ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-02-06 / 6. szám

XXI. évfolyam. Esztergom, 1916. február 6. 6. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ara 16 fillér. Főmunkatársak: KEMÉNYFY K. DÁNIEL és Dr. SEBŐK IMRE. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: ROLKÓ BÉLA. Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 1. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Esztergom, 1916. február 5. — Néhány szó a háborús helyzethez. Olaszországot veszélyes kalandba ugratták bele Albániában s Rómában sok aggodalomra ad okot az a kérdés, vájjon ereje elegendő lesz-e ahhoz, hogy a vállalkozásban helyét megállhassa. Az entente, óvatosan elkerülendő a beállható albániai katasztrófát, azt tanácsolta Olaszországnak, hogy tettleg is vegyen részt a Szerbia és Montenegró érdekében sürgős segély-akcióban. Arra is rá akarták venni Itáliát, hogy a szaloniki i expedíciót is gyarapítsa, erősítse csapataival. Cadorna azonban mindezt lefújta azzal a megokolással, hogy az olasz erők nem elég erősek mindezek végbevitelére és hogy minden használható csapatra nagy szükség van az Isonzó fronton. Hozzájárult mindezekhez az is, hogy Görögország mozgolódását az entente ellen minden lehető módon hátráltatni kellett. S most? Az osztrák-magyar csapatok kimagasló bravúrja halomra döntötte a négyesszövetség legagyafurtabb diplomáciai számitását is. Úgyannyira, hogyha az osztrák-magyar hadsereg a bolgárok támogatása mellett most Durazzó és Valona ellen vonul — ami elmaradhatatlan logikai következménye az eddigi eredményes hóditásoknak —, akkor Olaszországnak választania kell s vagy visszavonja 30,000 emberét és ezzel Ausztria-Magyarországot kardcsapás nélkül engedi úrrá lenni az Adrián, vagy pedig kétségbeesésében egy utolsó kísérletet kell megkockáztatnia Valona megvédelmezésére s az Albán part felmentésére. Minden jel afra mutat, hogy ez utóbbit választják. Csakhogy mi lesz akkor az Isonsófrontból? No meg mit szól hozzá Cadorna? Annyi bizonyos: Itália sehonnan sem fog segítséget kapni. Az entente szövetségesek nem fogják gyengíteni akarni a szaloniki-i őrséget. Hasonlóképen az angolok kénytelenek Egyptomra vetni szúró tekintetüket. S a görög érzelmek cérnaszálán pedig aligha fognak megbotlani az osztrákok-magyarok. Igy hát az albán veszedelem Olaszország szivét széttiprással fenyegeti. A „nagy akció" pedig, amelyről annyit álmodoztak, védelmi kísérletté törpült, amely szükségszerűen csúf hajótörést fog szenvedni, de mindazonáltal a hadjárat lefolyását meghosszabbítja, Salandra és Sonnino bukását pedig elodázza. Itt nyílik meg a béke kapuja. De másutt is oly dolgok vannak készülőben, amelyek a döntést érlelik, siettetik. A nyugati front legutóbbi eseményeiből megtanulhatták a franciák, ho<íy nem szándékozunk tétlenül nézni a további kialakulást, hanem erős elhatározással kezünkbe tudjuk venni sorsunk további irányítását. Grey és a semlegesek. Az angol alsóház ülésén, amelyen Grey az ellenzékkel szemben a blokád megerősítését visszautasította, a vita folyamán Grey főleg két okot emiitett fel a tengeri zárlat szigorítása ellen. Az egyik a „semlegesek jogai", a másik pedig az a tény, hogy Németország eddigi blokadirozása sokkal hatásosabb, mint azt az angol sajtó egynéhány orgánuma