ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-03-05 / 10. szám

1916. március 5. ESZTERGOM 3 Aki tehát mélyére lát a dolognak, nem vonhatja kétségbe, hogy a kiéheztetéshez fűzött remény korai és minden alapot nélkülöz, mert a német közgazdaság szervezettsége legyőzött minden nehézséget, amely az élelmezés körében fölmerülhet. Család-könyv. A háború sok minden visszásságot hozott felszinre, amelynek nem mi vagyunk az okai. Segíteni szeretnénk a bajokon, de nem tudjuk, hogyan. Ujabban t. i. tetemesen felszaporodott a városokban, de a vidéken is az olyan házasságok száma, ahol a férfi katona és hadbavonulás előtt áll. Természetesen, hogy mindegyik rendezni akarja házi viszonyait és igy házasságot köt. Igaz, hogy — különösen a fővárosban — sokan megelégednek a polgári házassággal, hisz a feleség igy is megkapja a hadisegélyt. De sokakban mégis megmozdul a lelkiismeret — s ennek mi örülhetünk — és Isten előtt is rendbe akarja hozni lelkét és azért eljön a templomba is. Ilyenkor aztán nem marad más hátra, mint az összes lehetséges kedvezmények és diszpenzációk igénybevételével őket megesketni. De épen itt van a hiba és sok félreértés. Az egyszerű, a munkásosztály vallásképzettsége igen kicsiny. Az elemi iskolában szerzett tudást és gyakorlatot régente megszüntették a mai modern, vallásellenes munkásmozgalmak. Az ilyen ember vallását nem ismeri, nem is gyakorolta. Csak az Isten létezésének és gondviselésének tudata vonul át néha-néha lelkén. Mikor tehát bizonytalan katonasors, élet-halál előtt áll, ilyenkor megerősödik lelkében a vágy az Isten után, gondol az egyházi házasságra is és meg is áldatja frigyét. De vájjon érti-e a szentség mivoltát? Tisztában van-e a kötelességekkel, amelyeket katholikus létére vállal? Tovább megyek. Tudja-e, hogy mit jelent az, hogy felbonthatatlan? Mert nem egy esetben akadtak olyanok is, akik azt hitték, hogy a polgári elválasztás az egyház előtt is érvényes. Sőt sokan az egyházi házasságot — nem rosszakaratból — tisztán csak valami áldásnak tekintik, amelyet latin szövege miatt nem értenek; amely szép, de nem szükséges. Amely inkább csak felesleges pénzpazarlás. Pedig azt lehet mondani, hogy ez a teljes járatlanság kezd ijesztő módon terjedni. A polgári házasság behozatala óta ez a szentség mindinkább feledésbe jut. Újra hangsúlyozom, legtöbb hívőnél nem rosszakarat vagy hitetlenség, hanem pusztán csak a tudás hiánya. Az ok legtöbbször maga a hivő. Érzem, hogy olvasóim e helyen felzúdulnak ez állítás ellen. Hogy ez nem egészen áll. Hogy ez a lelkészkedő papság mulasztása! Alaposan kell tanítani az iskolában a házasságot, szószéken erről kell beszélni, a jegyesek oktatását nem lehet elhanyagolni! Ezen érvek előtt meghajolni helyes. Csakhogy vannak ám nehézségek. Az iskolában csak nagynehezen beszélhetek a házasságról, különösen annak egyházjogi követelményeiről. Nem értik és ha igen, már régen elíeledték arra az időre, amikor szükség lenne reá. Ne értsen félre senki sem. Nem azt akarom mondani, hogy a tanításnak nincsen haszna. Igen. Bizonyos halvány, alapjában véve keresztény nézet megragad a szivekben, de a részletekben, a kivitelben nagy a tájékozatlanság. Ami a szószékről való oktatást illeti, az magától értetődik. Csakhogy azt nem mindenki hallgatja, legkevésbé azok, akik már félig-meddig indifferensek, de a házasságnál mégis érintkezésbe jutnak velünk. Ezeket tehát itt kellene valahogy alaposabban hozzánk fűzni. A jegyesek oktatása volna az egyedüli mód. De a sok hirtelen, diszpenzációs esketés, az anyagi körülmények, az idő hiánya legtöbb esetben ezt is kizárja. Kérdem tehát, hol szerezzen az ilyen hivő alapos, helyes oktatást? Olyant, hogy azt esetleg rokonainál vagy gyermekeinél is érvényesítse? A legtöbb városi plébánián egy jó szokás van elterjedve. Az uj pár egy család-lapot kap; egy szépen kötött könyvecskét, amelyben azonban csak négy-öt oldal van: lelkészi igazolás a házasság megkötéséről és néhány rovat a születendő gyermekek számára. Más semmi. Azt hiszem, hogy a mai Írástudó kornak egészen megfelelő volna, ha ezt a lapot használnók fel a legszükségesebb tudnivalók számára. Hívjuk család könyvének és ne