ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-03-12 / 11. szám

Vedd és olvasd a főpásztori körleveleket. Az Isten véghetetlen kegyelme megtermékenyíti általok szivedet és elmédet, készségessé avatja késlekedő akaratotokat. A mostan folyó háború, mint kiválóképen jelentkező jelentős esemény, püspöki karunk minden egyes tagjából már ismételten váltott ki különleges jellegű főpásztori körleveleket. Háborús irodalmunk gazdag gyűjteményében e körlevelek elsőrangú irodalmi kincsekként fognak majd szerepelni s egyik-másikuk jelentősége a jövendő idők gondolkodóinak szemében kétségtelenül még növekedni fog. A jelen nemzedéknek okulásul szolgálnak, a jövő nemzedék hálás elismerésének tárgyát fogják képezni. Főpásztorunknak tavalyi és idei böjti körlevele : amaz a kereszt fájdalmát enyhítő, szomorúakat vigasztaló jellegéről, emez a keresztről, mint a nemzeteket emelő lelkierő ősforrásáról, a háborús idők szereplő egyéniségeinek megnyilatkozásai sorában mindenkor a legeslegelső helyet fogja elfoglalni. Nem azért, mert küldője egyúttal a magyar katholikus egyház prímása, legfőbb papja, hanem kifejezetten csodálatos mértékű tartalmasságánál és saját fajsúlyánál fogva. Mikor a kocka eldőlt, mikor a kifürkészhetetlen isteni Gondviselés engedelméből a világháború első hullámai a magasba szökkentek, valami mámoros lelkesültség rezdült át a szövetséges országok szivén. Zene és dal, zászló és szallag képezte diszes keretét a nemzeties felbuzdulás ragyogó színekből szövődött képének. Azután halkult a szív dobogása, visszaszorult a lélekzet. A várakozás nehéz csendje ült a magányossá vált házakra. Az otthonmaradottak a remény és kétség szirtjei közt vergődtek. Bizakodók, óvatosak és aggódok csoportjaira oszlott a tömeg. De a legbizakodóbbak szivét is megremegtette az aggodalom, vájjon hogy és miként lészen, ha majd elkövetkezend a nagy nap: a dicső béke napja ? A háború kemény dolog, keményre edzi a férfiú szivét, a harcos karját, eldurvitja erkölcseit. Vájjon a legdicsőbb győzelem képes lesz-e kárpótolni a kétezer éves keresztény kultúra és erkölcs időleges visszahanyatlását? Jöttek a hirek. Jöttek a néphez szóló fejedelmi szózatok és Isten nevében indították hadba a harcosokat. Jöttek a győzedelmi hirek és Isten kegyelmének tudták be a kivívott sikereket. És jöttek a levelek. Hős fiaink megható, egyszerű, egy pápaszemes, öreg osztrák ült, előttem ké honvéd káplár, kik bizonyos tisztelettel tekintettek rám, jobbra tőlem néhány nő, fiatal lány és igy tovább. Hogy pedig a létszám teljes legyen, egy zöldzubbonyos, pelyhedzö állú fináncot fedeztem fel, az öreg verkli hátamögött, ki természetesen nem szomorkodott s nem egyedül itta a savanyú vinkót . . . Egyébként körülöttem vigan folyt a szó; tótul és németül röpködtek a jóizű adomák, mig végre az öreg pápaszemes osztrák, feltolta szemüvegét a homlokára, kivette szájából a szivart s rám nézett: — A ... úr ugye nem idevaló ? — Nem — feleltem én — de gyakran tartózkodom itt s igy Marchegget ismerem. A táncolók tömege, a nagy lárma, ének s a verkli recsegő hangja úgylátszik nem igen zavarta az öreget, mert szó, szó után jött s végre is ott lyukadtunk ki, hogy a jámbor öreg nem igen van megelégedve az orosz munkásokkal. — Képzelje csak ... úr — kezdette kissé neki melegedve — van itt Marchegg mellett egy szomszéd kis község Pandorf, ahol egy jobb módú, földmives család lakik. A férj még a háború elején berukkolt, a fiatal asszony a nagy gazdaság vezetése mellett pedig itthon maradt. Folyt is a munka szépen, csendesen, mig a mult télen berukkolt a cselédsége is s igy az asszony, a további munkára három orosz foglyot kért és kapott is. Az egyik orosz fiatal szemrevaló legény volt, aki az asszonynak csakhamar bizalmasa lett. A férjének szabadságra kellett volna érkeznie. Mi lesz most, mi lesz most, töprenkedett az asszony, mig végre fájó szívvel leült és irt egy levelet az urának, hogy ne jöjjön, mert hátha nem kap szabadságot, hátha valami baja lesz