ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-03-19 / 12. szám

Legelsőmben ápolni kell, félteni, óvni az elhomályosodástól, elértéktelenedéstől. Ez pedig csakis úgy lehetséges, ha a magyar nép vezetői a magyarság lelki világának ismerői is egyszersmind. Nem szabad ezt a becses kincset elpazarolni oly intézkedések foganatosítására, amelyek csalódást okoznának, vagy amelyek más szép erényeket sértegetnének, vagy semmisítenének meg. Jól meggondolva, népünk alapos ismerőitől kérve tanácsot, kell nagyfontosságú célokat szolgáló rendeleteket megfogalmazniuk és életbe léptetniük mindazoknak, akiket a Gondviselés ma e nemzet élére állított. Lehetetlen, hogy mialatt künn a harcmezőkön népünk vezérei egymásután érnek el diadalokat a derék magyar katonák, népfölkelők erényei és fegyverei segélyével, itthon vereséget szenvedjünk ugyanazon nép erényeinek, sajátságainak ignorálása miatt. Ne feledjék el odafenn, hogy a magyar nép „testvértelen ága nemének", tehát speciális bánásmódot, törvényeket, rendeleteket igényel. Gróf Tisza István legutóbbi híres levelében útmutatást adott a magyar földbirtokos osztálynak a földművelő, dolgozó néppel való bánásmódot illetőleg, elvárhatjuk tehát, hogy az eddigi rendelet-özön hatásának tapasztalatain okulva, gróf Tisza István minisztertársai fogják legelsőbben megfogadni a tagadhatatlanul néplélek ismeretre valló utasításokat és nem fognak ezentúl oly rendeleteket kiadni, amelyeket kellő felvilágosítás után önmaguk szívnak vissza olyankor, amikor már tekintélyes kárt okoztak a magyar kitartás és az itthon folyó vértelen harcok nagy eredményeinek elérésében. Azt a hatalmas vulkánt, mely a magyar nép lelkéből tört elő a világháború kezdetekor s mely hivatva van arra, hogy a szövetségesek segítségével Európa képét megváltoztassa, nem szabad újra a „szalmatűz" színvonalára visszasülyeszteni! (-0 A katholikusok és a római kérdés. A „Neuen Züricher Nachrichten" mély jelentőségű cikkben a római kérdés-ről és az egész földkerekségen lakó katholikusok kötelességéről értekezik. Felhívja figyelmünket, hogy a római kérdés annyira aktuális, mint azelőtt soha; szem előtt kell tartania e körülményt minden nemzet katholikusának. Maga a Szentatya is elismerte, hogy az apostoli Szentszék nélkülözni kénytelen beszélni. A zöld dombok pedig, amelyek most olyan szépen veszik körül félkörben a várost, akkor füstölgő kráterek voltak; messziről a két egykori leghatalmasabb erőd, az Erlung-san és a Sung su-san, balkéz felől pedig a legborzalmasabb i gránáttűz helye, a világszerte híres kétszázhárom méteres domb. Ott kellett állnia az utasnak az irtózatos emberáldozati oltáron, az összehasogatott sziklakúpok között emelkedő Hakugioku-san-on, az emlékdombon, ahol huszonkétezer japán katona alussza örök álmát a nagy fehér gránit mauzóleum tövében, látnia kellett az innen nyiló látványt, a nehéz gránátoktól rovátkás kúpokat, a nagy, fehér csontvázak gyanánt ott heverő erődromokat, elképzelnie az azokba magát szuronnyal beverekedő japán gyalogságot, hogy az embernek megint egy fokkal több fogalma legyen, a háborúról. Estére kiültem a dairen-i kis japán hotel verandájára, hogy összeírjam a nap tapasztalatait, és előttem nyüzsgött a nagy, széles főutcának, a Nishi-Dorinak színes élete, az exotikus kikötőváros augusztusvégi estéjében ezer szín és hangulat táncolt előttem; gőzösök tülköltek az öbölben, kétkerekű riksák futottak az utcán színes lampionokkal, mint valami szellemkép, — a sugárút végéről odalátszott a Fushimidá-nak, a „White City"-nek, a villamos tündérvárosnak a képe. A kis veranda cirádái mögül halavány krizanténumok rózsaszín fehére bukkant ki az utcai lámpák fényében, titokzatos sárga emberkék jártak és susogtak körülöttem a bő kimonóikban; ugy zsongott, villogott körülöttem ez az egész, különös az Egyház hivatásos, beható kormányzásához olyannyira szükséges szabadságot, hogy a pápa sofsa a mai viszonyok közepette a civil hatóságok önkényétől függ, és — amint azt maga XV. Benedek kifejtette — „mindvégig bizonytalan, sőt idegen államok jóakaratától függ." Az olasz „garancia-törvény" jellemzéseképen megjegyzi az említett cikk szerzője, hogy elvileg semmi köze