ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-12-24 / 52. szám

sára, nemcsak a szeretet melegével vigasztal, hanem egyszersmind megnemesit. Az akarat az erkölcsi jó után vágyódik, de nincs, aki megmutassa ennek az útját, s megsegitse, hogy ez uton haladhasson. A keresztény világnézet a legtökéletesebb erkölcsi ideált állitja elénk Krisztusban s biztat ezen ideál követésére. De nemcsak biztat, hanem a kegyelmekben hathatós erőt és segítséget ad az emberi akarat gyarlóságának és gyengeségének és felemeli a törekvő s kitartó lelket a jellem és a szentség magaslatára. S a mindvégig való kitartásért az örök dicsőség koronáját igéri a küzdő emberi léleknek. Igazság, szeretet, szentség, örök boldogság reménye! Ezek azok a kincsek, melyeket a keresztény világnézet ad nekünk. S kell-e ennél több az embernek a földön? Vannak-e nemesebb, értékesebb kincsek e világon? E kincsek birtoklása kell, hogy boldogságot szerezzen a léleknek, hiszen ezek vonják szorosabbra a kapcsot Isten s a lélek között. Már pedig Isten közelsége a legnagyobb boldogság. Lionardo da Vincitől kérdezték egykor, hogy kit tart a földön legboldogabbnak, mire a nagy művész igy felelt: „Azt, aki legközelebb áll az Istenhez." Ugyanezt irja Gróf Széchényi István is: „Mentől közelebb vagyunk a Teremtőhöz, annál tökéletesebbek, azaz boldogabbak vagyunk ; s mentől távolabb tőle, annál szerencsétlenebbek." Van-e tehát boldogság a földön ? Van, de nem a földi értékekben, hanem az Istennek szolgáló lélekben. Mi tehát a boldogság? Nem a tova tűnő messzi szivárvány, nem a csalogató csalfa lidércfény, hanem „erényekkel kirakott vándorút, mely a mennybe viszen* mint Verulami Baco, angol bölcselő mondja. Dp> Madarász lstvan> A koronázás és a nép. Irta: Hamvas Endre. A háború miatt a koronázás szűk keretek között fog lefolyni. A magas helyárak miatt előreláthatóan a „szűk keretek között" lefolyó ünnepségen sok terjedelmes, ha nem is testileg, hát vagyonilag terjedelmes ur és hölgy fog résztvenni, mig a szikár és koplaló szegények a vérmező mentéről nézhetik a fénynek csillanásait. Pedig valakinek nem szabadna a konázásról hiányoznia. A népnek. A tősgyökeres, keresztény magyar népnek. Minden megyéből fel kellene hozni Buda várába néhány törölmetszett magyart. Sorfalat kellene állaniok a koronázási mentben. Föltűnően, hogy a király és nép egymást lássák, hogy tekintetük összefolyjék és a szivekben megértő szeretetté rögződjék. Hadd látnának, lelkesülnének a nép fiai ! Hadd vinnék magukkal haza, a dunamenti, tiszaközi tájakra az eskütevő aranykoronás király képét, ki előttük a koronázás szépséges szertartásai keretében Isten felkentjévé, a nemzet atyjává magasztosult. És otthon elmondanák, amit láttak. Belecsöpögtetnék a serkedő nemzedék szivébe, mit ők is örökül kaptak: a királyi tisztelet, az alattvalói hűség érzeteit. És az otthon levők hallgatnák őket. Szivük szeretete képzeletükbe vésné a nemzet koronás atyjának alakját, ki megfogadta im, hogy magyar népét megvédi még a pokol ármányos hatalmai ellen is. Mellette pedig ott állana a szépséges királyné-asszonynak, az ország anyjának képe, ki lám saját kezével tűzdelte össze felséges férje palástját, Szent István örökét, akárcsak ahogy az édesanyjuk szokta apjuk megtépett köpenyét. És a király is had látná népét ott a koronázáson I Az ezredéves korona hordozójának szive megdobbanna az ezredéves néplélek tekintetétől. Megértené ő abból, hogy e nép az ő ereje. Sok százados szenvedés tüzében megacélosodott erényei : vallásossága, erkölcse, szorgalma, hűsége, vitézsége az állam támaszai. Fölismerné a nép képviselőiben azt a népet, melyet a harctéren látott és csodálni tanult. Ó, beh sokszor harmatozta a megyar nemcsak verejtékével hanem vérével is a rögöt, mely inkább másnak termett és terem, mint neki I És most is ott