ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-01-09 / 2. szám

90-es évek között a magyarországi katholikus irók vezetőjévé avatta, bizony nagy visszaesés követte. Ma e téren a vezetés jobbára más egyházmegyék kezében van és a mi nagyjaink epigonjai háttérbe szorultak. Éltet azonban a remény s ujabban mindinkább fel-felcsillan a biztató jelenségek lángja, hogy a javulás ezen a téren is útban van. Sajnálatosnak tartom azonban, hogy a között a száz és egynéhány titulus közt, amelyeken az alapítványi pénztár az alapítványok nagy tömegét kezeli, bizony nagyon vékonyan csordul az, amelynek „pro re litteraria" lenne a neve. Talán majd ennek is megszületik valamikor a mecénása, mint ahogy megszületett a papi nyugdij-intézet, az árvaház és sok más egyéb cim jótevője. Mikor 1874-ben Simor költségén és Knauz tudós szerkesztésében megjelent a Monumenta Eccl. Strigoniensis első, majd 1882-ben második kötete, a magyar tudományos világ kitörő lelkesedéssel ünnepelte a várva-várt eredményt. Feltárult ezzel a primási és érseki, a főkáptalani és egyéb konventualis levéltárak gazdag tárháza s a történetírók egy uj, eddig jóformán csak rejtett világba nyertek bővebb betekintést. Azóta 30 esztendőnél több telt el és a nagy vállalat elakadt, a harmadik kötet — mely állítólag már egészen elő volt készítve — csak nem tudott napvilágra kerülni. Uj főpásztorunk mindjárt működésének legelején felismerte a vállalat fontosságát és elhatározta annak folytatását. A legendás harmadik kötet anyaga, nem a felhasználhatóság, hanem az előkészítettség szempontjából, nem igazolta a hozzá fűzött várakozást s igy érthetővé lett, hogy annak publikálása nem volt lehetséges. De ez a körülmény, az hogy a további előkészítés és kiadás nemcsak szakképzettséget, de sok utánjárást, sok munkát és munkáltatást, sok költséget és időt igényel, nem rettentették vissza az uj főpásztort. 0 az egyházra nézve üdvösnek és hasznosnak látta a Monumenták folytatását s ez ránézve irányadó volt. Ma a munka serényen folyik s a jó Isten segítségével belátható időn belül a harmadik kötet a nemzet közkincsévé lehet. A tudományok és az irodalom pártolása a szűkebb esztergomi határokon túl is megnyilatkozott föpásztorunkban, midőn például saját költségén jelentette meg a Fontes Rerum Transylvaniensum egy országos és kivált a kath. egyháztörténet szempontjából fontos kötetét s lehetővé tette sok kisebb-nagyobb irodalmi mű létesítését. Jó példája vonzólag hatott és megszülte főkáptalanunk nemes elhatározását, mellyel az irodalmi működés bátorítását és előmozdítását célozva két, a mi viszonyaink közt elég jelentékeny pályadijat tűzött ki az egyházmegye területén működő papság részére. Ami a tudomány és irodalom szempontjából mindezen jelenségek értékét meghatározza, az nem az a kisebb-nagyobb anyagi áldozat, melyre a főpásztor és az ő példájára mások is elhatározták magukat a múltban és esetleg készségeseknek Ígérkeznek a jövőben, hanem az a körülmény, hogy az irodalom és tudomány művelése a papság részéről ismét oly munkakörré kezd válni, amely katexochén meghozza a serény és tehetséges munkások részére a főegyházmegye és elsősorban a főpásztor elismerését, jutalmazását. Az uj éra három első éve Esztergom városát is közelebbről érinti. Ha nem is vesszük figyelembe a főpásztort foglalkoztató nagy terveket, az ezek nyomán majdan épülendő impozáns középületeket, ha eltekintünk is a város iránt való nemes készségétől, exigenciáinak már ténylegesen megnyilvánult elősegítésétől, csupán azt kell megfontolnunk, hogy a primási székváros ismét a kath. világ érdeklődésének központja és sok ügyes-bajos ember jövés-menésének szinterévé lett. íme, érsekünk három éves működésének nagy vonásokban felállított mérlege, amint azt emlékezésem halvány világánál, in camera sinceritatis felállítanom sikerült. Az egyenleg, mely a jövő esztendőre