sincs és a legkevésbbé sem cselekszik jogosan egy állam törvényhozása, midőn szabályozás alá veti az Egyházat, amely nemzetközi, általános, egyetemes, mindenekelőtt pedig természetfölötti jelleggel bír. Olaszország is az utolsó pillanatig nemzetközi jelleggel lett volna kénytelen felruházni a „garancia-törvény"-t, csakhogy az európai diplomácia 1871-ben, sajnos, szem elől tévesztette kötelességét, Itália pedig ügyesen kihasználta e kínálkozó alkalmat és a római kérdést „Olaszország belső ügyének" jelentette ki. A Szentszék ily megpecsételt helyzetét és jövőjét szerencsés módon biztosította IX. Pius azáltal, hogy a „garancia-törvény"-t nem ismerte el jogosnak és önmagára, valamint utódaira nézve érvényesnek. A nevezett cikk szerzője azután két nagyfontosságú kérdés: a garancia-törvény és a pápa részvétele az összehívandó béke-kongresszuson, általános bevilágitása után feleletet ad a harmadik időszerű kérdésre: Mit tehetnek és mit kell tenniök a világon szétszórt, minden nemzetségben katholikusoknak a Szentszék érdekében ? A felelet — mondja a cikkíró — egyúttal programmul szolgálhatna minden nemzet katholikusai számára, mivel megdönthetetlen igazságokon, fontos okmányokon és hiteles információkon épült fel, aminek következtében nem állhat semmi néven nevezendő ellentétben a Szentszék szándékával, céljaival és akaratával. E felelet főbb pontjai: 1. Az o/asz fejekből kipattant garaneiatörvény-nye\ szemben a katholikusok legelső és legfőbb kötelessége, hogy a sajtóban, az egyesületekben, minden szolgálatukra álló eszközzel félreérthetetlen és hathatós propagandát csinálni ama eszme érdekében: hogy e törvény abszolúte elégtelen arra, hogy a Szentszék elengedhetetlenül szükséges szabadságát és függetlenségét biztosítsa, mi több, nemcsak létének első pillanatától kezdve volt erre elégtelen, hanem különösen a napjainkban duló véres világháború folyamán tűnt ki hasznavehetetlen, elégtelen, tendenciózus volta. 2. „A római kérdést" illetőleg általában állandóan és tervszerűen kell újból és újból kiemelnünk, ismételten, szüntelenül hangoztatnunk, hogy e kérdés — ellentétben az olasz kormány szüntelenül és makacsul hangoztatott véleményével, amely szerint Itália belső ügye e kérdés — természetszerűleg nemzetközi jellegű és az egész katholikus világ nagyrabecsülendő érdeke. 3. Ha pedig az olasz kormány a londoni egyezmény-hez való csatlakozása alkalmával elérte azt, hogy az ente hatalmak eleve kizárják a garancia-törvény bárminemű megváltoztatását, mintha a római kérdés csupán Itália belügye volna, sárga világ ezen a meleg, augusztusvégi estén, a hogy azt csak ezen a néhány kivételes helyen, a világforgalom nagy találkozó helyein, a Far Eastnek, a Távoli Keletnek nagy kikötővárosaiban lel het látni. És ezen az estén mégis hiába suhant el előttem az izgató, színes kép; nem hallottam a riksák kiáltását, a White City, a fehér város felől a játékgongok csengését, folyton csak a délelőtt látott kép volt a lelkemben. Előttem volt megint a hatvanhét méteres nagy fehér gránitoszlop az ö aranyos betűivel és sirkamrájával, amelyben huszonkétezer katona alszik: egyharmada azoknak, a kik akkor rohammal jöttek föl azokra a sziklakúpokra és ott maradtak. És láttam azt az öt kis japán diákot, akik mezítláb és a szélben libegő kimonóban betűzgették a fehér gránitba vésett nagy, aranyos, kacskaringós betűket: hogy ezek a Kik-van-san-on estek el, amazok az Erlung-san-nál, láttam megint a kék tengert és a szürkészöld dombokat és elképzeltem magamnak, milyen lehetett mindez, mikor itt mindez tűzzel égett ? Hogy mi volt az irtózatos emberhekatomba, amiről a torony őrzője árul még ma is fényképeket, ahol kinai kulik cséphadarókkal törik össze emberi csontoknak nagy fehér hegyeit, hogy aztán elégessék azokat. Ezen az estén ment ki a lelkemből először a körülöttem nyüzsgő, forró emberi élet képe és foglalta azt el a közelről látott halál. Port-Arthur meglátásának estéjén történt velem először, hogy nem tudtam egyébre gondolni, mint a véres, erőszakos elmúlásra robbanó gránátok és meghasadó a katholikusoknak állást kell foglalnia ez ujabb merénylettel szemben és az olasz kormányzat ily alávaló tettét úgy kell megítélniük, mint gyűlöletest, haszontalant; mert a Szentszók bizonyára nem szorul a protestáns Anglia, a szakadár Oroszország és a hitetlen Franciaország kezdeményezésére. 