ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-03-25 / 13. szám

beri kísérletek alkalmával is, amidőn a franciák nagy offenzívába mentek át Artois környékén és a Champagne-ban. E tekintetben figyelemreméltó az a körülmény, mily nagy várakozást fűztek az offenzíva megkísérléséhez. A többek közt igy ír erről: „Azt gondoltuk akkor, hogy néhány óra leforgása alatt áttörjük a német phalanxot és az óhajtott rés megnyílik számunkra. Midőn azonban kiviláglott, a vállalkozás balul ütött ki (que l'entreprise avait échoué), a csalódás mindenütt mély és keserű volt." Mennyire máskép hangzik ez, mint a francia hadvezetőség megszokott érzelgéssel kiadott jelentése a két próbálkozás sikereiről és hatásáról. Láthatjuk tehát, hogy Malletterre tábornok csodálatos módon nyilvánosságra hozza az igazságot. Annál mélyrehatóbbaknak kell lenniök a kényszerítő körülményeknek, amelyek arra késztetik, hogy nyilatkozzék a verduni helyzet fontosságáról. S ha e várakozásában csalódnék is, akkor is hidegvérüeknek, elhatározottaknak kell mutatkoznunk. Más szóval: az izgalom napjaiban, a melyek a Verdun körüli harcokat nyomon követik, úrrá kell lennünk idegeinken és érzelmeink kinyilvánításában, s ezáltal az ellenségnek, szövetségeseinknek és a semlegeseknek azt mutatnunk, hogy a győzelembe vetett biztos reményünk nem ingott meg, bármily sokáig tartson is a harc, bármily meglepetés zúduljon is reánk. Talán még sokat kell tanulnunk e tekintetben és belső érzelmeink nyílt, vagy privát megnyilvánulását illetőleg, hogy igy a világ, melynek szeme rajtunk csüng, erőssé legyen ama véleményében, hogy a szövetségesek Franciaország vezetése alatt (sic!) vonulnak fel a győzelem utján. Mert mit hallottunk folyvást a verduni csatározás 30 napja alatt? Mindig a meglepetés, nyugtalanság, félelem és kétség ugyanazon kérdései, megismétlődő mérlegelései ütötték fel fejüket. Szüntelenül azt kérdezik barátaim, mikép lehetséges az, hogy a németek, akik a háború tizenkilenc hónapja alatt teljesen kimerültek, oly óriási erőfeszítést fejtenek ki, s Oroszország, meg Szerbia leveretése után a mi hadállásaink ellen intéznek ádáz rohamot, ugy hogy nekünk mindig az ő iniciativájukhoz kell alkalmazkodnunk, és semmit sem tehetünk Verdun felmentésére, valamint az angol seregek sem tudnak érvényesülni Ypern vagy Arras előtt. Igy alakul ki a hangulat, a mely a szigora cenzúra dacára is érvényre jut a sajtóban, és a mely könnyen veszélyessé válhat, mihelyest kijut a közvélemény körébe." A kép, amelyet itt a verduni harcok mély behatásáról festettünk, oly férfiú müve, a ki nem a kormánya iránt érzett ellenszenvből ecseteli ily sötét szinekkel a közvélemény hangulatát, hanem azon kényszerűségből, amely miatt kénytelen a rosszat megengedni, nehogy még rosszabb következzék. Annál többet nyom igy azután a latban elénk tárt fontolgatása. És a tényezők, amelyekkel a veszélyt el akarja háritani a fenyegető romlást még inkább siettetik. Elvégre oda lyukad ki, hogy hiven hirdeti a győzelem reményét, és amit nem szükséges nagyon kiemelni, úgyis magától értetődik: a Rajnamentének visszahódítását helyezi kilátásba. Ez azonban csak fantázia; mert kivitelre nem kerülhet a dolog és igy meg kell maradniok a szándéknál. Igen, e szándékát különösen kiemelheti a váratlan epizódok hosszú láncolatából, melyek egyike tragikusabb, mint a másik. Nyilvánvaló az ő vigaszának valótlansága: mert utóvégre is, a legjobb akarat mellett sem haladhat valaki előre azon az uton, ahonnan minduntalan, és mindjobban visszakergetik. (A. Z.) A „Möwe" csata közben. Tilburyban — Themse torkolata közelében — március elején kötött ki a „Clan Mactavish" 18 tisztje és legénysége. A hajóstisztek elbeszélése a „Clan Mactavish" sorsa felől már azért is figyelemre méltó, mivel napfényre hozzák a német hadihajók támadási taktikáját, amellyel sakkban tartják a felfegyverzett angol hajókat. Az egyik tiszt igy mondta el a történetet: Január 16.-án éjjel kezdődött meg viaskodásunk a J9

