ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-01-09 / 2. szám

XXL évfolyam. Esztergom, 1916. január 9. 2. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ara 16 fillér. Szerkesztőség: Káptalan-tér 1. szám. Kiadóhivatal: Káptalan-tér 2. szám. Kéziratok a szerkesztőség", előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Számvetés. In camera sinceritatis. Esztergom, 1916. január 1. (D. C. L.) A jó keresztény ember, mikor a nap lealkonyodik és a munka idejét a jól kiérdemelt pihenés órái váltják fel, felfohászkodik Istenéhez, megköszöni a vett jótéteményeket, őrző kezeibe ajánlja lelkét-testét és számot vet önmagával. Összeméri a munkaidőt a teljesített munkával, az isteni kegyelem megnyilatkozásait a cselekvő akarat megnyilvánulásaival, felállitja lelki és testi életének mérlegét, megcsinálja a nap egyenlegét. És amikor elérkezik a polgári esztendő utolsó napjához, mielőtt átlépné reménykedő szivvel a rejtelmes uj esztendő küszöbét, összegezi az egyes napok egyenlegét és megalkotja az elmúlt esztendő mérlegét. Az egyedek kisebb-nagyobb összességéből egybekögült társadalmi alakulatok tevékenységének, a nagy közös munkálkodásnak napi egyenlegét, a jó irányú sajtó krónikása lenne hivatva felállítani, az ő feladata volna ezek összesítéséből a lepergett esztendő mérlegét elkészíteni. Az „Esztergom" hivatásához híven, önzetlen munkálkodásának során, igyekezett a krónikás feladatát teljesíteni s pontosan feljegyezte az érseki főegyházmegye kormányzatának egyes tényeit, de azok mérlegelésétől köteles tartózkodással óvakodott. Én, a régi és öregedő csataló, ki számos ma virágzó szociális és egyházias jellegű alkotás bölcsőjénél ott állottam s aggódó szivszorongással figyeltem azok fejlődését és virágzását, ki mindig tollam hegyére mertem venni azt, mi szivem és agyam katlanában forrott, kilépek íme a tartózkodás kényelmes köntöséből és szokott nyíltságommal emlékezésem halvány világánál, — in camera sinceritatis — igyekezni fogok legalább főbb vonásaiban felállítani egyházi kormányzásunk uj érájának mérlegét. Nem egy, de egyszerre három esztendőre pillantok vissza, mert a lefolyt esztendővel éppen harmadszor merült el a polgári év az idők véghetetlen tengerébe azóta, hogy az ország legelső egyházi méltóságában jelenlegi érsekünk : dr. Csernoch János bíboros, hercegprímás ül. Mikor az idei évzáró ájtatosság alkalmából a kebelbéli papság élén a fökáptalannal, egybegyülekezett a föszékesegyház tágas sekrestyéiben és megjelent közöttünk a hercegprímás, egy illusztris megfigyelő, ki ezúttal első ízben látta ezt a felvonulást, önkénytelen felkiáltott: íme, legfiatalosabb közöttünk a kardinális ! Ez az önkénytelenül elröppenő szó nagy és jellegzetes igazságot íejt magában. Kulcsát képezi három rövid esztendő nagy és maradandó terveinek, alkotásainak. Valamikor ugy mondtuk volna, hogy érsekünk a megtestesült akaraterő és cselekvő munkálkodás. Ám a mióta egy bölcsész kitalálta, a fiatalok pedig felkapták és mi idősebbek utánok motyogjuk, azóta ezt — azt hiszem — ugy fejezik ki, hogy benne az energiák hatalmas erővel nyilatkoznak meg. Már akár igy, akár amúgy vélekedjünk is, az az egy bizonyos, hogy az isteni Gondviselés kegyelme nyilatkozott meg fölöttünk, mikor válságos nehéz időkben, az eljövendő forrongások és kifejlődések izzó éveiben a nyugodt és erős irányítás mesterét, fáradhatatlan kormányosát ültette a magyarországi katholikus egyház hajójának parancsnoki hídjára. Óvatos megfontolás, bölcs előrelátás, gyors elhatározás és cselekvés, — a szép jövő biztató zálogai. Csak egy szó hiányzik érsekünk szótárából: az önmaga iránt való kiméletesség. Mi, kik szeretettel, fiúi hódolattal és büszke önérzettel figyeljük munkálkodását, sokszor aggódva mondogatjuk: az ember, ember és a kimeríthetetlen energiák nem földi lényekben tanyáznak. Az egyházi kormányzat belső körében: a papság kormányzásában rég elmúlt szép idők megújhodott szellője lengedez. Az esztergomi rezidenciából valami csodálatos melegség áradozik szét az egész egyházmegyébe, eltölti a legtávolabbi szerény parókia légkörét és behatol a lelkipásztorkodás sok rózsát, sok tövist termő mezején görnyedező pásztorok szivébe. Bizalom, bizakodás és megnyugvás terem nyomában. Érezni kezdjük, hogy a bérmautak, nemcsak pompázó felvonulások, nem csupán a szentség kiszolgáltatásának alkalmai, hanem egyúttal a főpásztori gond és kegyesség megfigyeléseinek eszközei is. Erre a lapra kell feljegyeznünk a fővárosban létesített érseki egyházi főfelügyelőség szervezését is, amely a hívek és lelkipásztorok egymáshoz való