ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-03-19 / 12. szám

XXI. évfolyam. Esztergom, 1916. március 19. 12. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ara 16 fillér. Esztergom, 1916. március 18. — Gazdasági összeköttetéseink Németországg-al. A nemzeti létért folytatott küzdelmekben megnyilvánuló vitézség oly közel hozta egymáshoz a magyart és a németet, hogy semmi csodálkozni valót sem találunk abban, ha egyesek lelkében felmerült azon gondolat, hogy a harctéren megszületett testvériség tovább folytatódjék, tökéletesittessék a gazdasági téren is. A központi hatalmak létérdeke kivánja, hogy a magyarság, amely vitézi tettekben oly értékesnek bizonyult, minden tehetségével érvényesüljön a gazdasági életben, a vagyonosodás terén is, hiszen bebizonyosodott, hogy az ellenséges hatalmakkal folytatott küzdelmekben az önfeláldozó bátorság és a rettenthetetlen hősiesség mellett elengedhetetlen kellékek az ipar fejlettsége, a kereskedelem élénksége s az ebből fakadó vagyoni jólét, a gyümölcsöző tökékben való gazdagság. Magyarországban meg is indult a mozgalom ezen anyagi kapcsolat megteremtése érdekében, azonban a jelek azt mutatják, hogy a lelkesedés hamis utakra terelte a mozgalom apostolait. Németország részéről nem hiányzik az irántunk való hajlam és jóindulat, mégis kénytelen visszautasítani azoknak törekvését és elméleteit, akik a központi hatalmak vámuniójában keresték a kívánatos gazdasági kapcsolatot. A vámunió ugyanis gazdasági tekintetben ellenséges állapotba sodorná Németországot a többi európai állammal s így a központi hatalmak ipara több és jelentősebb piacról szorulna ki, mint amennyit egymás területén találna. Németországnak tiz milliárd márka értékű kiviteléből ugyanis csak egy tizedrész jön Ausztriába és Magyarországba. A gazdasági elzárkózás tehát legfeljebb a magyaroknak használna, azt azonban a legnagyobb barátság dacára se kívánhatjuk, hogy Németország megölje magát miattunk. Reméljük azonban, hogy idővel megtalálják a helyes utat azok, akiknek hivatása a szorosabb gazdasági kapcsolat létesítése. B. AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A magyar katona. „No fiam, két lábad le kellett, hogy vágjuk, Bízz a Megváltóban, Ő is szenvedett, Foszlányokká tépték gyilkos, orosz ágyúk, De megmentettük szép, ifjú élteed ..." „Doktor úr! Szenvedni a magyarnak semmi, Mankónak is jó egy útszéli faág, De lelkem bélyegként fogja az égetni, Hogy ott . . . hogy ott . . . elvesztettük a csatát." Kiss Menyhért. A százegyes brigád.*) Irta: Dr. Sebők Imre. 1914. augusztus. Augusztus harmincegyedike van, hogy ezt a könyvet elkezdem irni. Visszanézek régi naplójegyzetek közé, hogy mit csináltam én ennyi meg annyi évvel ezelőtt ezen a napon? Az úton készült, ceruzával irott, gyűrött kis füzetek közül három beszél háborúról. Az egyik tiz évvel szól régebbről, mint ez a mai nap; azt *) Mutatvány a szerző [hadinaplójából. Felolvasta a Viziváros-szenttamási kath. kör március 12-iki előadásán. Főmunkatársak: KEMÉNYFY K. DÁNIEL és Dr. SEBŐK IMRE. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: ROLKÓ BÉLA. Az állam és a néplélek. A végleges győzelem, amely felé Isten segítségével szép reményekkel haladunk, bár a legbecsesebb, de nem az egyetlen eredménye lészen a most folyó világháborúnak. A legbecsesebb eredményt, a tulajdonképeni célt sok kisebb cél elérése előzi meg, amint hogy a várak bevételét megelőzi a körülötte levő erődök és egyéb akadályok sikeres elfoglalása. Egy ilyen eredményt jelentő értékké vált e világháború során az a tény, hogy a közmondásos magyar „szalmatűz" természetnek egyszerűen nyoma veszett. A tűznek, vésznek, halálnak, aggodalmaknak, könnyeknek huszadik hónapját morzsoljuk. Számtalanok elvesztek, vagy nyomorékká, a jövő társadalomra nézve értéktelenekké váltak; de a magyar nemzet tömegpsychologiája, hogy úgy nevezzem, ma is erősen a háború lelkesítő hatásai alatt áll és az elért eredmények folyton új, meg új tápot adnak arra nézve, hogy leküzdve a még mindegyikünkre váró nehézségeket, a bizalom és kitartás legyenek e vészes napokban fő erényeinkké. A béke és a nyugalom korszakában felnevelkedve, gondoltuk-e valamikor, hogy ez az „elpuhult nemzedék" milliószámra hősökkel van teli, akiknek bátorsága, vakmerősége, ereje és legfőképen kitartása az egész világ csodálatát kivívja magának? Ismerve az ezeréves magyarságot, nem is kételkedtünk soha abban, hogy az megállja a helyét a legnehezebb feladatok idején is. Fiatalok és öregek egyforma kötelességtudással sietnek az uralkodó zászlói alá és büszkék a nemzeti becsületre, különösen, amióta bizony van elriasztó példa mondja, hogy ennek a napnak a hajnalán lassan jött velem lefelé a kis japán vonat, a Tokkaido vonal kocsija a