a nagy úton stb. . . . szívből folyó, szívhez szóló rövidke levelei. És kértek tőlünk, az itthonmaradottaktól, kértek imakönyveket, kértek rózsafüzéreket, kértek érmecskéket. Jött a hir, hogy odakünn a lövészárkokban, a hősök tanyáin a vallásos élet szokatlanul fellendülőben van, hogy az imádkozok, a gyónók, az áldozók száma nőttön nő. Hire jött, hogy ismét az ősi jelszó az, mely a dicső hőstettek útcsinálójává lett, mely a régi magyar és germán hadivirtust diadalútjában kiséri: Istennel a hazáért és szabadságért! Mit Gott fiir's Vaterland und Freiheit! Pro Déo, patria et libertate! Valóban: Minden lépten nő az agg csodája, mert sok ujat meglepetve lát. Valóban igaz : ez a világháború a meglepetések véghetetlen láncolata. Vájjon hogyan és miként vagyon az, hogy e háború, e rettenetes viiágvérfürdő ily nemesítő erővel hat harcosaink szivére-lelkére ? Tolle et lege . . . Vedd és olvasd! A rejtély megfejtését megtalálod szeretett főpásztorunk idei böjti körlevelében: Az erkölcsi, a lelkierő a nemzetek igazi ereje! „A pásztorfiúnak az óriás felett kivívott győzelme a birkózó erők versenyében egy uj ismeretlenre, egy emberi számításainkat keresztező tényezőre hivja fel figyelmünket." „Mindegyikünk átérezte, hogy anyagiakban : tengeri és szárazföldi haderő, gazdasági termelőképesség, mindenekfölött pedig létszám tekintetében ellenségeink mögött messze elmaradtunk. De tudatában voltunk annak, hogy igazunkért harcolva, az Ur hatalmas karjára számithatunk s igy rövidebb kardunkat lelkierőnk egy hatalmas kilépésével megtoldva, a ránk erőszakolt harcot bátran felvehetjük. Nemzetének ezen ihletszerü érzelmét magasztos kifejezésre juttatta s a jövő nemzedék számára mintegy megtestesítette, ércbe öntötte felséges királyunknak, mint nemzete Mózesének küzdő népeért imádkozó alakja. Az ö égreemelt keze s hatalmas szövetségesünknek, a német császárnak imára hivó szózata rámutattak a lelkierő municióforrására: „Az én erősségem és dicséretem az Ur, mert ő lett nekem szabadulásom." (Zsolt. 117. 14.)" A vezetők imádságos lelke átömlött a hős harcosok lelkébe és megszülte azt a dicső hadsereget, mely imádkozva rohan a csatába és a kivívott győzelemért imádkozva mond hálát a seregek Ura és Istenének. Tolle et lege! Vedd és olvasd! A tacitusi magvassággal megirt főpásztor stb. . . . hanem inkább küldeni fog egy kis hazai csomagot. A férj, élve valami gyanúperrel visszairt, hogy régen nem látta már családját, alkalma van szabadságra menni, tehát feltétlenül jön. És jött is. Mikor hazaért átlátta a helyzetet. Bosszújában agyonlőtte az orosz foglyot, feleségét életveszélyesen megsebesítette, végre önmagával is néhány perc alatt végzett: fegyverével szivenlőtte magát s nyomban meghalt. A harctéren is bekövetkezett a tragédia. Szabadsága megkezdése előtt megmondta barátainak, hogy ha a csomagja megjön csak fogyasszák el, ő rá ne várjanak. A csomag is megjött, el is lett fogyasztva: s másnap reggelre 17 katona meghalt. Kiderült, hogy az ételben méreg volt, amelyet az asszony a férjének szánt. — Már most — fejezte be elbeszélését a pápaszemes osztrák — mit szól ehez? Nem elég, hogy a harctéren garázdálkodnak az oroszok, hanem még itthon is feldúlják a boldogságot, a családi tűzhelyt! — Bizony szomorú, nagyon szomorú tragédiákat produkál a háború . . . Az idő hajnali három óra felé közeledett. A nagyivó megritkult, az öreg verkli belefáradt, a vendégek széledni kezdtek. A kocsmárosné álmosan a padokat igazgatta, amelyek egyikén még mindég ott ült a pelyhedzö állú, szőke finánc s a „szép Wetty"-vel diskurált. Ezek még nem voltak álmosak . . . Mikor pedig már mindenki elment, ők is felkészülődtek s utánnok én is felballagtam a hideg, fűtetlen szobába, ahol mondanom sem kell, a két lószőr pokrócon a legpompásabban aludtam reggelig. D. Á, körlevelet, a lelkierő e magasztos himnuszát, lenyomathatjuk újra és újra, idézhetünk belőle szebbnél szebb gondolatokat és eszméket, de kivonatokban ösmertetni szinte vétkes