ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-10-08 / 41. szám

egyre jobban kiderül, hogy nem a háború formálta át az embereket, hanem az emberek, a különböző politikai, gazdasági és erkölcsi világnézetek formálják át és használják fel a háborút, mindegyik a maga igazolására. De talán a magyar életnek egyetlen ágazata, egyetlen szerve sem maradt lelki belsejében anynyira érintetlen a háború égig világító tanulságaival és intelmeivel szemben, mint a magyar képviselőház. Csak itt történhetett meg, hogy a miniszterelnök, a kormány, a parlamenti többség és a nemzet hivatalos vezére két esztendő olyan katonai teljesítményei után, amilyeneket a magyarság produkált a háborúban, egyszerűen, monoton hangon, egy lerázó gesztus kíséretében azt mondhassa, amit Tisza István gróf Urmánczy Nándor indítványára felel: Nem vagyok hive a magyar hadseregnek ! Istenem, hát minek kellene még jönni, hogy hive legyen? Ha Galícia után, a Kárpátok után, Szerbia után, s a Doberdó után még mindig nem hive. Mi jöhetne még, ami ezeket megváltoztatná 1 János apostol jelenései is hiába ismétlődnének meg ezek előtt. Akkor se mondanák: Uram hiszek! Háromszáz ember összeválogatva a magyar értelmiségből orcapirulás nélkül bólintott és tapsolt ennek a kijelentésnek. 3 ezektől várta a függetlenségi párt, hogy felirati javaslatát majd magukévá teszik? Mindig azt mondottuk, hogy a háborúnak, azután, ha végét érjük s életben maradunk, mint magyar nemzet, az lesz a legfontosabb kérdése, hogy a magyarságnak, a nemzeti társadalomnak vezető osztályai, elsősorban a magyar értelmiség, milyen konzekvenciákat igyekszik értékesíteni a háborús tapasztalatok nyomán, vagyis, hogy milyen ügyvédje lesz az ország és a nemzet igazainak a háború után idehaza elkövetkező harcokban. Nem tehetünk róla, mi a háború kezdetétől fogva nem tudtunk szabadulni attól a tragikus érzésünktől, hogy mindaz a rettentő áldozat, mind az a rettentő szenvedés, melyet a magyarság magára vett, hiába való volt: azonkívül, hogy a puszta életünket s az eddigi nyomorult életföltételeinket talán megmenthettük a maguk számára, egyebet nem tudunk magunknak a sorstól kiharcolni. Eleitől fogva nem tudtunk szabadulni attól a tragikus érzésünktől, hogy hiába bizonyítottuk be a magyar parasztság segítségévéi egy szebb, jobb szabadabb életre való jogunkat és hivatottságunkat s hiába tudtuk ezt azt igazságot összes háborús ellenségeinkkel szemben érvényesíteni, arra, hogy idehaza a saját portánkon, saját régi ellenfeleinkkel szemben is érvényesíteni tudjuk, nem lesz elég öntudatunk s igy nem lesz elég erőnk sem. Mert hiába a világ legjobb emberanyaga s legjobb nemzetépítő masszája a magyar parasztság, ha a magyar értelmiség nem tud hozzá méltó lenni s nem tud célt jelölni, öntudatos nemzeti tartalmat adni a nagy tömegek öntudatlan kiválóságának. Hiába nem törődve, fáradhatatlanul törte erős kordovány csizmájával maga előtt a még érintetlen csillogó havat. A sietségtől, fáradságtól erősen felhevülve érkezett a nagy takarékpénztár palotája elé, melynek ormáról fekete zászlót lobogtatott a szél. Mintha valaki hatalmas, kemény ütést mért volna az atyafi, azaz Kapitány Lőrinc mellére, rendült meg a szive. Megtörten, rogyadozó lábakkal botorkált az épületbe s égető, bénitó vérhullám tódult agyára, amint idegen embert pillantott meg a pénztárnál, — Csakugyan meghalt a szerencsétlen pénztáros ! — hebegte öntudatlanul, rángatózó ajakkal. — Hisz nem a pénztáros halt meg, édes szomszéd, hanem a takarékpénztárnak egy másik tisztviselője hunyt el tegnap a kórházban a harctéren kapott sebeibe. A pénztárost pedig táviratilag behívták a katonasághoz, azért van más tisztviselő a pénztárnál — magyarázta neki egy fontoskodó, bőbeszédű, öreges városi asszonyság, akinek akkor intézték valami ügyét a tisztviselők. — Igazán?!... Oh, hála legyen a jó Istennek érte! — fohászkodott Kapitány Lőrinc megkönnyebbült szívvel, lélekkel s iramodott ki az ügyfelek szobájából. Az öreg asszonyság gyanúsan, fejcsóválva nézett utána. — Miféle oktondi ember lehet ez ?! — dörmögte magában töprengve. Néhány perc múlva a takarékpénztár igazgatója előtt állt Kapitány. — Tessék, uram, visszatérítem a takarékpénztárnak a kilencezer koronáját, de aztán megmondom, semmi bántódása