ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-12-24 / 52. szám

tonái ellen. Azért most itt vannak büntetésből és itt töltik a hosszú teleket addig, mig a hatalmas nagyúr meg nem aláz mindent, a mi nem engedelmeskedik neki, hogy ö legyen a legnagyobb ur a világon. S az öreg fejben lassankint világosság gyullad. Megfordul, lefelé néz délnek s a vak sötétségben, az éjszakai csendben is világosan lát egy nagy romvárost, amiről messziről jött mongolok, sokat látott lovas pásztorok beszéltek neki. Hogy ott mélyen lenn a sivatagban teli holdkor, romokat világit be az égi fény és. akkor ugy látszik, mintha megint gyűlést tartana a romok egykori ura, a kánok kánja, a „nagy kán, Dsingisz. Mert valamikor ugy volt és akkor ök voltak az urak : burjátok, mongolok vágtattak a sivatag öserejével messze nyugat felé, hogy világokat hódítsanak... És most? Szomorúan érti meg népének ez a késői maradványa, hogy annak a dicsőséges régi kornak vége, — az kiviharzotta magát nagy hadjárataiban, amelyeket Kelet és Nyugat felé vezettek a nagy mongol hódítók. A kánok kánjának magva szakadt, székhelye romtanya lett, a mely csak feliratos emlékeit mutatja a múltnak. A Nyugat pedig visszafizette azt, amit annak idején a sivatag fiaitól szenvedett; eljött az ö lovaskatonáival, azután a telepeseivel és most itt vannak és lenyűgözve tartanak mindenkit, a ki ellenállt nekik. A vén, kérges szívben még egyszer magasra csap az izzóharag lángja, hogy mind ennek igy kellett történnie, de azután erőt vet rajta a szelídebb érzés; az ablakhoz fordul, onnan megint kiviláglik a karácsonyi gyertya és halkan zümmög az ének. Az asztalnál ülök jobban összebújnak, szorosan körülülik a zöld fenyőágat a pislogó gyertyacsonkok között; az egyikük egy kopott, öreg kis könyvet vesz elő, a mi kikerülte a motozók figyelmét, mikor idehozták őket. Abban lapoz, azután feláll, int a többinek és lassan, halkan, majd egyre erösebben felhangzik a karácsonyi ének : — Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok .... Már nincsenek egyedül; az eddig olyan csöndes emberek szokatlan éneke behozza a kis faházba, a foglyok éjjeli pihenőjébe az őrt és a viharvert öreg pogányt is. Akármi legyen a vallásuk, ebben az órában érzik, hogy ezek a messze idegenből idekerült emberek az ö nyelvükön az Istennel beszélnek, mert csak 0 vele lehet igy szólni. És bár nem értik a nyelvet, lekapják a fejükről a kucsmát, ugy állanak ott, amint a betlehemi jászol körül az odagyült pásztorok álltak; érzik, hogy most az Isten szállt le a földre ezek közé az emberek közé, hogy még ebben a vad, sivatagos világban is lehetséges a hit, a szeretet és ami az embert a legtovább fenntartja, a remény .. . Igy képzelem el magamnak a hadifoglyok karácsonyát. Szegény jó véreink, öreg népfelkeilyent, Konykovics pedig mikor ideje van gondolkozni . . . Szép éjszaka volt és amint Konykovics fehéren ott állt a nyitott ablak mellett, egy csillag futott le az égről. Ugy-e, milyen szentimentálisan lányos történetbe való ez: „egy csillag lefutott". Pedig úgy volt és ezt Konykovics is látta, érdekesnek találta. Agglegénységének minden savanyodott kedélye dacára nagyon érdekesnek találta s maga is kérdezte magától: miért ? Mennyi csillagot látott ő már lefutni — a pincékből hazajövet! És sohasem ütközött meg rajtuk. Lefutottak, punktum! Nem tőle kérdezték az utat és végtére, még maradt belőlük elég az égen. De most olyan különös volt az a rohanó, bizonytalanba hulló, hangtalan fénysáv . . . Egy kis libabőrzés futott végig Konykovicson s aztán megsimogatta kopasz fejét. Félhangon mondta a gondolatát: — Az én csillagom is lehullott már . . . Egyszerre szomorú jelene képei rajzottak körül és talán nekibúsult volna, ha az utcán lépéseket nem hall. Ki lehet? Beljebb húzódott a szoba közepére, mert ha valami jámbor atyafi meglátja fehérben a nyitott ablaknál, holnap hire megy, hogy kisértet van a községházán, vagy talán hogy rosszat forral a segédjegyző ilyen megmagyarázhatatlan helyzetben. !A lépések egyre közeledtek. Nehéz, bizonytalan, néha csosszantó