekkora dicső megpróbáltatásból nem kerülne ki reorganizáló s duzzadó uj lélekkel, átalakító benyomásokkal, az hiába nyert kivül háborút, itthon elveszti a további csatát. Ez az itthoni csata folytatása lesz a győzelmet kihasználó, nemzetépítő küzdelemnek. Sikere attól az egyetemes felfrissüléstől függ, mely képes és harcrakész lesz a háború előtti dekadens irányzat megdöntésére. Kalapácsnak kell lenni ennek a háborúnak, melynek törésében a megújulás eszméi s a tevékeny előretörés ugy válik ki, mint ahogyan a mag válik ki hüvelyéből. Kulturtörö ez a háború, mely az értékeket kiemeli a nemzetből s elénk tárja miért élünk, mi által érvényesülünk, mik az erkölcsi követelmények, az ideális célok, melyek a nagy kötelességek és a jövőt biztosító szükségletek? Nagy erővel nyul belénk eme értékekért, hogy azután azokhoz tartsuk életünket. A háború, ez a nagy világtörténeti kockarázás elsősorban a mi nemzeti biztosságunk s fejlődésünk megszilárdítását s előre haladását kell hogy eredményezze. Amint egyfelől rettenetes rázkódtatásaival államokat, nemzeteket temetett el, másfelöl viszont uj állami s nemzeti alakulások alapjait rakta le. Megmutatta, hogy egy nemzet életében nincsenek változhatlan és érinthetetlen haAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Júdás csókja. Messze a pusztán vágtat a szélvész Sír a bűnös föld terhe alatt, Tarajos villám szerte cikázik Harsog a mennykő, s fákat arat. Éji sötétség bús bakacsinját Veri a zápor sírva, vadul, S amott az éjben pislog egy mécses Kopasz, nagyormú szikla alul. Szerte sötétség ... ám a Hit fénye Szent sugarait most küldi szét — Hah ... Ki az ottan ... ?! Ki keres engem . . . ? — S Júdás kacagva Krisztushoz lép . . . Zörren a bokor, villan a kardél Uram ne rettegj! — szóla Simon — Hadd csak a kardot, Júdásnak csókja Nézz ide, itt ég — homlokomon. Dinnyés Árpád. Mikor az elesett hős visszatér. Irta: Csite Károly. Kedves János és Vig János iskolatársak voltak annak idején. A mindenkép Kedves János volt az osztály dísze, első tanulója és olyan jó barát, aki szorgalmával, odaadásával annyira segítette a gyengébb tanulótársait, hogy osztályukban egy tanuló sem bukott meg. Kedves János segítségével tudta Vig János is a középiskola összes osztályait elvégezni és az érettségin is átesni. S Kedves János volt az, aki később jó hivatali állásba segítette a hízelgő, mézes-mázos beszédű Vig barátját, annak a nagy vállalatnak az irodájába juttatva, melynek ő már igazgatója volt akkor. Megosztotta vele a lakását is, teljesen felmenté Vig barátját a lakbérfizetés kötelezettsége alól. S a hűséges Kedves barát azután sem vette le Vig Jánosról a támogató kezét, minélfogva néhány év múlva Vig barátja következett utána a hivatali rangsorban. Vig Jánost most már csak egy lépcső választotta el vágyának netovábbjától. Az előző, alábbi lépcsőkön a hűséges Jancsi barátja vezette, támogatta fölfelé s most Vig Jánost az a titkos gondolata foglalkoztatta, hogy vájjon a legfelső lépcsőre ki emeli föl? Jancsi barátja, bármennyire szereti is őt, oda nem vezetheti, mert azt a lépcsőt saját maga foglalja el. Vig Jánost, a hálás szivü barátot, az utolsó lépcsőre, bár egyelőre ideiglenesen, a nagy világháború emelte föl, de ismét csak a barátja segítségével. Ugyanis Kedves János, mint tartalékos tiszt, bevonult az általános mozgósításkor ezredébe s állásának ideiglenes betöltésénél Vig barátját ajánlotta a vállalat igazgatóságának figyelmébe. Vig János tehát elfoglalta Kedves barátja helyét a legfelsőbb lépcsőn s attól fogva olyasféle titkos gondolatokat szövögetett magában ábrándozva, hogy legokosabban tenné a kedves Jancsi pajtás, ha a háború után is a katonaságnál maradna. Hisz akkorra már a századosi rangig is fölviheti, ha élve marad. Ha pedig netán elesne a harctéren, akkor ... mit is mondjon az ember ? ... Sajnálni lehetne szegényt, de hát sok más derék hős is elhull a haza védelmében . . . Kedves János nemcsak a hivatalát, hanem egy szép, kékszemű, szöghajú menyasszonyt is hagyott otthon, aki nem megvetendő szép summáju hozománnyal rendelkezett. Vig János az utóbbira való tekintettel ilyenkép okoskodott: — Amilyen vakmerő, szeles ember az én Jancsi barátom, bizonyosan ott hagyja fogát a harctéren. Tehát a szép kis menyasszonykára is nekem van jussom. Vigyázzunk, őrködjünk rá, nehogy majd még mást boldogítson a szép Éviké lelkem a kis szivével, vagyis inkább a nagy hozományával! Attólfogva mindennap elment Vig a szép menyasszonyhoz, hogy megkérdezze tőle, mit irt a kedves Jancsi barátja a harctérről? Viszont ő is megmutatta Éviké kisasszonynak a Kedvestől kapott tábori lapokat. A kedves Jancsi pajtásról való érdeklődések eltartottak minden napon vagy két óra hosszáig. A szép menyasszony bent az ablakban könyökölt kifelé mosolyogva, Vig pedig kint az ablak alatt állott. A kósza városi plelyka ugyan olyasmit tár-