van, ahol a drága vérét kérik. Folyamszámra adja mig itthon egy -uj réteg helyezkedik el közte és királya között, A középosztály e réteg. Ebben helyezkedik el egy uj elem, már csaknem 50°/o-a a magyarság rovására. A városi proletár is ennek gúnyáját hordja. Az uj magyarok nem ismerik az ősi erényeket, hiszen az erények csak ezeréves múltnak talaján fakadtak. Rájuk nézve e mult idegen, sőt gyűlöletes. Különben nem hirdetné szócsövük, a szabadkőműves „Világ", hogy uj Magyarországot épitünk régi romjain. Ok is hordják a magyar nevet, de ez náluk csak alkalmazkodási processus, akárcsak a galíciainál, aki nemzetisége felől kérdeztetvén, azt felelte: „Nem látja hogy most Magyarországon vagyok?" Ezek a régi hagyományokat, a koronázási szertartást egy parnevü szemével tekintik, ki az ősi kastély címereit kegyesen megtűri, mert hiszen „ugy is csak addig maradnak mig én akarom!" Ezek a koronázáson ott lesznek. Bár a király őket is észrevenné, de való mivoltukban, hogy óvakodnék tőlük, hogy teljes hatalmi súlyával a nép mellé állana, és elősegítené népelemek felszívódását a felsőbb rétegekbe. Talán sikerülne a rekonstrukció ! Ó, ha a nép és királya egymásra találnak! HÍREK. Krónika. A rekvirálást újra kezdik, Hogy hányadszor már? nem tudom, És fürge rekvirálók járnak Ma minden utcán és uton. Egy házat hogyha megrohannak, Kutatlan ott mi sem marad, Megnéznek padlást, pincét, kamrát, És hogy mi van az ágy alatt ? Ahol fölösleget találnak, No ott van aztán nagy zavar. Számolnak, mérnek, — sirnak, kérnek, S lecsap a mérleg csakhamar. A szomszédok örvendve nézik, Mert „egy uj pletykatéma lett!" Kétökrös nagy szekér szállítja A készletet, a készletet. Örvend, ki lisztért áll az utcán, A zárt lisztesboltok előtt: Inkább áll tűrve, némán, csöndben, Ott délután és délelőtt! Örvendez most, mert látja, hogy a Rúd mindenikre rájajár, Ennek — a lisztjegy kellemetlen, Annak meg, — aki rekvirál. A rekvirálást újra kezdik, Hogy hányszor még ? azt nem tudom, De azt igen, hogy egyszer mégis Meg kell állnunk a félúton. Mert napnál fényesebbé válik, Mit az elmélet rég rebeg, — Hogy nem minálunk gyűltek össze A nemzetmentő készletek! (-•) Havasi rózsák. — Karácsonyi legenda. — Az erdei völgy felett szendergő csend honol, a fenyőkön s az érdes sziklakon nehéz hólepel nyugszik, minden csendes: téli csend van. Egy lábnyom sem látszik a kis házhoz vezető havas ösvényen. A kéményből halvány-szürkés füst árad a tiszta, téli levegőbe. A fenyőkön keresztül csillog az alkonypír, megvilágítja a szunnyadó földet s a házikó ablakában álló öreg asszony arcát. Halavány, szomorú pír volt, örömmel és fájdalommal teljes, mint a tétova téli nap. Az öreg fehér hajfonatai körülvették asszony-arcát, tágranyílt, szomorú szemei fehéres szemöldöke alól félénken pislogattak elő, mint a gazellák, vagy a félénk, karcsú őz szemei. A törődött anyóka álmatagon ült ott még akkor is, mikor az alkony bíbora már régen elhalványult. Mereven nézett a házikóval szemben égbeharsanó hegyre, amely fenséges volt a hótakarta meredek csúcsaival. Az öregasszony előtt nyitott könyv s hervadt virágú füzérke hevert, de az ablak-kereszten ott függött egy szép koszorú, üde havasi rózsákból, amelyet a temetőbe akart vinni urának sirdombjára. A kis szoba sötétülni kezdett. Az öreg összekulcsolta kezeit és erősen szorította az elszáradt virágfüzért. De íme: az elhervadt virágok ismét kinyilottak, olyanok lettek, mint régen, mint egykor . . . midőn egy csinos ifjú a hegyhátról lehozta és az ábrándos-szemű szőke lánynak kezébe adta őket, ugyanazon kezekbe, amelyek most reszketve, fonnyadtán tartják . . . — Itt van, édesem, amit adhatok ! — rebegte a nyúlánk ifjú és lázban égett két orcája, szelíden ragyogtak mély szemei. A lányka, aki kacagó nemtörődömséggel vette át a szerelmi jelvényt, egy pillanatra