ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-12-24 / 52. szám

el. Itt gyülekezzenek a munkában kifáradt és szenvedéstől elcsigázott lelkek s a tudósok előadásaiban lelnek vigaszt sajtó sebükre. Haeckel Ernő német tudós pedig oly templomot ajánl nekünk, melyben az oltárokat, szent képeket és szobrokat állattani, növénytani s ásványtani ábrák, gyűjtemények, aquáriumok, kitömött állatok helyettesitsék. A pap prédikációja helyett a tudósok szóljanak a néphez, világosítsák fel a természet titkairól és szépségeiről. Hiú ábránd, s az emberi lélek nagyságának tökéletes félreismerése azt hinni, hogy a békeszeretet s enyhület után vágyódó, az élet kegyetlen harcaiban szárnyaszegett lelkeket tudós felolvasások, élettelen muzeumok megnyugtathatják s boldogíthatják. Maguk a tudósok, e szörnyszülött tervek kovácsolói sem lelnek boldogságot eszméikben. c) Talán az akaratot nemesbiti a tudomány? A tudománynak nem tárgya a jó. A legnagyobb lángelme mellett sokszor megfér a legalacsonyabb jellem. A tudósok még nem szentek. Erkölcsi elveik sokszor felületesek, sokszor alacsonyak, nem ritkán bűnösek. A tudomány sok embert önhitté, gőgössé tett, de egyedül nemessé, szentté senkit. A tudománytól nem várhatunk erkölcsi jót, sem erőt annak elérésére. Azt mondja az Ur Jézus a pusztában vándorló ószövetségi zsidókról: Mannát ettek, s mégis meghaltak. Azokról, akik a tudományban keresik az életcélt s boldogságot ismételhetjük az Ur szavait : Mannát ettek, de meghaltak 1 2. Mások a művészet berkeiben keresik a boldogságot. Anatole France francia iró mondja: „Egyedül a művészet ad értéket az emberi életnek, ez egyedül forrása az örömnek, egyedüli virága minden erénynek, egyedüli létjogosultsága az emberi életnek." Túlzó s hamis álláspont. A művészet sem az igazság, sem a szeretet, sem a jóság szolgálatában nem áll. Az igazság nem tartozik tárgya körébe, szeretetet fakasztani élettelen eszközeivel nem képes, jóra sokszor nem tanit. Avagy a szenvedés órájában ki fog a képtárak, a muzeumok halotti termeiben vigasztalást találni, ki fog a csüggedés napjaiban a koncerttermek zajában biztatást, erőt keresni s nyerni. Erkölcsi jóra pedig a művészet vajmi ritkán tanit. Sokszor igaza van Tolsztojnak: „A költészet, festészet és szobrászat az érzékiség idealizásának szentelte magát. A művészet sokszor a felső tízezreknek eszközül szolgál, hogy idejét töltse és lelkiismeretét elaltassa." Ezekről is, a kik az emberi boldogságot a művészet országában keresik, elmondhatjuk: Mannát ettek és meghaltak. 3. Ismét mások azt mondják, hogy a munka, az emberiség jövője érdekében kifejtendő tevéKántoréknál, doktoroknál nagy kérdések jártak körbe: — Minek nősül az ilyen ember? — Hát igaz, hogy a Konykovics elvette a Pártos Klemit? — És nem szóltak senkinek? — Hogy tudták ezt ilyen titokban csinálni? Ezt a kántorné mondta, mert ő tartotta nyilván a nagymáliak lelkiismeretét. A doktorné közelebb hajolt hozzá és félszemét behunyva, karperecektől csörgő kézével legyintve, szólt: — Régi viszony volt köztük ... Azt hiszem, csak a világ előtt akarják takarni... A kántorné, — csak a nyelve rósz, de a lelke érzékeny, — kissé merésznek találta ezt a megállapítást. — Nem. Ez lehetetlen I Nekem tudnom kellett volna róla . . . A vitának Murdéka köszöntése vetett véget. — Kézit csókolom ! Lagzi-lagzi! He-he-he ! Tegnap volt a Demi esküvője a Klemivel. Sutytyomba csinálták, suttyómba . . . Nagyot csuklott Murdéka s aztán szétnézett, mint aki a házigazdát keresi. Az asszonyoknak nincs érzékük a borhoz. — Hát miért nősült meg az az ember ? Ezt a kántorné mondta s kezeit összekulcsolva a homlokára szorította. — Mondtam! — szólt a doktorné úgy, hogy Murdékát is érdekelje. Murdéka azonban meg volt elégedve a maga véleményével: — Miért ? — hát mert: ifjúkori szerelem. A jó bornak nem kell cégér . . . he-he-he! A kántorné nem értette meg. — De hát mégis csak kell valami okának kenység az ember igazi célja s boldogsága. Az ember a világegyetemnek egy-egy parányi része, célja, hogy a világegyetem munkájában részt vegyen s az