ne legyen annak a szegény pénztárosnak. a legjobb katona a magyar paraszt, ha a megrontott magyar értelmiség ugy érzi, hogy a magyar nemzeti katonai szervezet nélkül is kifejtheti ebbeli képességeit. Hiába mutatott annyi fogékonyságot és teljesítő erőt a magyar parasztság a háború gazdasági és pénzügyi terheinek elviselésében, ha a magyar értelmiség többsége egy másik államtól való függésben látja a magyar gazdasági fejlődés ideálját. S hiába mutatta a magyar parasztság a kulturális és erkölcsi képességeknek még akkora summáját is, ha a magyar értelmiség idegen kultúrák átvételében, utánzásában s ezeknek az országra való erőszakolásában keresi a magyar művelődés jövő céljait. Mi eleitől fogva attól tartottunk, hogy azt a rettenetes szakadékot, mely a magyar értelmiség legnagyobb részét politikai és morális felfogás s kulturális hajlamok dolgában a m gyar parasztságtól a háború előtt is elválasztotta, a háború se fogja elmoshatni, betölteni. A magyar értelmiség uralkodó része külön nemzeti célok, külön nemzeti öntudat nélkül élte végig a háborút, felolvadva a mienkétől idegen és távoleső koncepciók kultuszában. Hogy kívánhassuk tőle, hogy a háború eredményeképpen megtalálja önmagában mindazt, ami arra predesztinálná, hogy megfogalmazója s az értelmiség eszközeivel védője és harcosa legyen egy olyan nemzeti élet teljességének, amely egyedül lehetne illő jutalma a parasztság tenger áldozatának és szenvedésének. A parlamenti többség viselkedése az elmúlt heti politikai harcokban megdöbbentő módon igazolta, milyen szánalmasan kicsi maradt a magyar értelmiség uralkodó többsége a háború hatása alatt is ahhoz a paraszt-gigászhoz, akinek egyedül köszönheti, hogy tovább gazdálkodhatik majd a nemzet politikai, kulturális és morális javaival. E végtelenül lehangoló benyomásokon át ugy jelenik meg előttünk a nemzet két osztálya: a vezető és vezetett, mintha egy vak Góliát, egy Atlaszt, amely arra hivatott, hogy egy szép és hatalmas világot hordjon vállain, egy ravasz Dávid körbe-körbe akarna vezetni továbbra is abban a taposó malomban, melynek korlátai között ötven éven át törte, zúzta, pusztította magát. m t Az ántánt legifjabb gyámoltja. Romániának a négyesszövetség oldalán történt beavatkozása előtt és kevéssel utána nagy kárörvendés uralta az ántánt kedélyeket. Minden elképzelhető hangnemben igyekeztek elhitetni az emberiséggel, hogy Románia csatlakozása a háborúban döntő fordulatot fog teremteni. Oroszországban épp ugy, mint Angliában és Olaszhonban fölötte vakmerő reményeket fűztek a perfid lépéshez. Romániának rohamos előrehaladása az erdélyi határon rögtön a hadüzenet után pedig éppenséggel a legvégsőkig fokozta az érdeklődést. Már-már azt hitték az ántánt körök, hogy megnyerték a játszmát, amidőn hirtelen beütött a dobrudzsai vereség, amelyben az egyik csapás a másikat követte — egyben az erdélyi előnyomulás is holtpontra jutott a német és magyar csapatok ellenállása következtében. Az ántánt-népek túlfeszített várakozásai tehát nem kaptak kielégítést. Ismét gazdagabb lett a világ egy csalódással, egy keserű tapasztalattal. Erre hirtelen csapásra minden oldalról szemrehányásokkal halmozták el Romániát. Többek között azt korholták az ántánt sajtóorgánumok, hogy Románia a saját szakállára dolgozik, amennyiben minden igyekezetét Erdély ellen összpontosítja, anélkül, hogy gondolna a négyesszövetség közös érdekeire, melyek Dobrudzsa erőfeszítéssel teljes védelmét követelik. A román hadsereg hiányos fölkészültségét sem hagyták szó nélkül. Másrészről azonban Románia is csalódott várakozásaiban. A bukaresti sajtó, amely pedig az elismert legoroszbarátabb sajtó, súlyos vádakkal illette Oroszországot. Sőt már annyira ment az elkeseredés Oroszország ellen, hogy a román érdekek elárulásával vádolták. Mert az igért számottevő katonai segítség helyett csak egy jelentéktelen orosz-szerb expedíciós csapatot küldtek Romániának. A román hadsereg pedig, amely az orosz hadvezetőséggel egyetértően betört Erdélybe, most veszélyes helyzetbe került az oroszok hibájából. És igy tovább, ugyanilyen tónusban ontják a szemrehányásokat. De ezenkívül maguk a románok is folytonos vádakkal zaklatják a kormányt. A „Dimineata" c. bukaresti lap azt lobbantja a kormány szemére, hogy készületlenül