tokio-kyotoi úton. Reggelre Kyotoban voltunk, az aranyos krizanténumok és a csipI kés tetejű kis, filigrán pagodák városában. Azt hittük, hogy egy tengerentúli mesét, egyetlen nagy, színes, ragyogó virágos szőnyeget jöttünk látni, pedig az első kép más volt. Igen, virágok és színes zászlócskák voltak künn az állomáson és szelíd, egyhangú zene szólt, amikor a vonat bejött, de azok a virágok a vér virágai voltak, a zászlókat elmúlt harcok felől lengette a szél és a szelid kis nádsíp meg a citera győzelmi indulót játszott. Akkor volt vége a japán háborúnak és az alig elpihent harctérről még javában érkeztek a sebesülteket hozó vonatok; a város lakossága mindennap kijárt eléjük és a maga kis eszközeitől telő hozsannával köszöntette hazatérő véres győzteseit. A háború lelke még ott lebegett az egész exotikus, keleti kép fölött és ekkor láttam először, lassan mozgó vonaton fehérbe pólyált katonák hosszú százait; ekkor láttam meg először messziről, sejtésszerüen, hogy mi az: a háború? A másik kép már közelebb hozta azt hozzám. Ez is augusztus harmincegyről és szintén japán földről való, a második napló beszél róla. Azt mondja, hogy kilencszáztizenháromban ezen a napon a reggeli órákban egy várfokon álltam és onnan néztem a tengernek azt az öblét, amelynél véresebb talán még sohasem került bele a világtörténelembe. A Tigris-félsziget terült el előttem, egy mélyen benyúló földnyelv a mozdulatlan kék vizén, amelyet kétfelé osztott; keskeny kiKéziratok és előfizetések Káptalan-tér 1. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. arra is, hogy mily megvetésre méltó az a nép, melynek fiai cserbenhagyják a lobogót és a legveszélyesebb percekben megtörik az energiájuk. Szó sincs róla, szivünk forró vágyával óhajtjuk a békét mindnyájan, de ugyancsak nem kell sokat magyarázni népünknek, hogy ez a béke nem hull jérett gyümölcsként az ölünkbe, azért még küzdenünk kell nemcsak lelkesedéssel, hanem okossággal, józan mértékletességgel, takarékossággal is. Az állam egyes irányító szervei, igen sokszor nem ismerik a magyar nép lelkét, józanságát, de egyúttal nyakasságát sem, amikor olyan rendeletek özönével lepik meg a hatóságokat és a népet, amelyeket pár hét múlva, amikor azok tarthatatlan volta kitűnik, egy más intézkedéssel önmaguk semmisítenek meg. Nem egyszer a magyar nép gazdasági életének teljes figyelmen kivül hagyásával születnek meg intézkedések, amelyek épen ellenkezőjét érik el annak, amit elérni akartak. Ezek a zavaró jelenségek, (melyek célzatukban ugyan mindig tiszteletreméltók, sőt elismerjük, más népnél talán célravezetők is,) meggyöngítik egyszer-másszor a magyar nép kitartó erejét, de amikor a szükséges felvilágosítás mindkét részről megtörténik, önmaguktól megsemmisülnek és a magyarság új erénye, a kitartás ismét eddigi fényével világit a nehéz idők sötétjében. A magyar psyché ezen újabb erényét, a kitartást megteremtette a háború. Mindenkinek, aki szereti a magyarságot és szivén fekszik annak boldogulása, azon kell lennie, hogy eme talált gyémántot most már csiszolja, nemesítse, hogy az necsak tündöklő fényt, hanem valódi értéket is jelentsen a nemzet számára. járót hagyott az öböl vizének és azontúl következett az aranyos kékségben ragyogó végtelen viz, a tenger. A szikla csúcsokon, amelyek az öblöt körülvették, építmények romjai látszottak; mélyen I alattunk egy kis folyó völgye, a Lun-ho-é osztotta két részre a sziklás félkört és a folyó két partján terült el a békés, csöndes város. Egyetlen kis hajó, horgonyzott az egész kikötőben ; a hajó vitorláin, a fehér kőházakon, a hegyek tetején gubbasztó sötét, nagy omladékokon és az egész kép hátterén, a gyönyörűséges nagy kék vizén ott csillogott, táncolt augusztus utolsó napjának aranyos sugara. Szép japán tájképnek festett az egész, japán volt a név is, ahogyan a mosolygó zöld és kék keretből kifehérlö kis várost hivták: Ryo-Jun. Ki hitte volna, hogy ennek a csöndes, békés helynek a régi neve : Port-Arthur ! Pedig az volt. Az a hosszú földnyelv, a mi benyúlik a tengerbe és elválasztja az öböl vizét, az kilenc év előtt ezen a napon az összelőtt orosz flottának már csak félig elsülyedt roncsait takarta el a tenger felől; három héttel előbb a japán csapatok rohammal vették be az első jelentékeny erősítést, a Ta-ku-san dombot és onnan kezdték lőni a kikötőben horgonyzó orosz flottát. A flotta kifutott a nyilt tengerre azon a keskeny kijárón, az Aranyhegy alatt, ahol most olyan békésen úszik befelé egy szárnyas dzsunka, de vesztére. A nagy kék viz, ami most millió apró hullámfodron ragyogtatja vissza az égi Nap képét, akkor a Felkelő Nap képét viselő harcos hajókkal volt tele ; azok már várták a menekülő flottát és a többiről ezek a mindent elnyelő kék hullámok tudnának