ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-04-09 / 15. szám

XXI. évfolyam. Esztergom, 1916. április 9. 15. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre o kor. Egyes szám ára 16 fillér. Főmunkatársak: KEMÉNYFY K. DÁNIEL és Dr. SEBŐK IMRE. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: ROLKÓ BÉLA. Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 1. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Rejtelmek a nyilatkozatok mögött. Esztergom, 1916. április 8. A nép — a mindent áldozó nép unja már a sokat letárgyalt kérdést, amelyet leginkább akkor vetnek fel a hadi szakértők, a stratégia-irók, amidőn a harctérről ilyen hivatalos jelentés érkezik: „Minden változatlan." A közönségnek azon intelligens és kevésbbé intelligens része, amely a tudósok vonalán alul van beirva a nyilvántartásba, nem érdeklődik már a háború inditóokai iránt, csupán elméleti kérdésnek tekinti azok tárgyalását és szivesen átengedi a tanulságot leszűrő diplomatáknak és az uj anyag fölött örvendező történetíróknak. Talán diplomáciai szempontból nézve se nagyon nevetséges, ha azt állítjuk, hogy a világháború okainak kihegyezésében, céljainak kitűzésében, eshetőségeinek kiszámításában •— egyszóval a nagy felfordulás megindításában szinte észrevehetetlen szerepe volt a magyarnak. Hiszen a kereskedelem, a modern kornak ez a misztikus bálványa, a világháborúnak ez a főcélja és mozgatója, nagyon idegen a magyar néphez, a mi országunkban ezt egy kiváltságos réteg tartja a kezében. A legfelsőbbek, akiknek első érdekük az ország határainak kitolása, vagy benyomódása, nem a mi szivünkből gyökereztek, részünkre nincsenek féltett titkaik, bizalmas súgnivalóik, fontos megbeszéléseik. A hadi gyáriparról, ágyúgyárakról kevés fogalmunk volt a háború előtt s igen kevés magyar tudta, hogy milyen arányú, milyen hasznú katonai szállításokat bonyolítanak le a felszínre került cégek. A fegyvergyártás körüli csalódásoknak kedvezett az a tény is, hogy fegyverkereskedéseinkben, a vadászok kezében és állványain minden fegyver idegen országok gyárainak cégjelzését és védjegyét hordta, sőt még a verebekre is idegen gyártmányú töltényekkel vadászgattunk. Mindezekből a napnál fényesebben kitűnik, hogy minket a világháborúhoz se a magas körök intrikái, se a kereskedelmi érdek, se az ipari haszon nem fűztek hozzá — még kevésbbé a hadiszállítás aranyai. Azok a józaneszü stratégák, akik Hindenburggal együtt, vagy külön előre eljátszották térképen a mai világháború szörnyű játszmáját, különös megbecsüléssel tologatták azt a figurát, amely minket magyarokat ábrázolt s már a papiroson is jókat ütöttek velünk az útban álló figurákon. Nem kellett nekünk éjszakai szabadkömives vakolás, nem volt szükség a nemzeti lét feltételeiről szóló tanfolyamokra, nem Ígértek hódított területeket, még a magyar alkotmány különös respektálását se garantirozták, magasabb szalonokban nem konspiráltunk, milliárdokat nem várhattunk a hadianyag szállítása révén: mégis nagyobb lelkesedéssel, ragyogóbb áldozatkészséggel állottunk be a harci sorokba, mint bármely más nemzet, mert igazságot kellett szolgáltatni, gyilkosokat büntetni, a hazát védelmezni, a királyt szolgálni. Megtudnak-e ezért fizetni a magyarnak? Eljö-e a hála órája? Nem hiába mondtuk el mindazt, amit elmondtunk, mert hiszen napról-napra nyilvánvalóbbá lesz, hogy az önzetlenség erényeiben az egész Európában legszebben tündöklött és tündöklik a magyar. Az ellenséges nemzetek lelki világáról ne is szóljunk. Igy az olasznak lelki világa, nemzeti öntudata valóságos szemétláda, amelybe csak az nem piszkolt bele, aki nem akart. Elena királyné, a volt montenegrói hercegnő az olasz kapaszkodók, üres fejűek közül élénken működő kamarillát gyűjtött össze maga körül. Férjét, a királyt játékbábbá tette s az ország közepén, a latin faj feje fölött fonogatta több ésszel, mint tisztességgel a szláv politika hálóját. Oroszország és Szerbia érdekeinek szolgálatát művésziesen össze tudta fűzni a kormányon levő olasz államférfiak