ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-04-23 / 17. szám

tárok. Felszinre hozta a nemzeti értékek, hivatások, feladatok és célok revízióját. Felrázza az energiát s a nemzet óriási erőfeszítést végez, hogy bevetődjék a lelkekbe a hősiesség és nagyratermettség ideálja. Oda visz bennünket magyarokat is ez a háború a történelmi teremtések kohójához, hogy annak érctömegéböl kiválasszuk és kiolvaszszuk a magyarság államfenntartó képességét s e hazában vezető felsöbbségét. Ennek látható eredménye természetesen az állami lét formájának a mainál szervezettebb s egybefoglalóbb kialakulásában tör előre. Az állam egysége, szorosabb politikai organizációja, intézményeinek demokratikus fejlesztése fog a politika uralkodó gerince lenni. Pillére pedig, anélkül, hogy a militarizmust az alkotmány helyére állítanánk, legalább egy időre, a katonai organizáció leszen. Az idők útmutatása azonban, hogy az államszervezet fokozott fejlődésének szempontjából, a katonai reorganizációnak a nemzeti élet feltételeit kell szolgálni. Nem lehet e hazában más ez a katonai reorganizáció, mint a nemzeti állam szerve a magyarság uralkodó közszellemének pajzsára emelve. Másodsorban ez a világháború tanit meg bennünket arra, hogy többé nem szabad Magyarországon a nemzeti politikának küzdelmi, azaz sérelmi politikának lenni. Meg kell szűnni azon abnormitásnak, hogy jogainkat, állami követelményeinket problematikusnak tekintsék s azok védelméért folyton harcoljunk Ausztriával. Hazánk területi épsége, állami önállósága, politikai egysége be és kifelé nem lehet többé közjogi viták tárgya. Ezek, mint eddig is, tiszta és világos tények és mint Magyarország igazai és szerzett jogai elvitázhatlanok. A magyarság államfenntartó képessége, védő ereje, fegyvereinek súlya ma jobban kitűnt, mint valaha. És ebből az európai köztudatból alakult ki természetszerűleg azon leszürödött politikai eredmény, mondjuk konzekvencia: hogy a kettős monarchiában a magyar nemzet és állam minél nagyobb tényezővé váljék. Ezt az eredményt kimutattuk olyan nyelven, melyet az egész világ megértett: fegyvereink erejével és a dinasztikus hűség megbizhatóságával. Most már nem pusztán az irott törvényekre hivatkozhatunk állami jogaink elismerésében, hanem amit magunk láttunk gyalt, hogy Vig János nem mindig hízelgőn nyilatkozik jótevőjéről a menyasszony előtt. A tél közepe táján megkapta Vig János végre a várva-várt hirt, egy megsebesült s kórházba került hűséges cimbora (mint szemtanú) értesítése útján: a szeles és vigyázatlan Jancsi barátja egy visszavonulás alkalmával hősi halált halt az északi harctéren s valószínű, hogy az oroszok temették el. Vig János izgalmas szívvel rohant a hirrel a szép Éviké menyasszonyhoz, de most már nem az ablak alá, hanem be a pompás berendezésű lakásba. És a szép menyasszony teljes eddigi életében most mutatkozott legerősebb szivűnek: nem siratta meg addig a volt vőlegényét, mig az uj vőlegényjelölt el nem távozott lakásukról. De a szép menyasszony kedves mamája sem siratta ám meg, aki pedig soha ezideig nem beszélt még fiatal emberrel olyan kedveskedő hangon, mint most Vig Jánossal. Haj, kapósak, nagyon kapósak lesznek most a háború szörnyű pusztítása után a házasulandó fiatal emberek, főleg az olyan fiatal igazgató urak, mint Vig János! Nem többször, csak háromszor látogatott el még Vig János a szép Éviké kisasszonyhoz s akkor már mint uj vőlegény búcsúzott el tőle. Késő este történt az édestői való búcsúzkodás, mégis akkor sem hazafelé tartott az uj boldog vőlegény, hanem a leghívebb barátaihoz, tudniillik azokhoz, akik vele együtt a vendéglői és kávéházi asztaloknál adnak Hindenburgnak és a többi nagy hadvezéreknek tanácsokat. Az előbbi közös szoba nem látta azóta éjfél s tapasztaltunk: fiaink vérehullására, a hozott óriási anyagi áldozatokra és a kipróbált hűségre. A háború után megújhodott