emberiség boldogítása érdekében dolgozzék. A munka nemesit. Szó szerint igaz ez az elv, de csak az a munka, melynek magasabb rendű célja van. A munka nem lehet öncél, az csak eszköz. A munkának e bölcselői csak azt mondják : dolgozzál, az első szót: „imádkozzál" mellőzik, pedig enélkül nincs a munkának áldása. Azt mondják: Ember küzdj, de kihagyják: és bizva bízzál! Pedig bizalom, hit és remény nélkül nagyon keserves a munka, kinzó nyűg s vigasztalan fáradság a robot. Nagyon szomorúan panaszkodik egy német tudós Strauss Dávid Frigyes a hit nélküli fáradságos munka keservéről: „Az ember csak egy egy kerék, egy-egy csavar a világegyetem hatalmas gépezetében. Ha elkopik, vagy elromlik, nincs rá szükség, eldobják s mással hetyettesitik. Sivár, szomorú világnézet, de mit tegyünk, ha nem akarunk a túlvilági hithez menekülni." Szerencsétlen emberek, ezek is mannát esznek és meghalnak. 4. A legtöbben sem a tudományban, sem a művészetben, sem a munkában, hanem a földi javakban keresik az emberi élet boldogságát. Igaz-e, hogy a földi javak igazságot, szeretetet s jóságot azaz boldogságot Ígérnek s adnak, ígérnek ugyan, de Ígéretük csalfa szó. Ilyen az életöröm, mig sejtjük, eget mosolyog le Birni alig kezdjük, bája enyészten enyész. (Kisfaludy Károly.) Olyan ez a földi boldogság, mint az a szobor, melyről Nabukodonozor babiloni király álmodott: Feje aranyból, melle ezüstből, alsó teste vasból és rézből, de lábai agyagból voltak. Egy hegyről leguruló kő beleütközött e szoborba s porba döntötte. A francia forradalom idején Toulonban egy francia hajó vesztegelt, melynek a neve: „Félicité", „Boldogság" volt. Az ellenség ágyúja eltalálta, s a Félicité, a Boldogság eltűnt a habokban. Ilyen mulandó a földi boldogság: ma örömet szerez ^ideig-óráig, holnap jön a megszokás, betegség, csapás, haboru, s a boldogságot a földi boldogtalanság váltja fel. 1770-ben XVI. Lajos francia király feleségül veszi Mária Antoinettet, Mária Terézia leányát. Ujjong a francia császárné, gazdagság, fény, pompa, dicsőség s ünnepeltetés veszi körül. Boldognak mondaná a világ. 1793. október 17-én a párisi Madeleine templom sekrestyése a következőt jegyzi be a templom kiadási naplójába: Ma vettünk egy 7 frankos koporsót egyszerű fenyőfából Louis Capet özvegye számára, akit tegnap lefejeztek. Ki ez a Louis Capet özvegye? Mária Antoinette, Franciaország császárnéja. lenni, hogy ilyen hirtelen ... és senki sem tud róla... Beszélt a Demivei, Murdéka úr? Murdéka elkomolyodott, mint aki titkon másra gondol. Unottan felelt: — Beszéltem. Azt mondja, hogy ő már régen gondolkozott róla. Az öreg Pártos neki szánta a Klemit még gyerekkorában, de aztán sok minden történt. Az öreg is meghalt, a Klemi is magában öregedett, öregedett és végre rájöttek, hogy most már összepászolnak . . . — Ezt mondta? — Ezt. — És maga, Murdéka úr, nem kérdezte, hogy nem-e sajnálja a legényéletet? — kérdezte a kántorné olyan várakozásteli arccal, mint a rendőrkapitány teszi kereszkérdéseit a ravasz tanúhoz. Murdéka végkép száraznak találta a témát. — Kérdeztem. Vagy tudom is én, mit kérdeztem . . . Csak azt tudom, hogy a Demi bevezetett az ebédlőbe és mikor felkoccintott velem, azt mondta: nősülj meg Pali, mert öregségedre nem lesz aki egy pohár vizet adjon, ha éjjel megszomjazol . . . Mind a két asszony hangos, hosszantartó, falusi kacagásba tört ki. A doktorné rizsporos arcán kis völgyeket szántott a nevetéstől kicsorduló könnyáradat. Hátradűlve fáradtan pihegte: — Jaáj! a nevetéstől már fáj a ha . . . ha, ha! — a gyomrom fáj a nevetéstől . . . A kántorné szinte törülgette a szemeit, de nem állta meg kérdés nélkül: — No és maga, Murdéka úr? még utóbb maga is megnősül . . . — Nem! — felelte Murdéka fanyar képpel és meggyőző hangon hozzátette: — Nappal sem iszom vizet, nemhogy még éjszaka kívánjam. Igy tűnik el a világ dicsősége s boldogsága. Ezek is mannát ettek s mégis meghaltak. 