ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-03-25 / 13. szám

Történelmi feljegyzések. (Hiteles források nyomán.) Hunyadi Julia grófnő. Ha az emberiség számára nem volna meg a történelem, úgy az idő és a gyorsan száguldó események végnélküli sorozata hamar feledésbe merítené a multat. Lapozva a mult idők történetében, sok oly érdekes dologra bukkanunk, amely a mai világháborúban méltán kelthet érdeklődést, mert a történelem mindenkor a háború és politika körül forog. Talán még egy félszázad se mult el azóta, hogy Szerbia fejedelmi trónján magyar mágnásasszony ült, kinek ereiben annak a hatalmas Hunyadi Jánosnak a vére csörgedezett, kiről Szerbia ép úgy mint Dugovics Tituszról, a nándorfehérvári vakmerő hősről azt állította, hogy szerb ivadék s igy nem Hunyadinak, hanem Szibinyányi Janknak hívják. Bár a nagy Hunyadi Jánosnak ifjúsága kissé homályba vész, mert sok időt töltött meghódított szerb területen, de mégis naivság róla szerb származást állítani, mert mindenki tudja, hogy izig-vérig magyar nemes volt. Szerbia történetében fontos időszak volt az a tiz esztendő, amelyet Obrenovics Mihály fejedelem uralkodása alatt élt át, mert ekkor vette kezdetét a nyugodt fejlődés korszaka. Obrenovics Mihálynak akkoriban számos nagy. kiterjedésű birtoka volt hazánkban s mert egy izben Szerbiából egy időre száműzték — amely idő alatt, Karagyorgyevics Sándor volt a fejedelem — hosszú időt töltött Bécsben, ahol megismerkedett nejével Hunyadi Julia grófnővel s igy a feltűnést keltő szépségű magyar mágnásleányt 1853-ban feleségül vette. Boldog házassága után csakhamar ismét ő jutott Szerbia trónjára s az ország a művelt és magyar mágnásasszony fényes szellemében kezdett belekapcsolódni a nyugati műveltségbe. Az ifjú házaspár élete csak eleinte volt boldog. A magyar grófnő nem tudta férjét gyermekkel megajándékozni s ezért két évi házasélet után különváltak. A fejedelemasszony, habár ekkor Bécsbe költözött, a szerb fejedelemnek továbbra is a felesége maradt. S igy, noha nem lakott Belgrádban, Szerbiára Bécsből is nagy befolyást gyakorolt s akkor erősödött, fejlődött s kezdett a modern kultúrával megismerkedni Szerbia, mikor a magyar grófnő irányitotta ügyeit. 1868. június 10-én Mihály fejedelmet a topcsideri parkban Karagyorgyevics Sándor párthívei meggyilkolták s igy Hunyadi Julia grófnő özvegységre jutott. Részt vett a temetésen s mert a szerb nép nagyon szerette a nemes és jólelkű magyar asszonyt, hosszabb időt töltött ekkor Belgrádban, ami alatt magán és anyagi ügyeit rendezte, miután Szerbiától végkép megvált s már most egyszersmindenkorra Bécsbe költözött. Karagyorgyevics Sándor neve örökre fekete lásak is voltunk új világrészünknek, Európának azért, hogy befogadott minket; alig telt el két ujabb évszázad és már mi voltunk azok, akiknek a vérző testén megtörött az egész nyugati kultúrának szánt nagy sivatagi roham. Bennünket tönkre tett a tatárjárás, úgy hogy az ország újjászületésére volt szükség, de rajtunk túl nem jutott a puszták nagy embertömegeinek Európa nemesebb életét legázolni akaró rohanása. Megfizettük a vérünkkel a keresztény kultúrának, amivel tartoztunk neki; vájjon most is ez lenne-e a sorsunk? Ez volt az utolsó gondolatom, mikor leértem az útról a faluba és visszafordulva, mégegyszer végignéztem a mi vonalunkat. Igen, a vezérkarunk igy jelentette ma a hadosztálynak: — A falu fölötti erdős magaslatot tartjuk megszállva. Ez pedig annyit jelent, hogy ott az erdőn túl, amelytől most eljöttem, három-négy-ötszáz lépésre az erdő túlsó fái előtt, puha répaföldekbe ásott cikk-cakkos árkokban két nap és két éjszaka óta jó egynéhány ezer derék magyar ember lakik, aki odahaza is szereti a földet és szívesen van vele, de nem úgy, hogy belebújjék és benne lakjék. Most, sajnos, ezt kell tennie, mert ez az egyetlen módja, hogy tovább éljen, ha nem laknék a föld alatt, régen vége volna. Ezek az árkok most az a határ, ameddig mindaz, ami a mienk, elér; ami azon túl van, az vasúton pontosan tizezer kilométer a Csendes-tengerig s az nekünk mind ellenségünk. Az árkok hosszú vonala mögött az erdő, abban meg a mögött a tartalékok, megint egy csomó jó magyar ember, akiktől az imént váltam el, azután ezerötszáz lépés és itt vagyunk mi: hét vagy nyolc nagy vöröskeresztes kocsi egy faluvégi majorház