Magyarország igy fogja a magyarság politikai feltámadását jelenteni. A nemzeti újjászületést visszahoztuk az életbe, mely küzdelmet parancsol s melynek porondján a reményben edzetteké, az igazságban hivöké s a magukban bizóké a diadal. Útmutató, vértezet és hajnalderengés nekünk a háborút követő feltámadás. Útmutatója a diadalmas előretörésnek, vértezet az erejében kételkedő kishitűség ellen s hajnalderengés a kísértések nehéz óráiban. A nemzeti élet minden terét fel kell karolnunk,és használnunk. A tehetségek egész sorozatát kell nevelnünk s értékesítenünk ; eröt, erényt, lelki emelkedettséget, fegyelmet s munkakedvet kell művelnünk, hogy minden a húsvéti Lélek melegétől fejlődjék s ugy fejlődjék, hogy kikívánkozzék s kivirágozzék belőle a feltámasztott magyarság ereje és megtörhetlensége. Keményfy K. D. A hadi adatok gyűjtése. A Nemzeti Múzeum igazgatósága időrőlidőre uj felhívással fordul a közönséghez, hogy mindazt, ami mint érdekes és értékes hadiemlék az egyeseknek birtokába jutott, azt bocsássák a nemzet nagy egészét képviselő Múzeum birtokába. Nemcsak tárgyakról, hanem irott és nyomtatott emlékekről is van szó, amelyek a háborúval kapcsolatban állanak ; a felhívás részletesen felsorolja azokat. Azt hiszem, ez az egyik legértékesebb kulturmunka, amit a háború alatt a harctértől távol levő polgárság végezhet az ország múzeuma és a vidéki muzeumok számára is. A keresztényi jó sziv mellett, amely a társadalmi jótékonyság müveiben kiszámíthatatlan hasznára van a harcban álló nemzetnek, nem szabad elhallgatnia az észnek sem, amely azt mondja nekünk, hogy a mi most a szemünk előtt folyik, az egy óriási fordulása az ország nemzeti és egyúttal kultúrtörténetének, amit kellőképen méltatni a történetirók dolga lesz. Az ö sok apró részlettel támogatott munkáikból, az adatok halmazából fog kialakulni idővel az, amit történelemnek hívnak, és azt időről-időre mindig fogják javítani. Ahogy a kultúrtörténetire elmegy régi népek temetkezési helyeihez és felásatja a sivatagban befúvott lakásaikat, ahogy a muzeumok szekrényeiben eleven adat ma és beszélő irás minden cserépdarab, a min irott jegyek vannak, minden adóslevél, minden papiruszra irott jámbor fohászkodás, mert ez mind előtt Vig Jánost, amióta egyedüli lakója lett neki. Többnyire késő éjfélutáni órákban vetődött haza s akkor is valami különös babonás félelemmel lépett be mindig az ajtóján. Elhagyta volna már a régi, kisértő közös lakást, ha az a körülmény nem biz- l tattá volna, hogy rövid időn belül úgyis a szép Évikéék nagy s elegáns lakásába költözik, mint boldog férj. Hajnalodott már, mikor az elfogyasztott rengeteg alkoholtól szédülő fejjel s erősen dobogó szívvel mérte fölfelé az emeleti lakásba vezető lépcsőket. Az eddiginél is nagyobb félelemmol nyúlt az ajtókilincshez s ugyanakkor valami kopogó hangot hallott belülről kijönni. Féllábbal lépett be a küszöbön s tompa, fulladozó hangon kiáltott be a szobába. — Ki van bent?! ... Szóljon a rabló, mert lövök! — Ne löjj, barátom ! Meglőttek engem anynyira, hogy annak a koldusa vagyok! — hangzott szomorúan a válasz, mire Vig az őrültek rémületével tekintett körül a szobában. íme az ablakon beszűrődő holdfénynél Kedves Jánost pillantotta meg a közös szobában, akinek a jobb karja fel volt kötve s srapnelszilánk roncsolta feje be volt pólyázva. — Irgalmas Ég, mi ez?! . . . Mit keressz te itt?! — hördült fel Vig előre nyújtott karokkal. — No no, pajtás, ne ijedj meg tőlem, hisz nem vagyok kisértet! Élek, noha halálom hirét hozták már, — lépett erre a sebesült hős Vig barátja felé. annak az elmúlt régi népléleknek a tükre, ugy lesz a háborúval is. Nemcsak a vörös, fehér és más mindenféle szinű diplomáciai könyvekből fogják azt megírni, hanem minden adatból, ugy, mint azt a történelemnek tennie kell. Az előtt a történelem előtt, amely a legérdekesebb és legizgatóbb problémát, az emberiség