személyes hiúságával és „szent önzés"-ével. Elnézte és elnézette, hogy a nagytőkések s a milánói „Societa Bancania" mint kötik üzleteiket az olasz nemzet kárára, a külföldről hizlalt és megvesztegetett olasz sajtó korruptságára és elvetemültségére ráteritette a nemzeti illúziók csalékony palástját s szoros Összeköttetésben AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Visszatérés. . . . Nyár volt . . . Az esti korzón sétáltam veled, S uniformisban, kardot csörtetve Mondtam el legszebb bókjaim neked. LJgy-e, mily üde, pompás volt az est . A hangom érces, lépésem kemény, Ügy vágytam érted! — az ajkaidért, Én, a bolondos, csókos víg legény. Hogyha beszéltem: kacagtál rajtam, S néha könnyet is ejtettél talán — Oly jó is volt a nagy hársfák alatt Veled sétálni, barna szép leány. S aztán . .. elmentem virággal, dallal Oda, hol vér hull minden kis rögre, S te búcsúzáskor igy szóltál hozzám: „Szeretlek, s szivem tiéd örökre." Sok bolyongás és szenvedés után Vándorutamról visszatértem hát . . . Meggyötört testtel, kórágyon fekve Rús, beteg lelkem sírva gondol rád. . . . Hogy is volt most ? Refutott halkan Az állomásra fáradt vonatunk; Sápadt katonák szóltak egymáshoz: — Bajtárs, magyar föld. Testvér, itt vagyunk. A perron végig tele volt néppel, — A frontról jönnek . .. súgta valahány, S te is ott voltál — karján egy úrnak, Éjszemű, bájos, kacér barna lány. Lopva rád néztem ... s gavallérodhoz Igy szóltál, mig mi ballagtunk tovább: „Ni-ni, én mintha ismerném ezt a Beesett szemű, rongyos katonát.. .* Somogyi Imre. Timót boszűja. Irta: Filó Károly. (Folytatás.) A sűrű egymásutánban hangzó mély bömbölésekre az édes atyja holttestére borultan siránkozó Timót felemelte fejét és körültekintett. A kozákokat már nem látta. Csendes és kihalt volt az udvar. Azonban legnagyobb ijedelmére észrevette, hogy ég a ház teteje. Felgyújtották a kozákok. És a lángnyelvek mohón terjedtek. Felugrott és kezeit ökölbe szorítva fenyegette meg azokat, kik ezt okozták, de akik már messze száguldottak. Azután ismét atyja holtteteme mellé térdelt és panaszlón siránkozott: — Atyám, édes atyám, elvesztettelek téged. Elvesztettem sógornőmet. Mit vétettetek, hogy igy legyilkoltak titeket? És elpusztult mindenünk. Kifosztottak minket ezek a rablógyilkosok. S ami megmaradt, azt az emésztő és mindent megsemmisítő tűz martalékául vetették oda. 0 én szerencsétlen, szegény ember. Senkim és semmim sincs már. Koldus és árva vagyok. Legalább t élnétek, kiket annyira szerettem. De ti halva vagytok. Senki se ad vissza titeket az életnek és nekem. Ó én szerencsétlen teremtés! És még annyi hatalmam és erőm sincsen, hogy megbosszulhatnám háláitokat, hogy visszafizethetném a gazoknak azt, mit ellenetek vétettek. De nem nyugszom addig, mig valamiképen meg nem boszúllak titeket. Atyja tetemére borult és fájdalmasan nyöszörgött. Rövid idő múlva felvetette fejét, égnek emelte szemeit és felfohászkodott: — Istenem, ki felettem vagy a magas mennyekben és láttad, hogy mi történt itt és ki ismered szivem nagy fájdalmát és szomorúságát, tekints reám szeretettel és hallgasd meg kérésemet. Oltalmazd a harctéren küzdő bátyámat. Védjed életét, hogy minél többeket pusztítson el azok közül, kik földünkre támadtak és mindenütt dúlnak és rabolnak és bánatot és fájdalmat okoznak és könnyeket fakasztanak. Engedd kegyelmesen, hogy az ő fegyvere boszúlja meg szeretteink halálát és helyettem hajtsa végre a boszú munkát, melyre én gyenge, tehetetlen és képtelen vagyok ... És atyja holttestére borulva, tovább suttogta : — Avagy én is tegyek valamit? Én is megboszúljalak titeket? De hogyan? Mit tegyek? Édes atyám elköltözött szelleme, adj gondolatot. Súgd meg, mit tegyek, hogy megrontóinkon boszút állhassak ? És gondolkozott és tépelődött. És elhatározta, hogy ha valami jó terv jut az eszébe, rettenetes bosszút fog állani azokon, kik szeretteit megölték és kik ezt az irtózatos pusztítást véghez vitték s kik ezáltal az ő szivét és lelkét gyötrelemmel és szomorúsággal borították el.