udvarában. Előttünk a dombmarad a szerb történelemben, mert ép akkor vágta el Szerbia szárnyait, mikor legszebben repült. Mihály fejedelemnek azonban másodunokaöccsét, Sándor királyt ugyancsak borzalmas sors érte, mert a Karagyorgyevicsok féktelen, erőszakos uralma eltette láb alól. Amig az Obrenovicsok mindig a művelt nyugathoz simultak s a Monarchiával mindig iparkodtak fenntartani a szomszédos jóbarátságot, addig a Karagyorgyevicsok Szerbiát a lejtő szélére juttatták. Péter király uralkodása alatt pedig teljesen Oroszország karjaiba vetette magát a nemzet s az utódok halálukig átkozni fogják minden ivadékát, mert az országot a békés fejlődés útjáról a sirba sodorta. Zékány János. Egyszerű, szürke tanár volt s az ungvári főgimnáziumban a matematikát tanította. Zékány János ma már régen a sírban nyugszik, de igen nevezetes őse volt neki egy, ugyancsak Zékány János nevü rokonában, ki valaha beregmegyei földesúr volt, jeles litteráturista s ki Bécsben végezve a magas iskolákat, egykor sok dolgot adott a szatmári pacifikátornak, a helytartó-tanácsnak és a bécsi kormánynak. Nagy Péter orosz cár nagyon szerette a nyugati kultúrát. Sokat utazgatott szerte Európában s egy izben mikor Bécsben járt, unokájának, Péter trónörökösnek olyan nevelöt keresett, aki oroszul is tud. Péter cár útbaigazításért a bécsi jezsuitákhoz kopogtatott be, akik a fiatal Zékányt ajánlották neki, aki akkoriban a bécsi egyetemnek egyik legkitűnőbb hallgatója volt s költői tehetsége oly magasra emelkedett, hogy Lipót császártól a poéta laureátus koszorút kapott. Nagy Péter cár az ifjú nevelőt rögtön magával is vitte s a becsületes, egyenes lelkű ifjút olyannyira megszerette, hogy nemcsak a trónörököst tanította, hanem a cárral rokonságban levő Nariskin gróf gyermekeit is. Zékánynak a cári udvarban fényes fizetése lehetett, mert évenkint Karacsföldön lakó nővérének 2—3 ezer tallért küldött haza, ami a mostani érték szerint vagy 30.000 koronának felel meg. Midőn pedig a trónra II. Péter cár került, a magyar nevelőnek még jobb dolga volt, mert szeretetén kivül megtette összes birtokainak jószágkormányzójává. Zékánynak a jövedelme ekkor már annyira gyarapodott, hogy Oroszországban birtokokat vett, palotát építtetett, de mindig becsületes maradt s igy került rossz viszonyba Mencsikoff miniszterrel, ki saját zsebére gazdálkodott. Zékány erről jelentést tett, de mivel a miniszter nagyon is a cár kegyeiben volt, mert leányát akarta nőül venni, a tisztakezü Zékánynak nem hittek s hirtelen kegyvesztett lett. Ott hagyta birtokait és moszkvai palotáját s hazajött Karacsfalvára. Itthon a kuruc szabadságharcnak akkor már vége volt. Nagy Péter cár, ki végtelen barátja volt a pompás tokajinak és mindennap lerészegedett tőle, azt ígérte ugyan Rákóczinak, hogy ha meghajtásban ágyúk, mögöttünk municiósszekerek, a faluban bekvártélyozott gyalogság, ez az, ahogyan az arcvonal és a legközvetlenebb tartozéka fest. Ennek kell megvédenie azt a darab földet, ami mögöttünk elterül, amit Európának, kultúrának és legfőképen magyar hazának hívnak — vájjon megfogjuk-e tudni tenni? A ratosini erdő pedig búgott tovább, a fák susogtak a szélben, az erdő alján, a tartalékban még fellobogott egy-egy piros csóva, a tábori tűz; öreg magyarok beszéltek mellette, hogy vájjon mi lesz holnap? Ezredorvos úr Gzabalay még kinézett az éjszakába, hogy rendben van a kocsikkal minden, a szanitéc-katonák szalmát kerítettek maguknak és teát főztek, odabenn a majorban a tiszti asztal körül egynéhány ember ült és úgy csöndben beszélgettek a napi dolgokról, mintha nem is háború volna. Az udvaron a huszárlovak dobogtak, az éjszakában néha egy-egy őrnek a kiáltása szólt, mindez még úgy hangzott, mintha csak parádéból járnánk fegyveresen itt künn, az idegen földön. Csak az erdei szél búgott odafönn a dombon sejtelmesen, feketén tovább, mint ahogy a Sajó vize susugott feketén, ijesztőn, mikor Béla király járkált azon az estén a partján; onnan hallatszott néha egy-egy lövés és vágott be messziről az orosz reflektor sugara. Ezek mondották nekünk, ma egy éve még olyan békés embereknek, hogy a béke hosszú időre eltűnt erről a földről és hogy ez a hónap a legnevezetesebb ebben az évszázadban, mert ekkor kezdődött el a világháború. Ez volt megírva a naplóban azzal az egy sorral ezen az uj augusztus