Mőwe"-vel. Körülbelül 100 mérföldnyire járt Madeirától délre a mi „Clan Mactavish"-unk, amidőn két hajót vett észre; az egyik a mi hajónkkal parallel szelte a habokat, mig a másik egyenesen felénk irányította félelmetes orrát. Eleinte mindkét hajót közönséges kereskedelmi hajónak gondoltuk. A felénk tartó hajó orrán világosság csillogott. Ugyané hajó 5 óra 55 perckor morsejeleket adott le és kérdé : „Minő hajóval állok szemben?" Olliver, a parancsnok megtiltotta nekem, hogy választ adjak az idegennek. Később mi kockáztattuk meg ugyanezt a kérdést. Leadtuk a szokott jeleket és érdeklődtünk, milyen hajóval van dolgunk. Megjött a válasz: „A liverpooli Author"-ral." Mi azonban nem tudattuk e válaszra a mi nevünket. Hirtelenül megérkezett erre a második jelzés: „Állj! Német cirkáló vagyok!" A kapitány kiadta a legénységnek a parancsot hogy lehetőleg a legnagyobb gyorsaságot fejtsék ki. Én pedig azt válaszoltam az ellenségnek, hogy megfogadjuk tanácsát és megállunk. Ez volt a „blöff*. A német hajó, mihelyt megkapta jelzésünket, meglassította sebességét, aminek természetesen az lett a következménye, hogy elmaradt tőlünk. De csakhamar észrevette, hogy lóhalálban igyekszünk elmenekülni s megindította a tüzelést. Ágyút kezelő tengerészeink erre azt a parancsot kapták, hogy a tüzelést viszonozniuk kell. Most azután megkezdődött a félelmetes harc. Az első gránát, amely felénk repült, leszakította a kémlelő kamrát, és megölt egy matrózt. A következő gránát keresztül fúrta a kormányzó s a második tiszt kabinját, ezek roncsait forgácsait, szanaszét dobálta a fedélzeten. A legközelebbi gránát teliben találta a parancsnok hídját. Majd több gránát szelte át a levegőt a fejünk fölött. Az egyik mégis beletalált a gépház felső részébe, megölt 17 matrózt megsebesített ötöt. Sőt a vízszinté alatt is meglékelte hajónkat egy gránát. Erre végre a kapitány kiadta a vezényszót: a tüzelést beszüntetni, a hajót megállítani. Megjegyzendő a mi lövéseinknek is hathatósaknak kellett lenniök, mert csak 40 yardnyi távolságban voltunk az ellenséges hajótól; s azt hallottam, hogy egyik lövedékünk biztos célt talált és két embert szétroncsolt. — Jeleztem hogy megálltunk. Mihelyt a németek meglátták jelzésünket, beszüntették a tüzelést, és választ adtak, melyben az jelentették be, hogy egy csónakot fognak felénk indítani. Délceg német tiszt jelent meg ezután a hajón legénység kíséretében. Kapitányunk arra a kérdésre, miért lőttünk a német cirkálóra, rövidesen igy felelt: „Azért tüzeltem, hogy megvédjem hajómat. Ha felsőbb hatóságom egy ágyút helyezett a hajóra, hát használom, amíg tudom, mert ugy vélem, hogy az ágyút nem parádénak tették ide!" A németek most sorba álltak a fedélzeten és revolvert szegeztek mellünknek. Második tisztünket több matrózzal együtt egy lebocsátott csónakon a kísérőhajó felé, az „Appam" irányában indították el; mig a parancsnokot több tiszt kíséretében a „Mőwe"-re hozták. Másnap tudomásunkra adták a németek, hogy a „Mőwe" nevű cirkálón szállítanak bennünket. A császár születésnapján a német matrózok díszben álltak fel, sapkájukon a „Mőwe" névvel.Három napig és három éjjelen át tartózkodtunk a hajó belsejében. Később a németek beburkolták a „Mőwe"-t; a hajó nevét sötétszürke festékkel átfestették és teljesen elütő formába alakították át. (F. Z.) HÍREK. Krónika. — Énekli egy esztergomi csecsemő. — Jó tehénke, tehenecske, Már megint csak nincs tejecske, Nincs tejecske, tejbekása, Jó tehénke lássa, lássa! A mamácska kimegy reggel, Hogy majd visszajöjjön tejjel, De elmarad csaknem délig, A tejecskét szűken mérik. Nem is sirok még, ha mérik, Elvárhatok szépen délig, De amikor aztán üres Tejesbögrém, az a füles ! Mert bizony a mamám olykor Nem jön tejjel a piacról, Azt mondja, hogy a tehénke Sztrájkol máma . . . Baba tente! Jaj Istenkém, mit csináljak? A tehénke oly rossz állat, Nem gondol a kis babákra És a szegény jó mamákra ! Polgármester bácsi kérem, Hallgassa meg a kérésem, Büntesse meg a tehénkét, Ha nekünk nem ád tejecskét! (-•) Karcolat. Cadorna művészei. Akik hazajönnek az olasz frontról, mesélik, hogy heves és fergeteges az olasz roham, amíg mifelőlünk csendes a hangulat, de még hevesebb és még fergetegesebb a visszaroham, ha mi' felőlünk puskatüz kezdi irtani a fantázia sorait. Ugyanaz a furor és ugyanaz az offenzív lendület jellemzi a megfutamodást, mint