ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-12-24 / 52. szám

háznak hatalma van a lelkek fölött azok üdvözitésére, úgy neki a világi hatalmat a nép boldogságára kell használnia. A korona legyen a király fején az erények ragyogó koszorúja és az örök boldogság glóriájának előképe, ha a hatalmat az Isten szándéka szerint gyakorolja. Átadja neki a jogart, a birói joghatóságnak és az igazságosságnak jelképét. Amik az egyház kezében a kulcsok, amelyekkel a menyország kapuit megnyitja, az a király kezében a jogar, amelylyel megnyitja a jog és az igazság országának kapuját. Az egyház végre elvezeti a királyt a trónra, amely magasan áll a föld felett annak jeléül, hogy a hirály közvetítő az égi hatalom és a nép között. Fölülről kapja a hatalmat az alatta álló nép fölött, de fölfelé felelős a neki engedelmességgel tartozó alattvalókért. Amit a királynak és a nemzetnek a koronázás ünnepies perceiben éreznie kell, azt az egyház szebbnél-szebb szimbólumokkal és imádságokkal mind kifejezi. Szines szertartásával, intelmeivel és imádságaival nemcsak oktat, hanem isteni erejével megragadja a lelket és azt kötelességeihez köti. Megköti a lelkiismeretet, amelyet ezután semmiféle földi hatalom meg nem oldhat. Azért a király, aki a szent olajnak illatával, a koronával fején, karddal oldalán, jogarral kezében elhagyja a templomot, egész életén át érezni fogja a szent kenetnek az illatát, a korona jelentőségének súlyát, a kardnak és a jogarnak igazi céljait. Soha nem szabadulhat annak a lelki erőnek bűvös köréből, amely fogva tartja lelkiismeretét. A nép pedig abban a tudatban üdvözli királyát, hogy azt az Isten rendelte föléje, aki lelkiismeretben kötelezi az alattvalókat a király iránt való engedelmeskedésre. Isten adta a hatalmat, de megszabta annak korlátait. Megvan a népnek az a biztositéka, hogy királya az ö igazságos birája, szerető atyja, erős oltalmazója lesz. Ez a lelki kötelék, amelyet az egyház a király és a nemzet köré fon, a keresztény monarkiáknak erőssége. S amikor ez a kötelék most újra szövődik, lelkes öröm fogja el az egész országot. Tündöklő fényben látjuk Magyarország jövőjét. A végtelen csatavonalakon küzdő katonák új bátorságot ÄZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Karácsony. (1916.) Némuljatok el halál-dalos ágyúk, Legyen az ég ma csillagos, nyugodt; Szent énekünk' csak Feléje kiáltsuk, Ki előtt ezer angyalszárny suhog! Legyen ma csend e vérfelhős világon! Két kezetek' kulcsoljátok ma össze, Ajkatokról tűnjék el az átok; És könnyetek hulljon a véres rögre, Higyjétek, hogy Ö jön el hozzátok! Legyen ma élet a sötét halálban! Szalem királya csillag-hímes útján A titkos égnek közelegj felénk; Fegyvereinknek olajágat nyújtván, Gyógyíts meg hisz' eleget szenvedénk! Legyen ma csend a véres harcmezőkön! Szivünk tüzében új vágyak remegnek, Arany-ködök borítják nagy álmunk; Békits meg — óh — te örök béke-gyermek, Hétszeres, szent Glóriával várunk! Legyen ma lágy, könnyszáritó az este! Lolly. éreznek, mikor a fölkent és megkoronázott király az oltárról vett karddal a világ négy tája felé vág. Ujabb és határtalan áldozatkészségre hajlanak a szivek. A győzelemnek fékezhetetlen akarata ragad el mindenkit, mert meg kell mutatnunk, hogy egyek vagyunk királyunkkal, aki a nemzet nagy kincseit védelmezi a világ négy tájáról ránk törő ellenség ellen. A béke reménye ébred föl mindenkiben, mikor karácsony ünnepének nyolcada alatt megjelenik előtte új királya, az isteni Békefejedelem kegyeltje és fölkentje. Szent István koronája úgy ragyog szemünkben, mint a betlehemi csillag, a béke