ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-10-08 / 41. szám

A kancellár beszédének eme része is tagadhatlanul nálunk Magyarországon nagy hatást keltett, habár a sajtó nem aknázta ki kellőképen. Ha valahol, nálunk első sorban megszívlelendő a beszéd mindkét fokú jelentése, azok a tanulságok, a melyek a kancellár felhivásából önként folynak. A német birodalmi kancellár szavai Magyarországra is találók. Eme beszéd tanulságait szükséges a magyarság lelkéből is kiváltani. Hisz nálunk is nagyrészt azt értékelik tulajdonképen szervező vagy egyéb kategóriájú tehetségnek, a ki hatalmon van, a kit előkelő állásba stréberkedés, összeköttetés, politikai szükség, elveinek csereberélése, denuncians szellem hozott/Szinte állandó gyakorlat, mások vállán emelkedni, mások legázolásával felszínre kerülni. Akárhány pozicióba olyan egyének kerülnek, akik homunkulusok és produktumok, akikről akkor hallunk először, amikor kinevezik. A protekció, a családi konnexió, a pajtáskodás lovagjai alig élősködnek jobban másutt, fontos és vezető állásokban, mint minálunk. A kormányok fölfelé szinte programmszerüen proklamálták az ellenzék minden árnyalatára a kormányképtelenséget, hogy igy az érvényesülés útját elvágják és a párt kormányzás parlamenti váltó gazdaságát lehetetlenné tegyék. A párturalom eme folytonos prolongálása természetesen háttérbe taszitotta a puritán, esetleg más malomban őrlő egyéniségek s kiváló tehetségek érvényesülését s helyettük megjelent a hanté finance szövetségével a stréber tipus iskolája, mely azután lekötötte az úgynevezett átlag-értelmiséget, s összeregrutálodott belőle az uj Magyarország vezető osztálya. Ennek kolomposai azután felöltötték magukra az érvényesülés tógáját s igy lettek nagy alakok olyan egyének, kiknek a közéleti tényezöséghez lehetett üzleti vagy agitatív ügyességük, dilettáns sláger készültségük, de nem volt se jellemszilárdságuk, se produktív tehetségük, se rátermettségük. Igy emelkedtek a közélet mindenható tényezőivé nagy rajokban kúszva sarjadzó egyének, akik melengetve a hatalom napjától, a miniszteri szobák s klubbok szönyegfalai mögül húzogatták a terrorizálás a tévedésemet! De hát ön, mint becsületes ember, visszaadja nekem a tévesen kifizetett összeget. — Hohó, jó is volna az úrnak! A népek előtt büszkeségből gorombán a becsületes emberre támad s a saját bőrére hazudik, aztán titokban, négyszemközt mégis legyek olyan jó bolond, hogy adjam vissza a pénzt! — Ne tartson nekem prédikációt, hanem adja rögtön ide a kilencezer koronát! Sietnem kell vissza a pénztárhoz. — Hát nem adom! Tanuljon meg az úr egyenes, becsületes uton járni s becsülje meg az igaz, becsületes embert! — Ha nem adja azonnal, rendőrért telefonálok ! — Mit csinál az ur ?! . . . Nohát azért sem teszi el az úr többé ezt a pénzt s nincs a világnak az a hires rendőre, aki elvegye tőlem! A féktelen indulatú ember idegesen kapott a baloldali belső zsebébe s a bankjegy csomagot, mint valami rongyot, belehajitotta a kályha veresen izzó tüzébe. — Jaj, végem van! Miért is nem jegyeztem fel az ezres bankjegyek számait! — kapott a pénztáros kétségbeesetten a homlokához. II. Mint aki legjobban intézte el dolgát, indult ki a városból hazafelé Kapitány Lőrinc. Jóleső megnyugvást érzett a nagy indulata után, hogy hát kellőkép elbánt azzal a büszke takaréki úrral. — Most hát emberére akadt bennem ! Tudom Istenem, elmegy örökre a kedve a kevélységtől, büszkeségtől, — gondolta magában. Délutáni egy órakor érkezett haza a falujába. Mikor befordult a fölszegre, meglepetve látta, hogy hintó áll a háza előtt. vagy lejáratás zsinegét azok felé, a kik nem csatlakoztak hozzájuk. Szóval Magyarországon egész áramlat, sőt rendszer volt a háború előtt a független s önálló