ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-03-05 / 10. szám

szeretete, leginkább pedig jóindulata nélkül, de ugy érezzük, gyorsabban kering ereinkben az évezredes ősi magyar vér: mikor osztrák szomszédaink csipkedéséről hallunk és olvasunk. Különben hagyjuk ezt egyelőre el. Utaljunk most csak Polónyi Géza országgyűlési képviselő interpellációjára, mely az Országgyűlési Értesítő ez év január hó 13-iki számában meg van örökítve. Ki ne akarta volna ezt a sok igazságot tartalmazó beszédet, s melyik magyar embernek ne dobbant volna szive föl hevesebben, amikor arra a pontra ért, hogy a magyar katonát a fronton és a front mögött mennyire mellőzik ausztriai katonákkal szemben. Egyszóval, a magyar katonának nem csak azért kell tűrni és szenvedni, mert a haza kívánja, hanem azért is, mert a szomszéd igy akarja és látja szépnek és helyesnek. De idehaza is, a csendes, hétköznapi életben, mink is, akik itthon maradtunk, olyanokat hallunk, amin méltán boszankodni lehet. A lisztkérdésben a bécsi polgármester szavai nem voltak kedvesek s egyáltalában nem voltak oly értelműek, aminőket illett volna, hogy mondjon. Weisskirchnef ur azóta már megkapta a választ tőlünk s mi ezek után csak azt kérdezhetjük : ez hát az a nagy bizalom kölcsönös egyetértés és baráti szeretet, amelyet hangoztattak akkor, mikor Weiskirchner és Bárczy, a két főváros polgármestere találkozott egymással, s a mikor mindketten egyszerre jelentek meg ő Felsége előtt kihallgatáson? Már megenged nekünk Ausztria őszinteségünkért, de ez minden lehet, csak az nem, aminek látszani és feltűnni iparkodott. Nem tudjuk, miért van ez igy ! Okot semmire se szolgáltattunk, mert mindig egyformák voltunk és egyformák maradunk. Nem tudunk semmit, csak érezzük, hogy nem jól van igy, a hogy van. A kutatók se állapithatnák jobban meg, mint mi, hogy miért „haragszik" Ausztria. Talán mert a magyar katona — szépen és óvatosan kifejezve — bátrabban harcol s önfeláldozóbban önti vérét? Hát uram Isten, nem lehetünk mindnyájan egyformák...! Nem tehetünk róla, hogy magyarok vagyunk, csak épen tudomásul vesszük Ausztria nézeteit s ama felfogásait is, hogy mi tartozunk hozzá és nem ő mihozzánk. Mert ebből a feltevésből, hogy Magyarorszámozdulni sem tudsz! . . . És te még bűnösebb szem, ki mindig megláttad a másét. Ugy-e, most homályos előtted minden! . . . Hát te mindennél leggonoszabb fej . . . te-te, kutya te, — meg is kopogtatta a bal öklével — te kívántad meg mindig azt, amit nem lett volna szabad: a másét! Ugy-e, most zúgsz a hasogató fájdalomtól! . . . Kellett ez nektek! . . . De jól van igy. Bűnhődjenek a gonoszok. Tudja a jó Isten, mit csinál. Reggelre kellve azon helyben találta Takács Béni, a kert gazdája. — Mit keres itt kend, Szekér Ádám? •— Jaj, jaj 1 Béni testvér, megvallom, hogy biz' én gonosz, lopni jöttem a kertedbe. De meg is büntetett érte az Isten: saját maga rázott le engem a fádról. — Tyü, gaz tolvaj! most már tudom, ki lopkodta el a gyümölcsömet és egyéb jószágomat. Most hát kézre kerültél. De törvény-kézre is adlak. Bűhődjél gonosz! — Megbűnhődtem én már testvér, eléggé. Lábam eltört, tán még a karom is. Azt sem birom mozdítani. — Ugy-e, vén gonosz csont, addig jár a korsó a kútra, mig el nem törik! Ki vele innét azonnal az én tisztességes portámról. — Ha mozdulni tudnék, már ugy sem találtál volna itt. Légy szives inkább, izenj haza az asszonynak, hogy jöjjön értem. Negyedóra múlva megérkezett Dorka asszony egy saroglyás talicskával s vele együtt jött a Kukiné komaasszonya is. Hárman aztán (segített Takács Béni is) föltették Szekér Ádámot a talicskára. Dorka néni tolta, Kukiné pedig a saroglya szélét fogta, hogy föl ne boruljon terhével a talicska. Fölösleges is tán mondanom, hogy e teherszállítás közben Dorka asszony nyelve gyorsabban got Ausztriában, nemcsak magánegyének, de hivatalos körök is ugy tekintik, söt a térképeket is ugy rajzoltatják, mint tartományt — méltán hihetjük ezt, de fölvethetjük azt a kérdést is, hogy Tisza István szerint csakugyan egy-két őrült e az, aki centrálisztikus törekvéseket árul el? Dinnyés