botorkálás volt s végre kiválik a világos éjszakai égbolt hátterében a bozontos képű Murdéka Pali gyűrött körvonala. Murdéka a kálomista pap sógora volt. Magánzó. Élt, mint a vad növény az eklézsián. Éltető nedvét héberen szivta. Murdéka benézett a nyitott ablakon és csuklott hangon szólt: lök, akik a nagy háború első, viharos hónapjaiban estetek fogságba orosz-lengyel mezőkön és a pilicai fenyvesek között, de kopott lehet már a harmadik télen a ruhátok, az egykor szép parádés régi fajta magyar honvédruha! Novo-Nikolajevszk és Verchne-Udinszk fogolytáboraiban, meg a Bajkál mentén elszórt telepeken, de mássá válhatott már rajtatok és bennetek sok minden, de amikor eljön szent karácsony napja, megünneplitek azt a magatok módja szerint és fölcsillan bennetek a remény, hogy ez az utolsó odakünn. Bárcsak igazán ugy lenne! c t Hol a boldogság országa? — Az esztergomi Oltáregylet 1916. dec. 17-én tartott ^ülésén tartott felolvasás. — Egy orosz mese azt regéli, hogy volt egyszer egy ember, a ki sok szenvedés után elhatározta, hogy felkeresi a Boldogság országát. Hónapokon keresztül bandukolt, sokat fáradt s nélkülözött, de az a remény, hogy megtalálja valaha szive hő vágyát, a boldogságot, megvigasztalta s elfeledtette vele a sok szenvedést. Elment Szibériába, a hó országába : lakatlan vidékeken, hó s jégmezőkön át járt-kelt s kereste a boldogság édenkertjét. Végre azt gondolta, hogy valamely hegy tetején lesz ez az ország. Felmászott egy magas hegyre, megpillantott egy kis kunyhót s benyitott. Hófehér szakállú aggastyán fogadta. Ez volt az Élet. Tőle kérdezte a kifáradt vándor, merre van a boldogság országa. Az Élet igy felelt: „Barátom hiábavaló célt kutatsz, és hamis nyomokon jársz. Vannak nemzeti országok, van ásvány, növény s állatország, van a tudománynak, művészetnek országa, de a boldogság országát ne keresd a földön." Szomorodott szivvel fogadta a vándor a lesújtó választ, eltávozott. Majd csüggedten ült le egy jégszikiára pihenni. Arra jött a halál s bevitte kamrájába: meghalt a vándor, anélkül, hogy a boldogságot megtalálta volna. Mindnyájan ilyen szegény vándorok vagyunk, akik keressük a boldogság után. Ezért gondolkodunk s tépelődünk, ezért küzdünk s fáradozunk, ez után törekszünk testünk s lelkünk minden erejével. Igaz volna az orosz mese sötét pesszimizmusa, hogy a boldogság csak tündöklő szivárvány, mely elkápráztat, de tova tűnik, avagy csalogató hamis lidércfény, mely pislog s elillan. Igaz volna-e, amit Petőfi mond: A bánat ? Egy nagy óceán. S az öröm ? Az óceán kis gyöngye. Talán. Mire felbozom, össze is töröm. Ha nagyon szük látókörből nézzük a világot, ha csak e világ földi látó szögéből mérlegeljük — Demi... Konykovics odalépett. — Szervusz Pali, honnan jősz? — He-he-he, — felelt az imbolygó szőrös árnyékarc, — he-he-he. Hát a kathó-likus khántort-ul. . . — Jól mulattatok . . . — Hogy jól-e? Hiszem! A többiek még ott maradtak. Hát te nem tudtad, hogy névnap van ? — Haragba' vagyok a doktorral. — Pedig derék gyerek a Poldi ... És kit lesöl az ablaknál? — Nem tudok aludni. — Én tudok. Ilyenkor lefekszek és alszok mint a bunda. — Én is tudtam mindig. Lehet, hogy azért, mert kifárad az ember az éjszakázásban. - — He-he-he ! — nevetett Murdéka és görcsös botjával rávágott az ablak párkányára, — kifárad az ember? he-he-he, kiöregszik az ember, úgy mondd: kivénhed. Ez az ! És megint nevetett nagyot, majd hozzátette: — Öregszünk. Ezután a megállapítás után csuklott egyet. Ez különben is pont a beszédén. Konykovicsot ez a csuklás most úgy szivén csapta, hogy szinte méregbe jött. Pedig igaza volt Murdékának: öregszünk, vénülünk, de ezt józan fejjel, úgylátszik, nehéz elviselni. Murdéka pedig I nevetett rajta. Az éjszakai látogató elkocogott, Konykovics becsukta az ablaktáblákat és leült az ágya szélére. — A fene vigye ezt a Palit, hogy kizavart a gondolataimból. Körülbelül ezt gondolta, midőn a falióra lánca benyomásainkat s életünket, nagyon könnyen mi is ráhajolunk a borongó sötét pessimizmusra. Tehát van-e igazán boldogság az emberi