tehetségek lejáratása s mellőzése. Ezt a rendszert többé-kevésbbé minden pálya megérezte. Nem kerülte ki bizonyos mérvben az egyházi pályát se. Aki ismeri a mult század 90-es éveitől a magyar katholikus mozgalmak életét egész a jelenkorig, az ennek a korszaknak történetéből, amikor öszszeütközött a keresztény s liberális politika, figyelhette meg, hogy mint csúszott, be nem is szórványosan, hanem tekintélyes arányban a magyar papi közéletbe is ez az áramlat. Kegy, szimpátia, politika, szeszély, összeköttetés, szóval „sors bona" révén emelkedtek akárhányan. És bizony sok értékes egyén ott a csendes falvakban, itt is, ott is maradt elfeledve. Hisszük, a háború után ebben is lesz változás, amikor megpróbáltattatőbb s terhesebb is lesz a megfogyatkozott papság munkája s igy az észrevevésnek is szembetűnőbbnek kell lenni. Reméljük, sok önérzetes, fáradsággal dolgozó tehetség munkáját jobban fogják értékelni. A megoldásra nézve, az autonómiával s ebben az egyházi vagyon lekötésével módját lehetne ejteni a javadalmak arányosabb beosztásának. Erre tervet is tudunk. Meg lehet automatice oldani bizonyos korhatár, pl. 25 éves szolgálat megállapításával a külső, dekorumbeli előmenetelt is. Hisz, amint a tapasztalat s a sematizmusok igazolják, alig van pálya, a hol több eszköz s mód lenne az egyének dekorálására, mint az egyházi pályán. De viszont alig látunk másutt nagyobb aránytalanságot s visszás ellentéteket ebben, mint nálunk, jólehet, ez is bizonyos előmenetelt jelent és ha már megvan, akkor legyen ebben pragmatika. Mindenki kanonok nem lehet, de meg lehet találni más uton a szervezést arra, hogy azért minden értékes erő munkássága mértéke szerint méltányoltassék. Utat minden tehetségnek, felhasználni annak erejét és elismerést a tehetség munkájának, ez a szellem indul hóditó útra a kancellár harsonás beszédéből. Egy újjászülető állami, egyházi s kulturális élet problémáiba világit be ez a kancellári jelsző — Mi ez ?! csak nem a hóbortos pénztáros jött ide! Az öreg takarékpénztári könyvelő beszélgetett, kérdezősködött a vagyoni állapotokról a vérszegény, félénk Kapitányné asszonytól, mikor a gazda belépett a szobájába. — Kit-mit keres az ur? — kérdezte Kapitány Lőrinc zordonan, mialatt Mári asszony, a felesége kisurrant a szobából. — Kigyelmedet vártam, Kapitány ur — állt az öreg ur az atyafi elé. — Baj van! Nagy bolondságot csinált, hogy elégette azt a sok pénzt, a takarékpénztár pénzét. Mert meg kell ám azt kendnek tériteni. A takarékpénztár igazgatósága nem hagyja ám annyiban a dolgot, hanem perre viszi, ha szép szerével nem egyez ki. . . — Semmi közöm nekem az úrhoz, sem a takarékpénztárhoz! Ha kedvük van hozzá az uraknak, csak pereljenek. De én rajtam nincs semmi keresetük. Tanúm egész sereg ember, hogy a takarék pénztárosa gorombán rám kiáltott: vigyem a pénzemet, rendben van,' nincs semmi hiba! Az öreg ur most más hurt penditett meg. Az atyafi szivére akart hát hatni, hogy gondolja meg mi lesz a szegény pénztárossal? Esetleg a hivatalát is elvesztheti, ha nem térül meg a takarékig péztár pénze. Es attól is lehet tartani, hogy amilyen rettegő s önérzetes a megrémült ember, még megtévelyedik s valami bajt talál csinálni. Pedig szegény özvegy édesanyja és sok neveletlen apró testvére van, akiket ő segített eddig . . . — Arról sem tehetek. Az én lelkemet nem terheli semmi. . . Egyenest jártam el ... Ne nézzen az úr engem olyan bolondnak, hogy a más kutyasága miatt kész legyek magamat tönkre tenni. Semmi beszédem többé az úrral! — fordított Kaés ha igy beszél a német politika első embere, Magyarország, mint hü szövetséges, tanulhat tőle s követheti. Keményfy K. D. Vezetők és vezetettek. A Károlyi Mihály gróf vezetése alatt álló függetlenségi párt