Árpád. — A verduni csata. Parisból jelentik: Verdun ostroma még tart és valószínűleg néhány nap kell még ahhoz, hogy végső eredményt mutasson fel a német tevékenység. A Liberté azt híreszteli, hogy a német trónörökös vezette a rohamot és a császár is jelen volt Häseler kíséretében. Más lapok pedig arról emlékeznek, hogy e véres csata bizonyára véget vet a hosszadalmas lövészárok-harcnak, sőt egy tevékenyebb és mozgalmasabb háborúskodás kezdetét jelzi. Lehetetlen a naphosszat tartó, rettenetes bombázás mellett továbbra is a lövészárkokban tartózkodni. A német hadvezetőség pedig e borzasztó dulakodás alkalmából hihetetlen gyorsasággal rendkívül erős csapatokat összpontosított. E körülmény a franciákat is tüneményszerűen gyors csapatösszevonásra birta, hogy szembeszálljanak a német támadással. De arra is el kell készülnünk, hogy e véres csatározás a front többi pontjaira is átterjed. A Briand-párt egyik lapja, melynek feladata az ország és a külföld közvéleményének lecsillapítása, legutóbb arról biztosítja olvasóit, hogy Parisban csodálatraméltó nyugalom és megdönthetetlen bizalom uralkodik. A radikálisok Briand és Gallieni ellen tervezett támadásukat néhány napra elodázták. A verduni kudarcokért az ottani fővezér-változásnak előidézőit teszik felelőssé. Ne küldték volna el Serrailt, akkor a fontos szakasz, ahol most sokak sorsa dőlhet el, megfelelően ellene állhatna az ellenség erős támadásainak. Most érzi Franciaország a Szaloniki-expedició átkos következményeit, amelyre Clemenceau oly sokszor figyelmeztette nemzetét. Miért nem fogadták el tanácsát ?! (Lokalanz.) Minő reménnyel kecsegtet az angol kiéheztetési terv? A francia és az angol sajtóorgánumok már a háború első napjaiban ama reményüknek adtak kifejezést, hogy Németország kiéheztetése természetszerűleg a legrövidebb idő alatt sikerrel fog járni. Oly erősen hittek e bekövetkezendő sikerben, hogy némelyik jószívű angol család a nála kosztoló német leányokat hazatérésük alkalmával bő útravalóval látta el és ezáltal „az éhenhalástól mentette meg". Pedig hát az ellenséges sajtónak forgott, mint a rozoga talicskának nótára nyikorgó kereke. — ... Éppen nekem kellett ilyen csúfságot megérnem! . . . 0, ó, teremtő Istenem 1 úgy is ennek a gonoszsága miatt mozgatta meg lábunk alatt a földet . . . Folyt, folyt Dorka asszonyból a szóbeli mosdató s minden irányú kifakadás, mint a zuhatag, még akkor is, mikor Ádámot nagy nyögések közt leemelték a talicskáról s beszállították az ágyba. Sőt azután is alig mult el olyan óra, hogy ki ne kapta volna belőle a részét az ágyban fekvő. És Szekér Ádámnak ez fájt, ez nyugtalanította legjobban, noha irtózatos fájdalmai is voltak... Mire való a sok haszontalan beszéd. Azzal már jóvá nem tehetnek semmit. Az Isten úgyis eléggé megbüntette őt. S ő megadással fogadja a reá mért büntetést, sőt áldja érte a Mindenhatót, hogy megmutatta neki nyomorult féregnek, mily nagy az ő hatalma. Az orvosa rosszul igazította össze törött lábát s azt csak akkor vette észe, mikor már összeforrt a csont. Már csak úgy lehetett volna segíteni a lábán, ha újra eltörték volna a csontot. De Szekér Ádám nem engedte. — Hagyja csak, doktor úr, úgy, ahogy van. Isten adta, Isten el is törhette. De embernek nem engedem eltörni . . . Azonközben a bíróságtól idézést kapott a lopás miatt. Tehát amint fölgyógyult, bot segélyével elbaktatott a járásbírósághoz. Nagy méltatlankodással állított be az urakhoz: — Mit akarnak velem a tekintetes urak ?! Nem látják, hogy az én ügyemet már elintézte velem a jó Isten ?! Úgy eltörte a lábamat, hogy menni is alig tudok. Mit akarnak még? . . . Miért avatkoznak tekintetes urak a jó Isten dolgába ! . . . meg kellett érnie, hogy az annyiszor hangoztatott, napokra, órákra kiszámított kiéheztetés újból és újból halasztást nyert. Sőt immáron másfél évi háborúskodás után sem gyakorolt semmiféle hatást a tevékeny, kitartó német nép erejére a kiéheztetés csele. De azt a fegyvert, amelyben nagy a bizalmunk, nem dobjuk egyhamar sarokba; igy ellenfeleink is az időtől, a jövőtől — legkitartóbb és leggyözelmesebb