harmincegyedik napján. veri a svédeket, egész seregével segítségére megy, de ígéretéről teljesen megfeledkezett. Ha Zékánynak a családi levéltára megvolna valahol, érdekes lenne közötte kutatni, mert sok oly levélnek kellene ott lenni, amely Nagy Péter cár saját kezétől származik. A cár ugyanis magyar nevelőjét sokszor kitüntette azzal, hogy irt neki, sőt távozta után számtalan levelet küldözgetett még címére, de ezekből egyik sem juthatott kezei közé. Bereg megyében futótűzként terjedt hirre a visszavonultan élő földesúr oroszországi szerencséjének s mert akkoriban a magyar nép még el volt nyomva, Rákóczi pedig Rodostóban élt, titkos orosz kémet sejtettek benne s ismerve a ruthén népnek Rákóczi iránt tanúsított példás hűségét, mindenki veszedelmes embernek tartotta. Oroszországi leveleit elfogták s Bécsbe küldték, ahol felbontották s nyugodtan félretették. Pedig e levelekben semmi különös nem volt. A cár hívja benne vissza régi kedves nevelőjét, mert időközben Mencsikoff ravaszsága kitűnt s a cár őt elcsapta s leányát se adta hozzá nőül. Zékány kerülő utakon megtudta, hogy a cár kegyeibe vissza akarja venni. Nosza összeült erre a haditanács Bécsben s egyre-másra küldözte a rendeleteket gr. Károlyi Sándorhoz, hogy ne bocsássák át a határon. Károlyi gróf a huszti és munkácsi kapitányságokat értesítette is erről, de Zékány 1728. szept. 28-án titokban mégis útrakelt, azonban útja nem volt szerencsés, mert szolgájának ügyetlensége miatt elfogták. Ettől az időtől kezdve valósággal internálták. Közben Zékány Károlyi gróffal megismerkedett, ki a nagyműveltségű férfit annyira megszerette, hogy maga is közbenjárt érdekében, hogy Oroszországba visszamehessen, ahol birtokait és palotáját szerette volna átvenni. Később nem egy levelében fejtette ki Károlyinak, mennyire sajnálja, hogy előbb nem ismerkedhetett meg vele, mert sok keserűségtől mentette volna magát meg. „Isten rá a tanúm — irja egyik levelében a grófnak, mikor megtudta, hogy ügyét Bécsben pártolta — hogy csak azért akarok Oroszországba menni, hogy vagyonomhoz jussak. Mihelyt vagyonomat pénzzé tehetem, azonnal visszatérek, hogy hű alattvalója legyek a felségnek." De ekkor a bécsi kormánynál még Károlyi gróf pártfogása se tudott használni. Leveleit továbbra is elfogták, engedélyt se kapott oroszországi útjára. Mint középnemes halt meg anélkül, hogy oroszországi vagyonához juthatott volna. Dinnyés Árpád. Egy francia tábornok nyilatkozata Franciaország hangulatáról. Mily nagy befolyással van Franciaország hangulatára a verduni irtózatos csata, a legjobban kitűnik Malleterre generális megfontolásaiból a Temps hasábjain, amely képet nyújt arról, mily behatást gyakorol az egész francia nemzet közvéleményére a verduni ütközetek sora, mint ilyen, tekintet nélkül a stratégiai és taktikai eshetőségekre. Erősen hangoztatja, hogy „a Marne-menti és a flandriai harcok óta a háború egy eredménye sem vonta magára ily nagy mértékben az általános figyelmet és feszültséget." Bár nem vonhatja meg háláját az utóbbi évben a keleti és délkeleti fronton egyaránt kivivott hatalmas eredményektől, mert ezek is nagy befolyással voltak az általános helyzetre — mégis hatás tekintetében mindezek messze hátramaradnak a befejezés előtt álló verduni harcok izgalmasságar mögött. Különben is érdekes az az értékelés, amelyet Malleterre tábornok az emiitett eredményekhez fűz; sokban feltűnően különbözik ellenfeleink hivatalból űzött hazudozásaitól. íme : „Rettenetes harcok kezdődtek 1915. telén és nyarán, és Lengyelország sík mezőitől egészen a Kárpátok-hágóig hatalmas seregek gázoltak vérben. A játék vége az volt, hogy a mi vitéz szövetségeseinket, kimerülten és csak bajonettjeik védelme alatt, tüzön-vizen át a megrémült Oroszország belsejébe űzték. Erre azután a lassú, de döntő (decisive) hadjárat következett Szerbia ellen, és szövetségeseink teljes kudarca, s leveretése Keleten." A szaloniki-i, galiciai és kaukázusi ujabb előnyomulás rövid vázolása után még egyszer kiemeli a francia generális most dúló nyugati harcok kimagasló fontosságát és azt a felelet adja, hogy azért néz az egész világ oly feszült várakozással feléjük, mert mindenki nyugaton várja azt az eseményt, amely döntést hoz a háború sorsára. Ezzel kapcsolatban megemliti, hogy hasonlóképen volt az a tavalyi májusi és szeptem-