feltüntetni szereti. Most aztán merje valaki tagadni, hogy az angol külügyminiszter nem mintaképe az erénynek és becsületességnek és kétségbevonni, vájjon létezik-e még egy államférfiú a világon, aki annyira szivén viseli a semlegesek érdekét és épségét, mint ő! Csakugyan, az egész világ hálás csodálatát érdemelné meg Grey a semlegesek jogainak ily hathatós pártfogásáért, ha e jelenséget nem vennők közelebbről is szemügyre. Ugyanis fölötte érdekes véleményt alkot beszédében Grey a semlegesek felől. Szerinte a semlegesség abban áll, hogy a semleges államok országaikban az angol kereskedelmi garázdálkodást, kémkedést nemcsak elnézik, hanem minden lehető eszközzel elő is mozdítják. „Ha a semlegesek elismerik feltétlen jogainkat — oktatja a világot Sir Grey — melylyel meg akarjuk akadályozni ellenségeinknek semleges segítséggel lebonyolítandó kereskedelmét, akkor arra is készeknek kell lenniök, hogy bennünket a jog és méltányosság alapján kitűzött célunkban támogassanak. Ha pedig a semlegesek eme jogunkat nem ismerik el, ez annyit jelentene, hogy cserben hagyják a semlegesség álláspontját." Tehát nem Anglia háborgatja a semlegeseket, hanem ellenkezőleg: Anglia van kitéve a semleges államok rosszindulatának és rosszakaratának. A derék Sir Grey egyáltalán nem akarja zaklatni a semlegeseket; csak jogos igazságosságot kér tőlük, másszóval azt kívánja, hogy a semlegesek Angliával szemben húzzák meg magukat és ne merjenek megmukkanni. Grey csak jogról és igazságosságról beszél, de csodálatosképen teljesen kikerüli figyelmét a népjog, amely egészen világosan és határozottan rendelkezik a semlegesek jogait illetőleg. Persze, az angol külügyminiszter előtt nem létezik népjog, neki csak az jogos, amiből Anglia hasznot húz. Helyes megvilágításban szemlélve tehát e pontot, a „semlegesek jogai" iránt olyannyira figyelmes Grey közönséges képmutatónak és komédiás színésznek bizonyul, aminthogy nem állunk el ama véleményünktől sem, hogy az angol alsóházban nagy AZjSZmGOM''_TÁRCÁJA^ Mikor még béke volt a világon. A mandzsúriai vasúton mentünk. Az oroszkinai vasút széles kocsijaiban robogtunk Kharbin és Mukden felé, azon az úton, amelyen évekkel ezelőtt szőke muszka legények siettek a messze Kelet felé; sokszor énekelték ezeken a síneken, szép szál katonák, dübörgő éjszakai rohanás közban, a Bozse cárja chranij-t, annak azt a bizakodó két sorát: Carstvuj na slávu, na slávu nám, Carstvuj na strach vragám! „A cár dicsőségére, a mi dicsőségünkre, Az ellenség rémületére! . . És hitték, mert hisz a pópa és a tisztek mondották nekik, hogy az ugy is lesz, hogy a sárga ellenség ugy fog hullani előttük, mint a kalász! Egyszer azután elkezdtek ugyanazok a vonatok visszafelé jönni, lassan, szomorúan, tele sebesültekkel; odalenn Mukdennél megtörtént a nagy, halálos összeütközés és másképen fordult a világ, mint ahogyan azt jósolták .. . Most már ezen a megfordult világon mentünk keresztül. A drága rubelek százmillióin épült vasútnak a határon túli részét a békekötés értelmében oda kellett adni a kinainak, — legalább névleg; a valóságban az történt, hogy a kocsikra ráírták nagy orosz betűkkel: Kitajskája zselyoznája daroga, hogy ez most már kínai vasút, — az állomási épületek ereszeire ráfaragtak egynéhány sárkányt, mutatóba