szövetségesüktől — várják katonai tevékenységük és kiéheztetetési tervük sikerét. Talán a blokád szigorítása fogja közelebb hozni az óhajtott célt. Máskor meg ilyen föltevésekre alapítják bizonyosra vett győzelmüket: A német mezőgazdaság az összes államok mezőgazdaságai között talán a legintenzívebb, mindezideig megfelelő mennyiségű élelmiszert tudott ugyan produkálni, de a háború második és harmadik évében erre aligha lesz képes, mert a földnek túlságosan fokozott művelése, kihasználása által annak termőképessége napról-napra csökken. Az a munka és az a tervszerűség, amely a német anyaföldet szerfölött célszerű módon termékennyé tette, úgy hogy benne nem természeti adományt kell látnunk, hanem egy fölötte kifejlesztett termelő eszközt, most már nem képes a mezőgazdasági terményeket a kellő arányban, a szükséghez mérten előállítani. Ha továbbra is biztosítani akarnák a németek, hogy anyaföldjük előteremtse a megfelelő mennyiséget, minőséget, akkor 1. beláthatatlanul nagyszámú munkaerőre, 2. értelmes munkavezetésre s számító irányításra, 3. technikailag tökéletes gépekre, eszközökre és 4. mindenekelőtt sok műtrágyára volna szükségük, mert enélkül a német föld nagyszabású müvelése elképzelhetetlen. E követelmények részleges vagy teljes hiánya azonban szükségképen a német föld termelőképességének csökkenését vonja maga után. Ez pedig a német kitartás elernyedését jelzi. Apadó termőképesség apadó élelmiszerforgalmat és egyúttal a német nép élelmezési körének szűkítését eredményezi. Ezek megfontolásából születtek meg ama vérmes remények, amelyeket az ellenséges külföld fűz a kiéheztetési hadjárathoz. Csakugyan, e remények tényeken alapulnak. Mert nem tagadhatjuk, hogy a háború tartama alatt a közélelmezés nehézségei mindjobban növekednek. Csak az kérdés, vajjon-e nehézségek elérték-e tetőpontjukat, hogy ezentúl lassan eltünedezzenek vagy állandóak maradjanak? Kétségtelenül szaporodtak nehézségeik, amelyek folytán több iparágukat be kellett szüntetni, de ez a redukálás ma már befejezettnek tekinthető, úgy hogy egy bizonyos állandóságra, azaz ellátásuk leszállított igényeinek biztosítására tettek szert a németek. De min alapul ez állandóság? Azon, hogy ma már teljes bizonyossággal állithatjuk, hogy a kiéheztetési kísérlet a jövőre nézve is csődöt mondott; mert Németország megtalálta azt a módot, amellyel megakadályozza földjei termőképességének csökkenését. 1. Kezdjük a legfontosabbal! Van megfelelő biztosítékunk arra nézve, hogy a föld megmunkálására és az aratásra elegendő munkaerő áll rendelkezésükre. Hiszen Németországban sok százezer idegen munkás él, akik a háború kitörésekor bennrekedtek az országban. Vegyük még hozzá azt a másfél millió hadifoglyot, akiket mezőgazdasági munkákra fognak alkalmazni. Ahol azonban mindennek dacára még munkáshiány lesz, oda a tartalék jut: öreg munkások, ifjak és nők. 2. A talaj mesterséges javítása — műtrágyázással — a háború kitörésekor veszélybe került; mivel ilyen célokra évente kimondhatatlan mennyiségű chile-i salétromot vittek be az országba, nagy baj fenyegette őket a szállítások megszűntével. De a német tudomány, mint már sok oly alkalommal, most is megtalálta a módot arra, hogy teljesen függetlenítsük magunkat a külföldi behozataltól. Ugyanis sikerült a levegő nitrogénjét trágyázási célokra lekötni és jutányos áron a mezőgazdaság megelégedésére forgalomba hozni. A többi műtrágya anyagot, a kénsavas ammoniákot és a szuperfoszfátot már évtizedek óta mint kifejlődött iparuk mellékterményeit használja fellendült mezőgazdaságuk. 3. A földműveléshez szükséges gépekben sincs hiány, e tekintetben ma sem állunk hátrább, mint a háború előtt. 4. Mivel ekképen nagy mezőgazdasági kultúránk alapfeltételei adva vannak, minden várakozás, amely a földmivelés hanyatlását célozza, elesik. Mert az a német föld, amely a béke napjaiban oly bőven kielégítette a német nép szükségletét, hogy ez csak egyes cikkekből szorult behozatalra, kicsiny százalékban — minden nehézség nélkül szűkebbre szabott mértékletes életmód mellett ma is kizárja a kiéheztetés lehetőségét.