máig és mostani formájáig fejlődött kultúráját kutatja és követi folyton nyomről-nyomra, nem marad titok. Az a tudomány, amely az „Utolsó barbárok" történetében régi kinai papírok és sziklába vésett csodálatos nyelvű feliratok alapján elbeszéli nekünk, hogy hogyan élt a világ legvadabb és legismeretlenebb hegyvidékén, a Yün-nan-ban Ázsia középkorában annak egyik legigazibb barbár és mégis szeretetreméltó és lovagias népe, a lolo-k, hogyan éltek annak főurai és harcosai, az el fogja mondani az utódoknak ennek az újkori nagy barbárkodásnak a pontos történetét is. Ehhez már nem kell majd cserepeknek és sziklaföliratoknak a kibetűzése ; az idők folyamán napvilágra kerülő diplomáciai akták, a hadi tervek és jelentések éppen olyan szükséges és hű dokumentumai lesznek ennek a rettenetes nagy, világokat átfordító fejlődési forradalomnak, mint a hadinaplók, a városok falára ragasztott proklamációk és a ceruzával irt tábori levelezőlapok. Az utókor meg fogja belőlük ismerni ezt a nagy háborút, a mi annyi ellentétes nemzeti, gazdasági és hatalmi érdeknek az összeütközéséből — ne is mondjuk, hogy keletkezett, dehogy: régen megvolt, csakhogy évtizedekig nem a Szan és a Visztula között és nem Lublin alatt, nem parti bokrok mögül és homokbuckák között, hanem a szentpétervári és bécsi hivatalokban, a berlini és a párisi börzén, a Kárpátokban térképező orosz vezérkari tisztek és a cirkáló magyar csendörörsök, a guzslica mellett nemzeti hőstetteket éneklő komitácsijelölt és a magyar tanitó közt vívódott. Most éppen csak hogy fegyveresen kitört: Európa népei nem akarták a yün-nan-i lolo-knak meghagyni azt a dicsőséget, hogy a tudósok azoknak adják az „utolsó barbárok" címét; Európa kulturnépei maguknak követelték azt. A következő évezred kulturhistóriája érdekes, népszerű előadásokban fogja azt elmesélni nagy látványosságokra berendezett paloták vetítővásznain, a new-yorki FifthAvenuen, a srapnell- és gránát milliárdosok utcáján, a párisi Rue de la Paixn, a berlini Siegesalleen, a budapesti Vilmos császár-uton és még nem tudom hol, hogy milyen borzalmasan érdekes és az emberi haladás etappe-ját mennyire jellemző háború volt az, amikor az emberek egymást még részletekben ölték. Amikor a hadi technika még csak annyira volt kifejlődve, hogy egynéhány, a földben rejtőzködő ember közé robbanó vasdarabot lőttek, és ahogy a hadiegészségügyi kiállításon az etnográfus igazgató elmagyarázta a kíváncsi népnek, hogy milyen borzalmasan primitív módon öl a newguineai pápua nyíl a testben szétszaladó apró kődarabkáival, ugy fognak majd akkor Mr Schwab— Ne ... ne jöjj! — hebegte alig hallható hangon Vig, a második vőlegény a levegőbe kapkodva s a következő percben végigvágódott hatalmas zuhanással a padlón. Timót boszűja. Irta: Filó Károly. (Vége.) A tábornok intésére a tisztek szorgalmasan jegyezgették a Timót által bemondott adatokat és elhelyezéseket. És közben a tábornok folyton tovább faggatta Timótot, ki minden kérdésre készségesen felelgetett. Leírta az egyes helyeken levő csapatok mivoltát és nagyságát és elhelyezkedésük irányát. Közölte a látszólag jelentéktelen részleteket is. S tette mindezt a legcsekélyebb ellentmondásnak látszata és az árulás legkisebb sejtelmének felkeltése nélkül paraszt emberhez illő őszinteséggel és egyenességgel, naivul, szinte buta együgyűséggel, úgy hogy az oroszoknak eszükbe sem jutott, de még csak gyanujok sem támadt, hogy szavainak igazságában kételkedjenek. — A magyarok tehát kevesen vannak és megerősítéseket várnak — mondotta a tábornok tisztjeinek. — Tegnapelőtti vereségünket csak hirtelen támadásuk okozta és ők maguk is csodálkoztak, hogy meghátráltunk. Uraim, ismerve most a magyar csapatok létszámát és elhelyezkedését, magam is csodálkozom, hogy meghátráltunk. És nem kétlem, hogy ezt csakis az ő hirtelen, heves támadásuk okozta, mely azt a látszatot keltette,