az előretörést és árkaikba visszaérkezve, bizonyára a befejezett hőstett öntudatával várják a következő hőstett dicsőséges felvirradtát. Senki sem mondhatja, hogy nem bátrak, kiugranak árkaikból és kurjantgatnak is éktelenül, de mintha a véres és piszkos valóságba leszállani derogálna a díszes latin léleknek, a valóság határain megállanak, visszafordulnak és elszántan visszafoglalják saját, fantáziával bélelt hadállásaikat. Talán szimbolikus hősiességnek lehetne ezt a latin furort nevezni, művészetnek, amely nem maga a valóság, hanem annak égi mása s a valóságból csak azt akarja, ami szép, tehát az előretörést, a támadó lendületet, a heroikus gesztust, az ünnepi képet, amely művészileg kifejezi a latin lélek égreszárnyalását. A valóság csak téma, amelyről a költő éneket mondhat és a költőnek eleven, sőt még elevenebb valóság az is, ami tulajdon fantáziájában jött ragyogó létre. Az olasz roham an sich szép, de ez a szépség addig teljes, amig az ellentállhatatlan erö büszke viharában száguld. Amint az ellenkező erő megcsúfolni kezdi a szép lendületet s a művészi kép a keserves küzdelem szürke naturalizmusa felé kezd elfajulni, az olasz roham megfordul és arrafelé irányul, amerre változatlan viharzással gomolyoghat nem csökkent szépségben: hazafelé, az olasz árkok felé, ahol tapsok várják a kifáradt művészeket és törölközők, melyekkel letörölhetik a dicsőséges verejtéket az előadás végén. Tessék elhinni, nem lekicsinylése ez az olasz ellenségnek, csak szerény kísérlet abban az irányban, hogy megérthessük az olasz frázist, amely csak nekünk frázis, odaát az élet legtermészetesebb kifejeződő formája. Mi azt hisszük, hogy hazudnak és önmagukat csalják, pedig nem. Cadorna vérszerint olasz és művész, aki elképzelésében átéli az olasz fergeteget s művész létére minden valóságnál elevenebben látja a diadalmas rohamot, amit szédült ihletben irodalmilag elképzelt. A művésznek az önálltatta szimbólum az élet és gyakorta látjuk, hogy szegény és

s

nyomorult költők a mámoros szivtördelöt játszák egész meggyőződéssel s minden idegükben igaznak érezvén azokat az órákat, amelyeket verseikben megénekeltek. A művésznek a szimbóluma a lényeg, az önalkotta realitás, ami az ő vágyait és akaratát legteljesebben tartalmazza és a háború szinpad a művésznek, ahol a tömegek mozgása mintegy élő képe az ő hóditva szárnyaló vágyainak. Á dolog érdemére mindegy, hogy ez a mozgás milyen irányú, fontos az, hogy mozgás legyen és vad tűz égjen a harcosok szemében és igy nézve, megértjük, hogy miért beszél Cadorna „gépfegyvereink őrületes tüzéről" és „páratlan hadseregünk ellentállhatatlan furorjáról" akkor, midőn az őrületes tűzben mi verjük meg őket s a páratlan furor a visszaözönlésben érvényesül, hiszen a lényeg, a gesztus, a lendület meg van és az olasz fantázia visszafelé is tomboló Avanti és Savoya ordítással rohamoz, hogy végül pihegve tűzze ki zászlaját az elfoglalt hadálláson — mindegy, hogy a sajátján, ilyen alantas objektivitással az igazi művész nem törődhetik. És igy érthetjük meg, hogy az olasz jelentések történelmi pillanatnak jelölik meg azt a pillanatot, amidőn a király, ama Győző Manó sajátkezüleg sütött el egy puskát egyik repülőnkre célozva s érthető, hogy az olasz katonák ezt a szimbolikus hőstettet királyuk életkockáztató tettének hajlandók elfogadni, s csakugyan uj bátorságra szuggerálódnak a felséges példa láttán. Mert azért sütötte el a puskát a Győző Manó, azért, hogy személyes bátorságával lelkesítse csapatait s ha nekünk érthetetlen is, hogy egy puskát elsütni valahol a személyes bátorság jele lehet, őnekik ez olyan reális, mint színházi publikumnak a tenorista harsány lendülete, amellyel megtámadja és legyőzi a papiros sárkányt az ifjú Siegfried maszkjában. Kinek-kinek a maga módja szerint s ha az olasz néppel ugy kell beszélni, bün volna, ha nem ugy beszélnének vele s azért őket a frázisban és hazugságban elmarasztalni nem szabad, legfeljebb örülnünk szabad azon, hogy a mi objektiv temperamentumunk szerint a szép gesztus nem tud befejeződni csökkenetlen szépséggel, hanem okvetlenül tömör és brutális ökölcsapássá durvul az olasz hősök koponyáján végződvén.