legyen 3 vagy 4 oldal, hanem 20, maximum 30 oldal. És ebben nyújtsuk nyomtatásban a legszükségesebb tudnivalókat. Ilyenek volnának a házasság szentségének rövid katekizmusi magyarázata. Külön rovat a polgári házasságról és az egyházi házasság szentségéről. A felbonthatatlanság értelmezése. A gyermekáldásról és gyermeknevelésről ; itt lehetne a fehér rovatot alkalmazni a leendő gyermekek számára. Fontosnak tartom a házassági szertartások és imák magyar nyelvű magyarázatát (pl. egyik oldalon latin, másik oldalon nemzeti nyelven). A könyvecske másik részében a keresztség fontosságáról és szertartásainak magyarázatáról kellene irni. A keresztszülőkről. Akkor nem fog megtörténni, hogy izraelita keresztszülőket hoznak vagy másvallásuakat. A végén pedig a húsvéti gyónásról és egy-két katholikus egyesületi dologról lehetne egy pár szót alkalmazni. Ezek mind életbevágó fontos dolgok. És a gyakorlat tanit arra, hogy épen itt van a legtöbb tudatlanság és tévedés. A család-könyv rövid és alkalmas magyarázatai volnának hivatva arra, hogy útbaigazítást nyújtsanak ilyen fontos lépéseknél. A tapasztalat tanítja, hogy más könyvet, röpiratot részben nem olvasnak, részben elveszítenek, de a már eddig is szokásban levő családilapot még a legszegényebb ember is megőrzi, hisz az egy kedves emlék. Most csak arról volna szó, hogy ezt kibővitsük és praktikusan kihasználjuk. A kiadás sem okozhat zavart, mert a legtöbb templom ezt a kis tehertöbbletet könnyen elviseli. És ha a nagy lelki hasznot tekintjük, nem szabad sajnálni az áldozatot. A család-könyv volna tehát az az útmutató, amelyből tanácsot merítene minden kath. család, amidőn életének oly fontos percei közelednek, mint a gyermek keresztelése, házassága stb. Talán némileg eloszlatná a könyv azt a járatlanságot és tévedést, amely civil híveink életének legszentebb mozzanatainál tapasztalható. Bräutigam Ferenc. Az ollós rák. Közvetlenül a kitűnően sikerült verduni offenzíva előtti napon Maurice Barrés, a háború egyik főmozgatója, a ki e háború folyamán bőszült idiótának mutatkozott, az „Echo de Parisában „Az ollós rák* cimen vezércikket irt, amelynek elolvasása kétszeres mulatságot nyújt, miután a német offenzíva már oly pazar eredményt igér. A kis Móric többek között igy okoskodik: „A legvalószínűbb jelek arról győznek meg bennünket, hogy a német nép éppenséggel nagy nyugtalanságot és idegességet árul el (!), a miért is a császári kormány kénytelen a közhangulatot kisebb (!) sikerekkel kielégíteni... 0, bárcsak megkezdenék a németek végre a nagy offenzívát (nem pedig ily jelentéktelen előcsatározásokat), mennyire örülnénk! (Barrés szive-vágya meglepetésszerű gyorsasággal teljesedésbe mehet!) Németország ma az ollós rákhoz hasonlít, a mely a hátán hordja kemény csontházát, míg ezen páncélja alatt puha, nyálkás anyag rejtőzik. Beton, cement, érc övezi köröskörül! . . . Világos, hogy a leghelyesebben cselekszünk, ha várunk és támadásainkat későbbi időpontra halasztjuk. Tengeri kereskedelmünket a német hajóhad és a tengeralattjárók alig akadályozzák (Ó, ó, Móricka! És a „Mőve"? ??) Közgazdasági viszonyaink végtelenül kedvezőbbek, mint Németországé. (Micsoda hencegés! Hisz Franciaország és még inkább Olaszország nagy gazdasági hanyatlást produkált!) . . . Németország önmagát gyengíti a mi „meghódításunk" által és minden el van torlaszolva számára. Ugyan Szerbiában egy ablakocska (jókora ablak) nyilt meg . . . Egy pillanatig azt remélték a középponti hatalmak, hogy ismét szabadon lélegezhetnek, de e szempillantás gyorsan elrepült. ... Igy akarnak támadni a németek. (A német hadsereg támadott is, de hol marad a hires francia offenzíva?) Tulajdonképen csak akarnak, de nem tudnak. (Jó próféta!) Rájuk vonatkozik a háborús szállóige : aki támadni tud, az szerencsés, aki támadni kénytelen, az szerencsétlen. (Tehát mi szerencsések vagyunk, ez az egy biztos!) . . . Ez a rák nagyon ravasz, katonai kritikusaival azt tanácsoltatja nekünk, hogy nekünk kell kezdenünk a támadást. Bizonyos, hogy minden nemzet sóvárogva óhajtozik a béke után, de egyik sem annyira, mint a német. Mi nyugodtan bevárhatjuk a mi időpontunkat és kiválaszthatjuk a