merészkedés lenne. Tolle et lege! Vedd és olvasd! És ellágyul szived és a jóra készséges lesz akaratod és meghatottan fogod rebegni: Deo gratias! Isten fizesse meg! — Mit kellett volna tenni a képviselőházban ?! Nap-nap után referálnak lapjaink az angol alsóház és az orosz duma életéről, melyekből folyton a hadiállapot mérlegét latolgatják, reáforditják tekintetüket a magyar országgyűlésre is, de az a szerteágazó véleményáradat, mely e körül csapong, sajnálatosan tünteti fel azt a jelenséget, melyet elitélünk az ellenséges lapok kommentárjaiban: a ferdítés és „a hány fej, annyi vélemény" szomorú jelenségét. A nemzeti erők meghasonlását láthatjuk-e benne, avagy kicsinyes érdekharcoknak, melyek a mai aktuális országos érdekek mellett igazán csekélységekké törpülnek — hullámzásait, ezt nem vitatom, mert felsőbb köreink köteles megfontolásába tartozik. Annyit azonban mindenki elismerhet, hogy amennyire örömmel és reménnyel tölt el bennünket a hadban terjeszkedő Magyarország, a szárnyait Európa felett teljes fenségében szétterjesztő turul, melynek minden egyes tolla, hadfia egy aranybetü a nemzet életében — csaknem annyira fájdítja szivünket az a jelenség, melyet oly diszharmonice vetít felénk a nemzet szive: a képviselőház. Fájdalommal tölt el mindenkit, mert hiszen nem vonjuk kétségbe a haza javát akaró szándékot talán egy párttól sem, de elrejtett rugók kikipattanását látni fájó, ezt vissza kellene szorítani. Fájóbb annál inkább, mert ennek keserű nedűjét ép azok kénytelenek elviselni, akik talán egész fáradozásukat és igyekezetüket az egyedekre tagolt ország ügyének odaadó munkálására szentelik. Vagyis azok, akik közvetlenül érintkeznek a polgárokkal, akik épen emiatt jobban érzik minden törvény és kormányzati szokás terhét vagy áldását. Ezek első sorban igaz, a közigazgatási alkalmazottak, de ép a háborús idő domborítja ki még plasztikusabban: a lelkészek és tanítók is mellettük, mert szintén közvetlenül vannak a polgárokkal és egy ország törvényeinek keretein belül vezetői és fejlesztői is az országos erőknek. Munkájuk hogy mennyire fontos, ezt már kétségbe nem vonja manap komoly ember. De ép e miatt a felelősség nehéz terhe is hárul reájuk a nép részéről, olykor bizony a népek alacsonyabb intelligenciája miatt jogtalanul és igazságtalanul is. Okolják olyasmikért is, amiről igazán nem tehetnek, sőt ha tehetnének, bizonnyal arra is törekednének. Nem szomorúan tapasztalja-e a középosztály azt a terhet, mely reánehezedik az alsóbb osztály felől? Nem fájó érzéssel látja-e és részvéttel viseli-e a hadi özvegyek és árvák sanyargatásait? Van valaki ezek közt, a ki teljes szívvel nem látná ezek kívánságának jogosultságát és rajtuk segíteni nem akarna? — S mégis nem feléjük száll-e méltatlanul sok átok és könyeken áttörő elkeseredés hangja, mintha ők lennének a sanyargatok ? S miért? Azért, mert nem lehet keresztülvinni egy elavult, boszorkányserpenyőbe illő véderőtörvény idevágó szakaszának megváltoztatását a képviselőházban? Talán azért, mert vájjon kisebb lenne az a kormány, mely egyben elfogadná az ellenzék részéről jövő javaslatot is? Nem nagyobb lenne-e csak ezzel? S nem nemzeti ügyet munkálna ezzel? Sajnálattal tapasztalnék, ha a jövő is azon meggyőződést erősítené, hogy az özvegyek és árvák könyeinek és sóhajainak nincs már ereje. Kihullott a kard, a szurony e hős kezéből, tehát tovább az ország már nincs érdekelve? Avagy akkor már csak a társadalom kegyelemkenyeréhez van joga a sasok utódainak? A társadalom minden erőfeszítést megtesz, de ezt nem pótolhatja. A hadi segélyek megvonását feltétlenül be kell szüntetni addig, mig a nyugdíj-ügyek befejeztetnek és folyósittatnak. Nem ellenzéki indítvány ez, hanem a hősök utódainak sóhaja, kiknek szavazati joguk sincs. Avagy ép ezért látszanak kicsinyeknek? Helyes. Ez a kicsiny Magyarország, de a jövendő nagy Magyarország, melyben nem mellékes dolog azon érzés belenevelése, hogy mennyire érdemes harctéri hősnek lenni. Ezért érdemes még