átvihető s mely remélhetőleg hosszú esztendők sorára kiterjedő munkásságnak lesz javára irható, nem üres tervezgetésekből, hanem erőteljes cselekvésből, hatékony energiákból alakul ki. Biztató jelenség ez egy nagy és dicsőséges jövő számára. Miért tört meg az oroszok karácsonyi offenzívája? — Az „Esztergom" tudósítójától. — Marchegg, 1916. január 5. Az eddig nyugalmas és csendes orosz harctereken hirtelen és váratlanul megszólaltak az ágyúk és jött az orosz, jött, mint a sötét fergeteg. Az orosz szimulálta a pihenést s mondhatni ép a szent estén kezdette meg offenzíváját, amikor a mieink gondolata a csilingelő karácsonyfa körül pihent . . . Hogy történt azonban mégis, hogy az oroszok rettenthetetlen erejük tudatában kénytelenek voltak offenzivájukat beszüntetni s visszavonulni biztos és védett helyekre? Minden tervük arra volt alapítva, hogy hadseregünket meglepik, de úgylátszik elfelejtették, vagy talán nem is tudták, hogy hadaink, bár nem voltak hevesebb offenzívára elkészülve, védett pozíciójuk úgy be volt minden ellen biztosítva, hogy kész veszededelem annak, aki ez ellen akar vonulni. Egy legújabb háborús porosz találmány révén Hindenburg, a csalhatatlan előérzetü tábornok, még az ősszel úgy tervezte és csináltatta meg a téli fedezékeket és állásokat, hogy azok előtt beláthatatlan hosszú sorban és sűrűségben a földön erős drótköteleket húzatott, amelyek biztos helyekről a legerősebb villanyárammal voltak állandóan összekapcsolva. A drótkötelek előtt robbanó gránátokat helyeztetett el s ezek már akkor explodáltak és robbantak föl, mikor a drótkötelekben a teljes áram még benn sem volt — noha a legkisebb ütődés alatt is könnyen felrobbantak. Legérdekesebb, hogy a villanydrótok a föld színével egyeztek s hogy azokat szétlőni, avagy megsemmisíteni lehetetlen, mert minden szál drótnak külön villanyvezetékje volt. A magyar és német hadsereget igy egy valóságos villanykerités védte, amelyet még közelről is bajosan lehetett észrevenni. A legszínesebb Verne fantázia sem alkothatott volna különbet papíron, mint aminőt valóságban Hindenburg teremtett. Az orosz hadsereg tehát megindult s jött állásaink ellen, mint a Vész, mig egyszer csak azon vette magát észre, hogy katonái léptennyomon kidőlnek, holott az ellenség alig tesz néhány lövést. Mikor tudatára ébredtek a villanydrótok hatalmas pusztításának, a legmagasabb hevessséggel iparkodtak azt szétrombolni, ámde mihelyt ember vagy állat hozzáért: abban a szempillantásban szörnyethalt. Megindult ekkor a heves ágyú- és gépfegyvertűz s néhány óra alatt milliókat érő lőszer füstölgött el a levegőbe, minden cél és haszon nélkül. Mikor az orosz sorok ekkép kissé megritkultak, megszólaltak fedezékeink mögött a 30 és felesek s oly pusztítást, öldöklést és mészárlást vittek véghez az ellenség soraiban, hogy a két napi harc alatt az emberhullák toronymagasságig értek. Nem maradt kő kövön. Ma még kiszámíthatatlan az az óriási veszteség, ami az orosz hadsereget nemcsak munícióban, hanem emberanyagban is érte s biztos remény van rá, hogy az oroszok jó ideig még csak gondolni se fognak támadásra. Ámde csapatainkat az elért óriási siker nem kábította el. A menekülő oroszt — mint egy bécsi tudósító mondja, ki csak tegnap érkezett meg onnét — még ma is magunk előtt hajtjuk, most olyan csapást kell rámérnünk, mint egykor a gorlicei front áttörésénél. Pihent, harcokban edzett hedseregünk van, akik valóságos rémei az orosznak. A jövő néhány hét — beszéli az osztrák haditudósító — olyan eseményeket hozhat napvilágra, amelyeket már csak néhány lépés választhat el a rég óhajtott világbékétöl. Dinnyés Árpád. A rokkantak erősítésére. Egy emberöltő múlva körülbelül kétszáz esztendeje lesz — 1747-ben történt — hogy a bécsi hivek óriási tömegekben hullámoztak a szent István-dóm bejáratai felé, a Szilveszter-esti hálaadásra. De nemcsak a