hajnalcsillaga. Alkonyodik a régi esztendő, újévre ébredünk. A véres háború drága győzelmei után új korszakba lép a nagy és boldog Magyarország karöltve az idők tan ujával. .. az Egyházzal. Az ország és az Egyház együttérzését a királykoronázás alatt mutatja . a kehely, amelyben a bibornok hercegprímás a legszentebb áldozatot fogja bemutatni. Az új kehelynek kupáját angyalok tartják, mint a magyar címert. Egyik topázkövön a szent korona domborművű képe ragyog. Minden drágakő magyar jelentőségű. Az aranytopáznak tüzes ragyogása a magyar nap érlelő hevét, a zöld smaragd az ország na

gy jövőjét, a füsttopáz a komor multat, a gyöngyök az anyák könnyeit jelentik, akik a háborúban elesett fiaikat gyászolják. A magyar nemzet szól a kehely ércéből és kövéből az egyház főpapjához s ez a kehely fölé hajolva mondja az egyház megható imáit. Mindkét beszédet meghallja az Űr, aki a kehelyben pihen. Minden magyarnak hő óhajtása, hogy a koronázási kehelynek jelentősége legyen a szebb jövőben mindenkor igaz valóság. Dr. Lepold Antal. Hadifoglyok karácsonya. Künn állottunk a hideg, metszőszelü szibériai éjben; nyár volt még, de az éjszakák már fagyosak voltak. A nagy Bajkál felől élesen süvített a szél; mintha rohanó átok volna, ugy tört be a jurták kéményén, azon a rozoga vascsövön, amit a félvad lakó az orosztól eltanult. Odabenn a jurtában táncolt a tűzhelyen a megriadt láng, Miért nősült meg a segédjegyzö agglegény korában? — Az „Esztergom" eredeti tárcája. — Irta: Dvihally Géza. Konykovics Demeter segédjegyzö és agglegény Nagy-Málon. Szőke, dúshajú és nagyon kedélyes, vig ember volt ifjú korában. Most csendes, fekete világnézettel, tintát és borfogyasztó, úgynevezett búval járó, kopasz ember. Konykovics egyik csillagsugáros, enyhe, koraőszi éjszakán nem tudott aludni. Pedig jól meg volt vetve az ágya, mégsem hagyott neki nyugtot valami. Mi bántotta, ki bántotta: maga sem tudta. A szemei odatapadtak a gerendás szoba falára s váltig azon tűnődött, hogy miért is ébredt fel tulajdonképen, mikor semmi gondja és baja nincs. Ezzel való tépelődésében aztán végkép elűzte az álmot kissé kidudorodó, eres szeméről. Felkelt. Előkereste a dohányos skatulát, cigarettára gyújtott, leült a szalmafonatos székre a szoba közepén álló nagy és négyszögletes asztal mellé s nekikönyökölt az ablakon beszivárgó világosságnak. A szobában valahol egy óra is volt és ketyegett nyugodtan, egyformán, mint ahogy egy alvó ember tüdeje szedi taktusban a levegőt. Konyakovics ebben a hangulatában és hiányos öltözékében elhatározta, hogy valami felett gondolkozni fog. Isten tudja! — már többször akart gondolkozni, de sohasem ért még rá. Nem lehetett. El van foglalva az irodában. Adót és goromba feleket vet ki, rubrikákba számokat ír és járlatnak mellettem pedig összeszoritott ököllel állt a házi gazdám, Michailov Michailovics az orosz nevén, az igazi nevén pedig Mámnak Aksage, — nekünk rokonunk: burját. Az öreg burját sovány kezével belemutatott az éjbe; a csontos ujja ugy tapadt egy kis világos pontra, mintha meg akarná ölni azt. Kis világos pontok pislogtak messze az éjszakában és az öreg ember rekedt hangja felhördült: — Látod, már itt vannak. A mikor kicsiny voltam, akkor még nem hivtak engem semmiféle idegen néven, csak azon, amit a sámán adott a születésemkor, hogy szerencsés legyek. Azután eljöttek azok ott, egyre tovább jöttek, falvakat építettek fából, nekünk meg uj neveket adtak és beírták azokat egy könyvbe. Nem kell! kiáltott mérgesen a nagy bőrbundába burkolt öreg és dobbantott a lábával, meg morgott, úgy hogy a jurta nagy, lompos