lélek számára a siralom völgyében ? Van, kell, hogy legyen, hiszen a Teremtő nem hiába öntötte lelkünkbe a természetes s leküzdhetetlen vágyat. Van, csak jó helyen kell keresni annak országát. Térképen nem találjuk meg, helyrajzi képét nem tudjuk megjelölni. A boldogság országa csak a lélekben lelhető fel. A léleknek pedig hármas tehetsége van : az értelem, az érzelem s az akarat. Akkor lesz boldog az ember, ha e hármas tehetségét ki tudja elégíteni. Az értelem az igazság után, az érzelem a szeretet után, az akarat pedig az erkölcsi jó után vágyódik ösztönszerűleg. Akkor leszünk tehát boldogok, ha az igazság, a szeretet s az erkölcsi jóság országát megtaláljuk. De ismét kérdezhetjük, hol van e három eszmény országa, mely forrásból merítsünk erőt a lélek e hármas vágyának kielégítéséhez. 1. A mai kor bölcsei a tudományhoz utasítanak bennünket. A tudomány az emberi lélek legnemesebb hivatása, egyedüli életcélja s boldogsága. A tudomány megszámlálja az ég iramló csillagait, feltárja a tenger s a föld kincseit, megfejti a lét s az élet problémáit, a kultúra vívmányaival gazdagítja s boldogítja életünket, meghódítja a földet, tengert s levegőt. Ember itt az igazi életcélod, itt az igazi boldogságod, igy szól hozzánk az emberi bölcselet földi világnézete. Igazságtalanság s nagyfokú rövid látás volna a tudomány s a kultúra nagy eredményeinek s hasznának lekicsinylése vagy megvetése. Sokat köszönhetünk a tudománynak: sok szép muzeumunk, gyárunk, iskolánk van, gyorsabban utazunk, kényelmesebben lakunk, praktikusabban ruházkodunk, de a tudomány révén elégedettebbek, boldogabbak vagyunk-e? a) A tudomány megismertet-e az igazsággal? A tudomány megmondja-e világosan s biztosan, honnan jöttünk, mi a célunk, hová törekszünk ? Bizony e kérdésekre a tudomány halk visszhangot sem ad, vagy ha ad, ellentmondó válaszokat, téves nézeteket kapunk, s igazat kell adnunk Gruppe szavainak: „Az emberi bölcselet története a tévedések története az igazság itt—ott felvillanó fénypontjaival." Schoppenhauer még keményebben mondja ugyanezt: „Az emberi bölcselet sokfejű szörnyeteg, melynek mindegyike más-más beszédet mond." Bármilyen szép és nemes hivatás a tudomány művelése, az emberi lélek igazság utáni vágyát nem tudja kielégíteni. Pislogó mécs a sötét erdőben, nekünk pedig napfényre van szükségünk. b) A tudomány megtanit-e szeretetre? boldogitja-e érzelmi világunkat? Comte Ágost francia bölcselő oly templomokat ajánlott az emberiségnek, melyekben az oltárok helyét a nagy bölcselők szobrai foglalják ereszkedni kezdett s aztán egymásután hármat ütött az óra rekedt drótharangja. Három óra. Konykovics bebujt az ágyba. Aludni akart. Melege volt. Szomjazott. Jó lenne egy pohár viz ... de az ördög megy ki friss vizért. Azt pedig az üvegből, ugyan meg nem issza. Van már egy hetes. Milyen különös az ember élete, — gondolta Konykovics és a jegyzői iroda porpenészes, papirdohos levegője csapta meg. Majd eszébe cikázott az íróasztalának a rajza. Akták vannak rajta, nagy, ólomból készült tintatartó s mellette előjegyzési naptár. Hogy fut az idő! Úgy tűnik fel, mintha egy hét előtt irta volna fel, hogy mikor lesz az adótárgyalás, pedig egy hónap előtt tűzték ki s már ott van a heti lapon. Hogy fut az idő . . . gondolta és hirtelen úgy tűnt fel neki, mintha a sötétben a Murdéka bozontos feje imbolyogna s mondaná: Öregszünk! he-he-he. — Fene egye meg! — mondta a látomásra egész hangosan Konykovics és falnak fordult az ágyban. Saját magát is meglepte, hogy hangosan gondolkozott. Kissé röstelte, mert ez is már az az öregedés jele. Visszaemlékezett gyerekkorára, hogy milyen furcsának találta, mikor öreg bácsik magukban beszéltek. A ketyegő órát élő lénynek képzelte már és hallotta amint utánozza az ő kiszólására a Murdéka nevetését: he-he, he-he, he-he, öregszünk . . . Már ki akart ugrani dühében az ágyból, mikor a jegyzőné kakasa bele kukorékolt a mérgébe. Mint a fuldokló a víztől, úgy menekült ő a gondolataitól ehhez a kakashoz. A fuldoklónak szalmaszál: álmatlan tépelődőnek hajnali kakasszó . . .