buzgóság vonzotta őket ma a templomba, hanem egyrészt a kiváncsiság is: hogyan fognak énekelni Reuter udvari karnagynak ezüsthangú kóristái, különösen a kis Feri, kinek szólója mennybe ragadta az egész hallgatóságot. De Ferinek az utolsó napokban — már körülbelül egy hét óta — nem volt szerencséje az énekben. Torkát mintha valami összeszorította volna: a hangot nem tudta teljesen kiadni. S hangja nem is volt tiszta, hanem rekedtes és erőltetett. Feri maga is észrevette e fogyatékosságát, de még jobban megdöbbent, mikor Reuter, az udvari karmester rárivallt: — Fiú, te máskor nem ilyen nyomorúságosan szoktál énekelni! Mi van veled? Tegnap a próbán kissé megemberelted magad s ma már megint nem tudsz semmit. Ha igy folytatod, vissza mehetsz ahonnan jöttél. Feri keservesen zokogott. Tudta, hogy a karmesternek igaza van, mert ő a régi, szép csengésű hangját örökre elvesztette. Tudta azt is, hogy szegény kerékgyártó apjához, kinek húsz gyermeke van, vissza nem mehet. Mitévő legyen tehát? * Nem egészen ötven esztendő múlva London világvárosnak egy előkelő palotájában kitűnő vendégfogadására készültek. A főteremben pazar déli növények és száz óriási viaszgyertya hirdették a nagy vendég érkezését. A ház ura azt mondta, hogy „király" jön hozzá, de hogy melyik király, arról következetesen hallgatott. Este meggyújtották a gyertyákat, melyek fénye a földig érő velencei tükrökben megduplázódott. És belépett a „király", Haydn József, a zenének akkor világszerte ünnepelt királya. Leült és játszott. Egyik legújabb kompozicióját adta elő. És oly lelkesedéssel játszott, hogy London egyik legelőkelőbb lordja a játék végén kezet csókolt neki. Sirt mindenki, maga Haydn, a zenekirály is. De ő most örömkönnyeket hullatott, mert eszébe jutott az a bécsi Szilveszter-est, mikor megtudta, hogy el van a karból bocsájtva, mivel ezüstcsengésű hangját — melyre kenyerét alapította — örökre elvesztette. Haydn akkor közel állt a kétségbeeséshez, de megvédelmezte őt fegyelmezett, jó vallásos nevelése. Elgondolta, ha nem lehet énekes, még mindig lehet olyan, aki az énekesek számára zenekölteményeket ir... Igy lett Haydn zenekirály. ' * Sok rokkant is, a háborúból hazatérve, egyik, vagy másik érzékét, vagy tagját elveszítette. Kétségbeesni nem szabad. Sursum corda. Föl a szivekkel! Aki megengedte, hogy rövidséget szenvedjünk, ugyanő képes tízszeresen pótolni a veszteségeket. Tehát Istennel! Deák Antal. Japán kudarca a muníciószállításban. Egy tengerész sorhajóhadnagy elbeszélésének nyomán. — Az „Esztergom" tudósítójától. — St. .. 1916. jan. 2. Japán szerepléséről, politikai irányáról nemcsak a krónika hallgat, hanem a világsajtó is, mert a Kelet misztikus világa bár látszólag az utóbbi időben csendes, — valóságban mégis a legélénkebb, legforgalmasabb háborús gócpont. Japán, Csingtau elfoglalása után beszüntetett minden aktív közbelépést, s a győző fél mosolygós tudatával csak egyszerű szemlélője maradt a világháború további folyásának. Elérte, amit akart, s mert nem bántotta senki, ő se igen lábatlankodott a harctereken. Az Unió azonban még a kárpáti harcok idején, erélyes hangú felszólítást intézett Japánhoz, hogyha már aktiv szerepben nem is segiti az antantot ugy, mint szövetségeshez illik, legalább munició szállításban működjön közre, mert ez testvéri kötelessége mindazon nemzetnek, amelyek a központi hatalmak ellen harcolnak. Japánban ekkor megindult az Őrült munició gyártás s a fürge, apró japánok óriási lőszer és fegyvergyárai dolgoztak, éjjel-nappal ontották magukból a gyilkos töltényeket, melyeknek legnagyobb részét Oroszország vette át, mikor még a Kárpátokban s Magyarország északi részeiben dúltak a heves harcok. Statisztikailag lett bebizonyítva, hogy a kárpáti orosz harcterekre Japán muníciójából naponta mintegy 20 vaggon lőpor, 30—40 ezer fegyver, ugyanennyi robbanó gránát érkezett, a