kutyái szűkölni kezdtek tőle. * * * Ez volt azon a nyáron. Most pedig levelet kaptam egy fiútól, akit valaha tanítottam, azután felnőtt, katonának vitték és már több mint egy esztendeje van odakünn hadifogságban. Elmondja, hogy milyen volt a tavalyi karácsonyuk. Amennyire a rövid levelezőlapon lehet, leirja, hogy hogyan volt az ünnepen ; hó volt hozzá elég, karácsonyfának ott voltak a fenyők, szegény foglyok, megpróbálták elképzelni maguknak, hogy odahaza vannak. Nem nagyon sikerült, mert . . . . — itt egy hosszú, vastag vonás következik, az orosz cenzor tintaceruzája és ezzel vége is volt a levélnek. Én most hozzáképzelem a többit, a mi az idén megint, már egynéhány nap múlva el fog jönni: Ez a csoport, vagy más, amelyet a sorsa a nagy belső ázsiai tó, a Bajkál mellé dobott, amikor elközeleg a szent nap a magunk számítása szerint, meg fogja próbálni, hátha meg tudná azt ünnepelni odakünn a sivár fogságban ? S az öreg burját megint fénypontokat fog látni: látni fogja, hogyan tűnnek föl azok, félénken, reszketőn egy hosszú deszkaházban, a mi azóta épült az orosz falu végén, hojíy különös, idegen, ruhájú embereket kezdtek idehozni a világ végéről. Bántani fogja őt az, amit nem tud és Mámnak Aksage leveti magát a földre, lassan kúszik a barakk felé, hogy meg ne lássa őt a sétáló őr, azután fölemeli a fejét, csak annyira, hogy a világosság ne essék reá és néz, nézi a csodálatos képet, amihez hasonlót még nem látott soha. Idegen emberek, nyűtt, kopott ruhákban az asztal körül ülnek és kicsiny gyertyavégek mellett zömmögnek valamit. Ugy sejti, hogy ezek is katonák, mert egyforma a ruhájuk, csakhogy nem oroszok. Vájjon kik lehetnek? Lassankint megérti. — Óh igen, ezekről meg a többiekről mondotta a pópa, a ki ott él a családjával a nagy hagymakupolás templom mellett, — hogy nem akadtak engedelmeskedni a Goszudarnak, a cárnak és fegyverrel a kezükben mentek a cár kanevezett marha-passzusokat, számadásokat vezet be. Határidőket tol ki, jelentéseket ír a mezei egerek pusztításáról, működési lajstromot tölt ki és házasságokat meg születéseket anyakönyvez. Bizony napközben nincs ideje gondolkozni, este pedig egyre-másra hívják pincébe, a papékhoz, kántorhoz. A biró is sértést lát, ha kerüli a házatáját. Hát mikor gondolkozzon? Pedig az este volna erre a legalkalmasabb. Szépen elgondolkozni! — hej de nagyszerű ... A régi aranyos ifjúságról. Arról a kedves, szép letűnt világról, mikor még a lelkében dús remények születtek, mikor volt még ambíció is a világon! És főleg haj volt a fején... Más világ volt az. Nem ilyen — hogy mondja csak — őszies. Tavasz volt. Szines. Ragyogó. Tyhőj, de szűk volt akkor a bőre! akár csak a Góré Mátyás csikajának. Ficánkolt benne a vér és az ambíció: patikus akart lenni! Nagyon szép volt akkor előtte az élet, de csalódott. Csalódott a tanáraiban. Megbuktatták. Lűttek a patikának s az ambíciónak. Szines szappanbuborékja elpukkadt. Pedig szép lett volna nagyon a patikusság. És meg is lett volna, mert az öreg Pártos Sanyi bácsi mindig mondta hogy : Demi! neked adom a lányomat meg a patikámat . . . tanulj tinó, ökör lesz belőled . . . Szegény jó Sanyi bácsi — Isten nyugosztalja — de jó ember volt . . . Konykovics igy lassan észrevette, hogy már gondolkozik s azért kinyitotta az ablakot, hogy friss levegő jöjjön be. Olyan jó az, ha a mult édes emlékeit a jelen enyhe szellője öblögeti. Ez utóbbit nem ő gondolta, de érezte. Van úgy, hogy az ember nem úgy gondol el valamit, ám azért érzi, hogy egy nagyon szép gondolatban fürdik a lelke. A poéták a múzsavárás pillanataiban éreznek