kedvező alkalmat. (Ezalatt pedig mi elfoglaljuk a franciák állásait.) Csak türelem! Angolország toborozza hadköteleseit, Oroszország mind jobban felfegyverkezik, Itália folytatja a mozgósítást (?!) Mi magunk pedig néhány meglepetést tartogatunk a világ számára. A szövetségesek ezalatt nyugalomban várják az általános offenzívára alkalmas pillanatot. (Nagyszerű nyugalom; amely állandó hátrálást jelent!) Ha eljő a mi óránk, akkor széttörjük a rák kemény páncélját (természetes 1) és rátalálunk a belső puha tömegre. Annál is inkább, mert a német-osztrák-magyar rák nagy kört jár be, hogy kizárjon védelmi akciójából minden hibát és oktalanságot!" Ez tehát a bölcs Móric véleménye. Számításába azonban egy „kis*" hiba csúszott. Félreismer bennünket: nem piciny ollós rákhoz, hanem a nagyollójú tengeri rákhoz hasonlítunk, a mely förtelmes fegyverével halomra hányja a molluszkákat, amint azt egy nappal a barrés-i jövendölés után a verduni siker az egész világ előtt bebizonyította. HÍREK. Tarkaság. 0 azok a muszkák! Nagy zsibongás támadt egyszerre csak a fogolytáborban. Fojtott parancsok, susogó utasítások, szaladgálás a muszkák közt. Nagy, előkelő vendég érkezett a táborba. Valóságos vérbeli orosz nagyhercegnő. A kandiszemü muszkák kíváncsian sereglettek a barakok eleibe. Mindegyik legelsőbben akarta megpillantani a cár atyuska küldöttét, aki a szegény muzsikok közé ereszkedett le. A nagyhercegnő sokáig elmaradt a tábor katonai irodájában. Az idegesebb vérüek hamar megunták a várást. Beléptek a barakba. Egy csupasz képű, ragyás muszka hangosan megjegyezte: — No majd bolond lesz az előkelő hölgy, hogy megnézzen bennünket. Az alattvalói hűség azonban letorkolta a nihilista kifakadást: -— Miért ne? A cár atyuska nem feledkezik meg az ő fogoly katonáiról. No de jött is már a nagyhercegnő. Éltes arcú delnő. Negyven egynéhány tavaszt is láthatott már. Merész, arisztokratikus kifejezése az arcán elárulta, hogy nem kofaasszony a szentpétervári piacon. Valamikor hódító lehetett. Ma már inkább tiszteletet, rokonszenvet érdemlő. Kissé idegesen sietett az eléje tóduló muszkák felé. Fekete keztyüs kezével már messziről integetett. A muszkák öregebbei szemében megcsillant valami. Valami fojtott fájdalom. Vagy érzése annak, hogy a kényszerült fogoly mivoltáját valaki szivén viseli és osztozik lelki bajában. A nagyhercegnő ugy látszik megszokta már a viszontlátás legelső krízisét. Nyájasan, melegen nyújtotta kezét az ő orosz testvérei felé. Azok megcsókolták, simogatták, ruháját rángatták. — Hogy vagytok kedves testvéreim? Kérdésére ugy se várt feleletet. Könnyű a fogoly feleletét eltalálni. Bement velük egyedül a barakokba. Sokáig időzött bent. A mikor nagysokára kijött, a muszkák szép sorjában felállottak a tábor udvarán. A nagyhercegnő végig ment előttük s mindegyikhez volt pár nyájas, biztató szava. Többtől megkérdezte hová való, nincs-e valami üzenni valója messze nagy Oroszországba. Soknak volt is. A nagyhercegnő megállott egy zömök kis emberke előtt. Majdnem csak akkora volt, mint a vörös szakálla. — Nos, édes fiam, van-e valami kérésed? Mihelyt haza megyek, teljesíteni fogom. A kis muszka ijedten lekapta zsiros, piszkos sapkáját. — Igenis volna. — Nos csak beszélj. — Hát Hustepenko faluban, ott egész Nyisnyinovgoród mellett lakom. Hát aztán a mikor katonának vittek, hát otthon maradt egy pirostarka tehenecském, meg a feleségem, meg a kis fiam. Hát amióta hazulról elgyüttem, hát azóta nem tudom, él-e még a pirostarka tehenem. A nagyhercegnő elmosolygott a bárgyú kérésen. — És a feleséged, meg a kis fiad iránt nem érdeklődői ? — Hát azok iránt is. De ha még megvan a tehénke, hát akkor a feleségem is megvan, meg a kis fiam is. A nagyhercegnő megígérte, hogy érdeklődni fog a pirostarka tehén iránt s megírja neki. Még nagyon sok kérésről tett feljegyzést a nagyhercegnő. No és aztán végre búcsúzott. A búcsúzás igazán megható volt. A muszkák valamennyiével kezet fogott. — A viszontlátásra! Isten veletek! Az ezer fogolynak ezerszer mondta ezt. A vén, kiszolgált őrmesterek, meg a cukszfürerek nem tudták ezt visszamondani. A torkukon akadt a szó. Mindegyiknek csak az ajka vonaglott.