beállítottak mindenhová egy-egy copfos atyafit, — egyébként maradt minden a régiben. Névleg Kina a vasút tulajdonosa, a valóságban pedig az oroszok adminisztrálják; a kocsikban nagyszakállú orosz kalauz jár kel, az állomási épületek falához pedig csakolyan kedélyesen támaszkodnak a kozák örségek, mint akár Szentpétervár közepében. Magát a területet persze vissza kellett az oroszoknak adniok, de a vasutat igy kezelik egészen odáig, ahol Dél-Mandzsuria határa kezdődik, ott azután a japánok veszik át a szót. — Bennünket azonban most nem ez érdekelt. Lementünk a gyanúsan fürkésző japánok szép amerikai tipusú kocsijain egészen Port-Arthurig és Dairenig, a gyönyörű uj kikötővárosukig, azután azt nézzük, hogy juthatnánk át innen a Sárgatenger túlsó oldalára, oda, ahol a Pei-ho folyó ömlik be a Pecsili öbölbe? Ha egyszer ott vagyunk, akkor a folyón már hamarosan feljutunk Tien-tsin városáig, onnan pedig vasút visz Pekingbe, az óriási birodalom fővárosába, ahol akkoriban is, most is nagyon érdekes dolgok folytak és folynak, amelyeket érdemes közelről is megnézni. Ez a vágyunk is hamarosan teljesedett. Harmadnapra elegáns kis japán hajó, a Takiamaru állt a daireni móló mellé, ez veszi föl az utasokat Tien-tsin számára. Lefizetjük a másfél angol fontot, amiért fejenkint átvisznek — beleértve a vezeklésszámba menő japán kosztot is; — csak ott támad egy kis baj, amikor a japán hajó-ügynökségen a nacionálénkat felveszik. Hiába magyarázzuk nekik, hogy magyarok vagyunk, hogy a hazánk Hungary, Európában; ahány hivatalnok van a jegyirodában, az mind összedugja a fejét és tanakodik, hogy miféle nemzet lehet az, de látszik rajtuk, hogy halavány fogalmunk sincsen róla. Hogy dűlőre vigyem a dolgot, engedek egy kissé a közjogból és Austria Hungary-t mondok ; erre azután tényleg felderült a hivatalnok arca és hálálkodott, hogy most már tudja, hol van az és hogy miféle nemzetbeliek vagyunk. Sejtettom, hogy mint osztrákok fogunk szerepelni a hajólistán és távozóban megnéztem a nacionálét: nagyszerű meglepetésemre ausztráliaiaknak voltunk beirva. Kitűnt, hogy a derék mandulaszemű emberkének éppen olyan kevéssé volt fogalma Ausztriáról, mint Magyarországról és elfogadtuk a rokonhangzásu australian elnevezést. Igy, ha a Takiamaru eLsülyedne, valahová Sidney-be vagy Melbourne-be tesznek majd rólunk jelentést. Ám a derék kis hajó nem sülyedt el. A kosztja miatt ugyan többszörösen is megérdemelte volna és be is következett volna a szomorú esemény, ha a másfélnapi koplalásra itélt európaiak jókívánságai beteljesednek, de ugylátszik, vízen nem fog az átok és harmadnap hajnalban az egykori takui erődöknél álltunk. Velünk szembe pedig, mint egy hosszan kanyargó sárga kigyó, jött le szépen, lassan a méltóságteljesen hömpölygő nagy víz, az „Észak folyója", a Pei-Ho. Most már olyan helyen járunk, a hol szemmel látható jelek emlékeztetnek az itt nemrégen lefolyt, véres küzdelmekre. Minden nagyobb európai nemzet, haditengerészetének története súlyos áldozatok kapcsán emlékezik meg a takui erődök bombázásáról. Az 1900 ik évben volt az, az idegenek ellen kitört u. n. boxerlázadás idején; azon a helyen, ahol most a hajónk áll és a pilótát várja, hogy a Pei-Ho torkolatába bevezesse, akkor az európai hatalmak hadihajói álltak és nagy