viszonyának belsőbbé való tételén kivül, éppen az esetleg elrejtőzve maradó érdemek felismerésének megkönnyebbítését célozza. Az egyházi kormányzat külsőbb vonatkozásaiban megakad szemünk a Főegyházmegyei Alapítványi Pénztár intézményén. A legtöbb egyházmegyében már régóta meg volt az egyházias jellegű alapítványok és pénzek központosított kezelése. Nálunk, több meddő kísérletezés után, érsekünk kezdeményezésére, 1913. tavaszán ült össze a főkáptalan kebeléből megalakított előkészítő bizottság és csaknem varázslatos gyorsasággal, 1914. január elsején már meg is kezdte áldásos tevékenységét az uj intézmény. Súlyos és nehéz gondokat, sok munkát van hivatva levenni a plébánosok amúgy is tulon-tul megterhelt vállairól s ügyes és szakszerű vezetés mellett nagy AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Kenyérkérdés, (Dömösi csetepaté.) Irta: Dr. Kó'rösy László. I. A mindennapi. imádságos kenyér a falun életkérdés, városban pedig rendesen csak a pecsenye melléklete. Népünk a reggeli szalonnáját, a déli disznóhusát, vagy az esti füstölt kolbászát kenyérrel élvezi. A parasztgyerek pedig szereti napközben a kiadós karajt, meg a lekváros, vagy túrós kenyérkét. A magyar falusi nép sínylette ennélfogva legkeservesebben a búzaliszt gyászos kimúlását az első háborús esztendő derekán. Mert a magyar paraszt a kukoricáslisztböl legföljebb csak a málét kedvelte néha a főtt meg a sült csövön kivül, tehát szégyenlette, hogy oláh módra a keserves kukoricakenyérre kellett fanyalodnia. A gabona fogyásával persze kezdett a baromfi állomány is fogyni, mert patikaára lett az állattenyésztés anyagának. Azért került azután a kenyérlisztes uraságoknak egy-egy kiló zsir tíz koronába és egy-egy tojás husz-huszonnégy fillérbe. A háborús világban még a község elöljárósága is hadilábon állott a néppel. Mert a tömérdek közigazgatási teher miatt a jegyző sem igen törődhetett a falu mindennapi jólétével. A nép tehát magára hagyatott állami adóalannyá zsugorodott össze. A küzdelmes idők után végre a július már kezdte vigasztalni a kalász-érlelő gazdákat új áldással. Az aratáshoz azonban nehéz galiba volt megfelelő munkást szerezni, mert a muszka foglyokat csak a földesuraknak utalványozták ki. Valahogy nagy kinnal mégis csak összeverődött a kisgazdák számára egy-két serény korosabb ember, vagy szorgos asszony gyakorlott keze. Az uj aratás uj megváltást jelentett, csakhogy az erős munkához kenyér is kellett volna a jó szalonna mellé. De hány hónap óta nem látott már a falusi nép búzalisztet ? Pedig a dolgos paraszt tejének tejföle, a termésének szinejava mégis csak azoké az uraké, akik sohase szántottak-vetettek, csak learatták a nép veritékes hasznát. A nagy családos Vitéz István szintén parasztsoron tengődött egészséges csemetéivel és életpárjával. A kevés földü paraszt szívesen vállal részes aratást, mert gabonával fizet a jobb módú gazda. Lement hát a nagyobbik Vitéz leány a dömösi hajón Budapestre, ahová buzgón szállította a gyümölcsöt és azt hitte, hogy a pestiek majd csak adnak pénzen cserébe néhány aratásravaló kenyeret. Mikor a szorgalmas Julcsa túladott már napi hozományán, a központi vásárcsarnokban községi kenyeret vásárolt. Az eladó azt hitte, hogy valamelyik budapesti család cselédje vásárolta meg a kiviteli zárlat alá került élelmiszert. Diadallal cipelte kosaraiban a friss kenyeret az Eötvös téri dömösi hajóállomásra. De ott már egy szemfüles finánc leselkedett reá, mert az keresztül látott a batyukon. Székesfővárosunk jólétének első cerberusa tehát egész komolyan elkobozta mind a négy kenyeret és a szepegő hajadont átadta egy arrafelé unatkozó második székesfővárosi jóléti cerberusnak, aki rendőri egyenruhában feszitett. A büszke rendőr jól tudta, hogy nem csirkefogóval van dolga, tehát elegendő magyar királyi tapintattal kisérte a csinosan sírdogáló virágszált a Gerlóczy-utcai kenyérellenőrzö hivatalba. Ez a korszakos intézmény tartotta számon az u. n. vidéki csempészet eseményeit. Pedig az iroda valamennyi hivatalnoka igen jól tudta, hogy a vidék nélkül éhen kellene halnia. De hát a háborús világban mégis csak rendnek muszáj lenni! A zord hivatalfőnök kivallatta a megrémült falusi leányzót. Részletesen el kellett mondania : hol született, hány esztendős, volt-e már büntetve, mi a foglalkozása, hol lakik, hol vette a kenyereket, mit fizetett értük, végül pedig, vájjon tudta-e, hogy szigorúan tilos kenyeret kicsempészni a fővárosból. A kietlen hivatal gondtalan naplopói mindenkor hamiskásan összemosolyogtak, valahányszor valamelyik szunyogtermetű, ösztövér u. n. pénz-