feliratban foglalta össze a magyar nemzet panaszait és kívánságait a harmadik éve tartó háború szenvedéseivel és áldozataival szemben. Ez a felirat indítvány alakjában a képviselőház elé kerül, de nyilvánvaló, hogy a parlament jóvoltából sohase fog eljutni oda, ahová címeztetett : a királyhoz. Egészen egyszerű és elemi kívánságok vannak ebben a feliratban a magyarság roppant erőfeszítéseinek végcéljaiként megfogalmazva, olyanok, amelyekért egyetlen más háborús országban sem kell immár és nem kellett már régen a háború előtt sem küzdeni és vágyakozni. Magyarország sorsát s a világháborúban való céljait semmisem világítja meg jobban, mint ezek a magyar parlament többsége által elérhetetleneknek bélyegzett kívánságok. Ezek mutatják, hogy a háborúba Magyarország kezdett bele a legalacsonyabbakra lefokozott nemzeti igényekkel s a parlament által való fogadtatásuk mutatja, hogy a nemzet képviselete két esztendő szörnyű áldozatai és tanulságai után is gyáván és konokul megmarad ennek a koldus igénytelenségnek álláspontjain. Más háborús államok és nemzetek a háború eredményeképpen szomszédjaik és vetélytársaik rovására kiakarják terjeszteni hatalmukat, határaikon tul hóditó útra akarják vinni gazdasági politikai és katonai erejüket, mi ezzel szemben ime annyit sem akarunk, hogy Magyarország végre önmagához jusson hozzá és saját határait tudja betölteni egy öncélú élet tartalmával és intézményeivel. A háború kitörése óta szakadatlanul azt hallottuk, lehetetlenség, hogy ilyen áldozatok, ilyen tapasztalatok után minden a régiben maradjon. Annyit halottunk irni és beszélni a háború átalakító hatásáról, mellyel a nemzet lelkét majd megrázza és magára eszmélteti, hogy néha már hinni kezdtük : a háború után a vizek is visszafelé fognak folyni. Hol van, miben jelentkezik ez az átalakító hatás, ez a nagy lelki megrázkódtatás a háború harmadik esztendejében ? Nem látjuk és nem tudunk nyomára jönni. A politikában egyetlen embert ki nem mozdított régi meggyőződéseiből, nem változtatta meg sem a pártok programját, se lelki se testi összetételét. Nincs egyetlen újság, amely most mást hirdetne, mint a háború előtt s nincs a magyar közéletnek, a gazdaságinak, a politikainak vagy a kulturálisnak egyetlen tényezője, amely régi tendenciáját a háború hatása alatt megváltoztatta volna. Hovahamarabb pitány Lőrinc hátat, a takarékpénztári öreg tisztselőnek. Ott kint még az asszonynál is próbát tett az öreg ur, hogy hasson az urára, mert annak a szegény fiatal pénztárosnak a veszte a férje fején szárad. A jámbor, szívbajos asszonytól egy szót sem tudott kivenni, elkezdett az Istenadta csendesen sírdogálni s akkor is folyt a könnye, mikor messze robogott már az öreg úr kocsija. — Mi bajod neked?! — támadott rá a gazda kíméletlenül. — Semmi! . . . csak félek, hogy még valami baj éri kendet a takarék miatt! — modta az az asszony megszeppenve. — Engem ne félts! . . . tudod azt jól, milyen ember vagyok. Nincs én nálam és a vagyonomban egy fillérnyi idegen, igaztalan jószág. Nem követtem el soha olyasmit, hogy félnem kellene akár az emberektől, akár az Istentől! — mondta Kapitány Lőrinc büszke, fennhéjázó hangon s a belső zsebébe nyúlt a takarékpénztárból kivett pénzéért, de mást talált helyette. — Irgalmas Isten mi történt velem! ... A saját pénzemet égettem el! — rebegte mélységes megdöbbenéssel s a kilenc darab ezeres bankó kihull kezéből a padlóra. III. Kora reggel, dermesztő hidegben, kurta báránybőr bundába öltözött atyafi törtetett a frissen esett hóban, a város irányában. A metsző szél szomorúan dúdolva vágtatott tova, a hosszú nyílegyenes országúton. A pelyhes havat nagy tömegben rázta le az útszéli nyárfákról, melyből bőven hullt az atyafi nyakába is, aki azonbart mindezzel