aggódva nézett az ifjú tüzes orcájára — az pedig megfordult és hazament, hogy kipihenje a hegyi út fáradalmait. De nem talált nyugalmat. A fáradt tagok reszkettek és az ifjú álmában maga előtt látta a lányt, aki jegyesével oly borzalmas játékot űz. Az ifjú megtette első hegyi útját. Tél, zimankós-zúzmarás tél volt és nem fordult vissza még ott sem, ahol a legmakacsabb hegymászók is fel akarják adni a küzdelmet, keresztül vágott mindenen, hogy megmutassa a leánynak, mennyire szereti, milyen bátor. És mire reggel lett, halálos betegen feküdt, nem látta az ágya lábánál térdeplő menyasszonyát, hogy sir, hogy jajgat! Nem látta a papot, aki egy tiszta pillanatra várt, hogy összeadja őket a halál küszöbén. Végre . . . végre egy tiszta pillanat, öntudatos perc! — Add nekem, add nekem őt! — zokogta a lány, s az ifjú réveteg szemeivel intett és megcirógatta kedvesének szőke hajfürtjeit. S akkor megtörtént amit régen óhajtottak: férj és feleség lettek . . . egyedül maradtak. S a lány kitartott a haldokló ágya mellett az utolsó leheletig és mikor a szegény meghalt, elhozta a csendes erdei völgybe és vadvirágokkal ékítette fel sirhalmát. Magának pedig megvette a kis házikót a sziklák közt és immáron hatvan éve itt lakik . . . A szobát sűrű sötétség ülte meg, csak a havasi rózsák ezüst kelyhei s a matróna ősz fürtjei fehérlettek. Az öregasszony mozdulatlanul, fejét hátratámasztva ült a karosszékben. Egyszerre megszólaltak a karácsonyi harangok: Dicsőség mennyben az Istennek! Békesség földön az embernek! — De a szegény öreg nem hallott semmit. Férjével együtt ünnepelte a karácsonyt — a mennyországban. Németből, szabadon: Lolly. * A hercegprímás Esztergomban. Csernoch János bibornok-hercegprimás pénteken Budapestről visszautazott Esztergomba s a karácsonyi ünnepeket itt fogja tölteni. * Karácsony a foszékesegyházban. A bazilikában az éjféli nagymisét dr. Machovich Gyula prelátus-kanonok celebrálja. — Az ünnep első napján a 9 órai nagymisét az idén dr. Rajner LHJOS püspök pontifikálja. A szentbeszédet dr. Robitsek Ferenc prelátus-kanonok mondja. —• Az ünnep második napján a 9 órai nagymisét dr. Kohl Medárd püspök tartja. Utána a szentbeszédet Rolkó Béla karkáplán mondja. * Koronázási asszisztencia. 1916. évi december hó 30.-án IV. Károly király és Zita királyné Őfelségéik koronáztatasa alkalmával a budai koronázó templomban dr. Csernoch János bibornok hercegprímásnak segédkezni fognak: Segédkező főpapok: Szmrecsányi Lajos egri érsek és Bauer Antal zágrábi érsek. Őfelsége a király mellett: Dr. Várady L. Árpad kalocsai érsek és gróf Széchenyi Miklós nagyváradi 1. szert, püspök. Őfelsége a királyné mellett: Báró Hornig Károly bibornok, veszprémi püspök és dr. Glattfelder Gyula Csanádi püspök. Archipresbiter: Dr. Rott Nándor praelátuskanonok, budapesti érseki felügyelő. Szerpap: Dr, Koperniczky Ferenc praelátus, pozsonyi prépost. Alszerpap: Erdősi Károly apát, a Szent István Társulat vezérigazgatója. Szertartásmester: Dr. Klinda Teofil praelátus, esztergomi apátkanonok. Könyvvivő: Dr. Révay Tibor kalocsai kanonok, érseki irodaigazgató. Gyertyavivő: Kollányi Ferenc praelátus, jaáki apát, nagyváradi kanonok. Pásztorbotvivő: Karácsonyi János vál. püspök, nagyváradi kanonok. Turiferek: Dr. Mészáros János cs. és kir. udv. plébános és Pacha Ágost prépost, Csanádi kanonok. Akolythusok: Herceg Hohenlohe Egon prépost, nagyszebeni plébános és dr. Hanauer A. István apát. Lótorok: Dr. Brey er István p. kamarás, miniszteri osztálytanácsos és Kriston Endre p. kamarás, egri érseki titkár. Infulista: Dr. Lepold Antal hercegprimási irodaigazgató. Gremialista: Dr. Drahos János p. kamarás, hercegprimási titkár. Szenteltvíztartó: Dr. Nemes Antal vál. püspök, a koronázó templom plébánosa. Keresztvivő: Dr. Machovich Gyula esztergomi praelátus-kanonok.