4. A katholicizmus legszentebb kötelessége továbbá elvből kifolyólag és lankadatlan buzgalommal megvédeni azt az eszmét, mely szerint: semmiesetre sem engedhető meg, egyáltalán nem tűrhető, hogy a Szentatyát az összeülő béke-kongresszusról egyszerűen kizárják. A legmélyrehatóbb okok, amelyek a pápa részvétele mellett szólnak, mindenekelőtt az a tény, hogy a pápa az isteni „békefejedelem" nek földi helytartója s e világ legmagasabb erkölcsi tekintélyét képviseli, hasonlóképen az a jelentős körülmény is, hogy mily sokat fáradozott Őszentsége e vészteljes háború alatt a várva-várt béke megteremtése s a hadviselés borzasztó következményeinek érdekében, — amennyire csak lehetséges volt. Gazdag anyagot szolgáltatnak e fejtegetésünk alapjául a pápa fenséges békeszózatai s a hadifoglyok jóléte érdekében tett fáradozásainak eredménye, melyről világraszólóan tanúskodik a kiszabadított hadifoglyok bensőséges hálakifejezéseinek hosszú sora. E pontban a legalkalmasabb annak kiemelése, hogy a Szentszék tulajdonképen nem nevezhető semlegesnek — amint általában többnyire nevezni szokták, — hanem pártatlanul áll a világháborúval szemben, amelynek véres csatákban viaskodó hősei, mint katholikusok, fiai és alattvalói a Szentatyának. Az első szempillantásra kiviláglik az óriási különbség a Szentszék pártatlan állásfoglalása és a nem háborúskodó államok szigorú semlegessége között. 5. Ha pedig Olaszországnak sikerült elérnie (mint az újságok jelentették és, sajnos, minden jel arra mutat) a londoni egyezmény pontjai értelmében a Szentszék teljes kizárását a béke-konferenciákról, akkor a hű katholikusoknak — annak dacára, hogy az összehívandó békekongresszus nagyon problematikusnak látszik egyelőre s a Szentszék sem tett lépéseket a háborúskodó hatalmaknál, hogy biztosítsák részvételét a kongreszszuson, — nem szabad kímélni bármily nagynak látszó fáradságot sem, hogy érleljék a közvéleményben azt a helyes meggyőződést, miszerint a Szentszék ily preventív kizárására a legkiáltóbb jogtalanság és a leggyalázatosabb sértés bélyegét kell sütnie. Ez volna az a programm, amely szerint üdvös és felette hasznos szolgálatot tehetne a Szentszéknek az egész világ katholicizmusa, de mindenesetre nagyfontosságú követelmény az egység, amely nélkül törekvéseink kivihetetlenek. S itt kifejezésre juttatjuk ama szilárd reményünket, hogy a Szentszékről híresztelt tendenciózus kószahirek dacára is, a politika összegomolyitott felhőit még az entente országaiban is eloszlatja az igaz katholikus meggyőződés, az Egyház és fejének szent ügye iránt érzett buzgóság és megértés. sziklahegyek közt és ezen az utolsó augusztusi estén azt gondoltam magamban: — Most már kezdem sejteni, hogy milyen a háború ? _ * Egy év múlva azután megláttam azt közelről. Egy esztendő múlva, megint augusztus 31-ik napjáról ennyi van beirva a naplómba: — Ma este kimentem a tartalékhoz Ez igy nyomtatásban semmi, a valóságban sem sok volt; mindössze annyit jelentett, hogy a kötözőhelyről, ami egy majorban volt a falu végén, fölmentem vagy másfél kilométernyire egy dombosán emelkedő réten az erdőszélhez, ahol a tartalékok voltak. Az erdőszélen hosszan húzódó kép a tábori élet rendes képe volt: ahol a domboldal véget ért és az erdő kezdődött, ott hosszú sorban ült, feküdt a földön, vagy a fegyverét tisztította, meg főzött a legénység, egynéhányszáz ember. Az erdőbe nyiló út előtt tiszti fedezékek voltak; itt aludtak a tisztek, meg ezekbe lehetett hirtelen bebújni, ha az orosz tüzérségnek eszébe jutott, hogy a tartalékot is lőjje. Maga az erdő ezen a helyen vagy hat-hétszáz lépés széles volt, legnagyobb részében fenyő; a túlsó végén volt az ütközetet vezető parancsnokság fedezéke. Ott véget ért az erdő, megint lefelé kezdett ereszkedni a domb és vagy három-négyszáz lépésre kezdődtek a gyalogság fedezékei. Egyszóval a front szokásos képe; katonai nyelven úgy mondhatták: — Csapataink a falu fölötti erdős magaslatot tartják megszállva. — Tényleg igy is volt; a következő falu és