5. Tehát igaza volna az orosz mesének, hogy nincs számunkra boldogság a földön, a siralom völgyében. Igaz volna, hogy az emberi élet pokoli farsang, melyhez a tehetetlen szenvedés fogvicsorgatása szolgáltatja a zenét, amint Hartmann Ede mondja. Hol keressünk életcélt, igazságot, szeretetet, jóságot, ami után oly annyira vágyódunk? Mivel vigasztaljuk a szenvedőt, hogyan emeljük fel a bűnözőt, hogyan tanítsuk a kétkedőt, milyen reményt nyújtsunk a haldoklóknak? Hol van az a manna, melytől az ember meg nem hal? Volt régesrégen egy kiváló bölcselő, a ki sok tanítványt gyűjtött maga köré, a kiknek sokat beszélt a boldogság országáról. De oly szokatlanul uj dolog volt előttük a tanítása, hogy sokan elhagyták, csak kevesen maradtak mellette. A kiváló bölcselő megkérdezte tőlük: Hát ti is el akartok menni? Mire a tanítványok egyike elő állott s igy szólt: „Uram kihez menjünk, az Örök élet igéi — te nálad vannak." És ez a kiváló bölcs Jézus Krisztus volt, az Istenember. John Stuart Mill azt mondja, hogy nem lehet ez emberiséget eléggé figyelmeztetni arra, hogy volt egy Sokratesz nevü görög bölcs. Ki ismeri ma Sokrateszt! Ki fogja követni? Inkább azt kell mondanunk, hogy sohasem lehet eléggé figyelmeztetni az embereket, hogy volt egy Jézus Krisztus nevü isteni bölcs, a ki uj világnézetet, az igazi boldogság világnézetét adta az emberiségnek. Az ő evangéliumi világnézete felülmúl minden tudományt, minden művészetét, minden kultúrát, minden földi boldogságot Ez a világnézet egyaránt üdvös szegénynek-gazdagnak, koldusnakkirálynak, egyszerű léleknek s lángésznek: tökéletesen kielégíti értelmünket, szeretettel heviti szivünket s njegnemesiti akaratunkat. a) Felvilágosítja értelmünket. „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ nem jár sötétségben, hanem az élet világossága lesz nála" úgymond a Mester (Ján. 8, 12.): „Én vagyok az út, az igazság és az élet" (Ján. 14. 6.) Nem a földi tudományok kétes értékű elméleteire oktatott, hanem arra törekedett, hogy az „embereknek életük legyen, bőségesebb életük legyen. A hitetlenség, bálványimádás, babonaság évezredes hályogát leveszi szemünkről, belecsöpögteti lelkünkbe az Isten igazi tiszta fogalmát, kioktat, hogy Istentöl vagyunk, Istent szolgálni hivatásunk, s Hozzá visszatérni végcélunk. S ekként ledöntve a régi nyomorúságos földies világnézetet, az Istentől való származás, az Istenhez való törekvés, a természetfeletti örök élet magasztos perspektíváját nyitja meg számunkra. A tudás pislogó s könnyen kialvó mécse helyet a hit világító szövétnekét adja kezünkbe, hogy annak fénye mellett járjuk meg földi zarándok utunkat, mely előkészület a jobb s teljesebb boldogsághoz. b) Boldogítja szivünket. Friedrich, modern német bölcselő azt mondja: „A kereszten függő Krisztustól oly hatalmas fény árad az emberiségre, hogy szemünket még most is elkápráztatja, de szivünket felhevíti s megnyugtatja." S igaza van, mert az a szeretet, melyet Ő hozott a földre, nem hamvadt el, hanem folyton-folyvást lobogó lánggal ég a szenvedő emberi lélek iránt. „Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik fáradtak s terhelve vagytok s én megenyhitlek titeket. Vegyétek rátok az én igámat és tanuljatok tőlem, mert szelid vagyok és alázatos szivü és nyugodalmat találtok lelkeiteknek, mert az én igám gyönyörűséges és az én terhem könnyű." (Máté 11, 28—30.) Sokszor siralom és szenvedés völgye ez a világ, de ilyen isteni vigasztalás a legkínzóbb szenvedést is elviselhetővé, érdemszerzővé, sőt édessé teszi. Mikor a szenvedés özöne zúdul reánk, mikor mindent elvesztettünk, amit szerettünk, s miért élni akartunk, mikor a kétségbeesés örvényének szélén s a vad elkeseredés ijesztő kietlenségében vergődünk, mikor minden emberi bölcselet, minden kultúra csődöt mond s minden emberi vigasz üresen kong, a keresztény világnézet még mindig talál számunkra vigaszt, még mindig van egy jó barátunk, aki felemel, vigasztal s megsegít: a kereszten függő Istenember, ki a szenvedést megdicsőítette, megszentelte s érdemszerzővé tette. A szenvedés legsötétebb felhői mögül mindig kicsiilámlik a boldogabb örök élet vigasztaló reménysugara. 3. A keresztény világnézet nemcsak az igazság világosságát gyújtja vándorutunk megvilágitá-