bocsátkozott a háborúba; két évig várt, nehogy elhamarkodja a döntő választást és most fáradozás nélkül diadalmenet helyett veszélyes krízisbe kergette az országot. A népnek most már nincs bizalma a kormányban. Igaz is, a négyesszövetség vérmes reményei s a román bujtogatok győzelmi mámora még virágjában kettétörött, sokkal korában, mint vártuk volna. Csak néhány hét pergett le a román hadüzenet óta s minden ellenkezőleg történik és, amit az ántánt népek még nyomatékosabbnak fognak találni: manapság Romániát csupán keserves tehernek tekintik. A dobrudzsai események folyása, melyek egészen másként jöttek, mint ahogy a jó szövetségesek várták, nehéz gondokat rakott vállaira. Jóllehet a románok beavatkozásától a hadi helyzet jobbrafordulását várták, minduntalan váratlanul nagy gondokba ütköznek a szövetségesek és azt kérdezgetik, mikép juthatnának ki legkönynyebben ebből az afférbői. Igazán jellemző útbaigazítást ad erre nézve Hervé „Victoire"-ja, mely azt az ajánlatot kockáztatja, hogy bizalmasan paktáljanak Bulgáriával. Ez az ajánlat találóan jellemzi a négyesszövetség tehetetlenségét, mert ha egy francia lap nyíltan azt ajánlhatja, hogy a saját buzgóságukból készített csapdából a bolgárokat hívják segítségül kiszabadításukra a veszély órájában ebből világosan következik, hogy már a saját erejéből nem tud kiszabadulni belőle, sőt nem is remélheti szabadulását. Más francia lapok azt követelik, hogy az olaszok tegyenek többet. Ez annál is szükségesebb, mivel Oroszország további segítségére nem szabad számítani. A francia sajtóval egyetértően nyilatkozik az angol sajtó is. Többek között a „Daily Mail" ama aggodalmának ad kifejezést, hogy a középponti hatalmak esetleg keresztülgázolják Romániát, a mely gabonában, húsban és petróleumban gazdag. Az angol lap csak Oroszországban látja a megmentőt; mert ez az egyedüli hatalom, amely Romániának segítségére siethetne. Az olasz sajtó is hasonlóképen elégedetlen. 0 is szemrehányásokkal illeti az orosz birodalmat és szerinte csak a négyesszövetség szaloniki-i serege nyújthat segítséget a futó románoknak. Az ántánt aggodalma legélesebben egy pétervári hadi tanács jelentéséből tűnik ki, amely tanács a középponti hatalmak igyekezetéből Dobrudzsában előállott stratégiai helyzet miatt ült össze. Maga a cár személyesen megkövetelte Angolország, Itália és Franciaország jelenlevő katonai megbízottjaitól, hogy egyöntetű általános offenzíva által akadályozzák meg a középponti hatalmakat a balkáni csapatszállításban, mert Oroszországnak nem áll módjában, hogy még több csapatot küldjön a bolgár-román frontra. Az ellenség további előnyomulása pedig a dobrudzsai szintéren aggasztó következményekkel járna Oroszországra nézve. Mindezekből nyilvánvaló, hogy fejvesztett zűrzavar uralkodik az ellenséges táborokban és mindegyik fél a másikra szeretné tolni az annyira szükséges segélynyújtás kötelességét. De az is kiolvasható e sorokból, hogy az ántánt önmagával törődik csupán s nem aggódik Románia sorsa felől; minek követte oly könnyelműen a négyesszövetség ígéreteit! Most meglakolják a románok a hibát és könnyelműséget, amellyel vakon félreértették a katonai helyzetet. Szerbia, Montenegró és Belgium sorsa, kiket sorban cserben hagyott a szövetségesek hű hada a döntő pillanatokban, — gondolkodóba ejthette volna Romániát, kinyithatta volna a vezetők szemét. Most azonban már késő a bánat, mert mialatt az ántánt hírlapjai a segítségnyújtás módozatairól polemizálnak, a bolgár és német hadak lépésről-lépésre haladnak céljuk felé. Egyúttal az a tanulság a román helyzetből, hogy az ántánt sohasem tudja beváltani halomszámra tett Ígéreteit, mert önmagával és saját helyzetével is alig tud megbirkózni. Dr. Dombováry. HIREK. Tarkaság. Búcsú a pipától. Hát Isten Veled, örömök forrásaisten ! Veled, drága, szerelmetes jó selmeci Tajtékpipám! Elválunk immár egymástól. Te mégysz jobbra édes pipám, én meg megyek balra. Boldogságunkat megirigyelte a kaján Sors. És elküldte öldöklő angyalát a háborút. A háború a fináncminisztert. A fináncminiszter a trafikosokat. Én édes, boldogságos Tajtékpipám! Találkozunk-e még az életben? Vájjon ki tudhatja? Talán a kegyelmes fináncminiszter .. . Talán az se . .. Talán ezzel is úgy leszünk, mint a nyári zivatar-