ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-01-01 / 1. szám

XXI. évfolyam. Esztergom, 1916. január 1. 1. szám. ZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ara 16 fillér. Szerkesztőség:: Káptalan-tér 1. szám. Kiadóhivatal: Káptalan-tér 2. szám. Kéziratok a szerkesztőség*, előfizetések a kiadó­hivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyv­kereskedésében. A béke nagy problémája. A Hercegprímás békeszózata. Esztergom, 1915. december 31. Évforduló alkalmával amúgy is feszült­séggel teli a levegő. De az emberek az idén a háború hosszadalmassága miatt is kezdik türelmüket vesziteni. Egyik karácsony a másik után jön, egyik uj év a másik után s még csak jósolni sem merné senki, hogy ez uj esztendő talán véget vet a nagy világ­háborúnak, avagy a terhes 1914/15 számot még egyszer-kétszer fogjuk emlékérmeinken tűrni, mig a történelemnek átadhatjuk? A pesszimisták, kik a gorlicei áttörést követő szakadatlan győzelmek hatása alatt visszahúzódtak, újra előbújnak odúikból: „hátha kifárasztanak ellenfeleink s aztán felülkerekednek?" A felségsértők, kiket szin­tén egy pillanatra elkábitott a fényes diada­lok mámora, újra Vilmos császárt és agg királyunkat kezdik — mondjuk: müvelet­lenségükben, tudatlanságukban — átkozni, mint akik okai volnának, hogy „még min­dig nincs béke!" Az Istent káromlók dühe is fel-felujul — hisz saját bűneiket is Isten kontójára szokták irni: „az Isten elvette az eszemet, midőn ezt vagy azt tettem" — és Isten nyakába akarják varrni a népek s az emberiség nagy bűneiből származó háború borzalmait. A „Népszava" hozzá illő logikával és psychologiával nekimegy a vigasztalóknak, kik a nagy világbajban bátoritani, emelni akarják a csüggedök lelkét s itt-ott rámutat­nak a nagy bajból esetleg származó jóra is; „háború utánra" pedig még élesebb támo­gatásokkal „fenyegetödzik". De egyes higgad­tabb lapok is tompa pesszimizmus húrjait kezdik pengetni vezércikkeikben. Ily körülmények közt szinte a kará­csonyi angyalnak üditö s felemelő békeüze­teként hatott dr. Csernoch János herceg­prímás karácsonyi szózata, mely karácsony ünnepén az esztergomi bazilika szószékéről elhangzott s mely éleslátón és tág perspek­tívával világit be a világháború bonyodal­mába s bizonyára elhangzik Európa szélső partjáig. Már másodízben zúg bele a világháború ágyúinak bömbölésébe a karácsonyi angyal szó­zata : Béke a földön . . . s még mindig nincs béke ! Pedig a világtörténelem feljegyzése szerint Krisz­tus születésekor a Janus-templom kapuja Rómá­ban zárva volt, vagyis az egész földkerekségen béke uralkodott. S már a próféta 800 évvel előbb mint a „béke fejedelmét" hirdette a világnak előre a születendő Megváltót. Nem csufsága-e e világháború az ég kará­csonyi békeszózatának, nem kudarca-e a patakok­ban folyó embervér a „béke fejedelmének" ?! Ha a legyőzöttek gondolkodnának, beszélné­nek igy, némileg érthető volna, de a győzőknek nincs okuk az ég békeszózatának igazságaiban kételkedni. Akik a világtörténelmet ismerik, jól tudják, hogy a „Janus kapui" Krisztus születése óta már nem egyszer évtizedekig, sőt néhol szá­zadokig csukva voltak s hogy mindazok a népek, amelyek a keresztény civilizációnak meghódoltak, valóra váltották a próféta jóslatát, miszerint „kard­jukból ekevasat, dárdájukból sarlót kovácsoltak." S még a világháború vérzivatarában is: mig a mi seregeink a fronton küzdenek, addig övéik otthon nyugodtan szántottak, arattak s most csend­ben ülhették meg a szent karácsony ünnepét. Nem igy a mi ellenségeink: szerbek, oroszok, franciák.! Minő keserű lehetett e nemzetek katonáinak küz­deni a tudattal, hogy azalatt az otthon családi tűzhelyeik feldúlattak, családjaik szétszórattak. Igen, valóságos istenitélet a jelen világháború, melyben maga az Isten bünteti meg a keresztény­ség ellen évtizedes harcot harcoló európai hatal­makat. E világháború is igazolja az angyalok ka­rácsonyi szózatát: „béke a földön a jóakaratú embereknek" ! Nekünk jóakaratú, Istent tisztelő központi népeknek hozza meg a seregek Ura a győzedelmes, tartós békét! Egyébiránt Krisztus békéje belső béke, a sziv békéje Istennel, az a béke, „melyet a világ nem adhat", melyet a császárok és királyok nem állapithatnak meg. Ha ez a béke uralkodnék min­den ember szivében, akkor nem volna háború, akkor nem folyna patakként az embervér a bűnös földön! Ha az emberek megtartanák a tízpa­rancsolatot, —• melyben áll: ne ölj, ne orozz stb., — akkor béke uralkodnék a földön. De miu­tán meggyilkolták trónörökös-párunkat s felesküd­tek szép Magyarországunk feldarabolására, nem várhattuk ölhetett kezekkel az ellenség millióinak támadását. A háború ily körülmények közt nem­csak szabad, hanem szükséges volt: az egyedüli orvosság, n\elyet, persze nem arany tálcában puha, meleg ágyban szolgálnak fel nekünk, hanem srapnelhüvelyekben, hideg, nedves csatamezőkön. Es ha még a győztes félen is némi türel­metlenség és elkeseredés szállja meg a 17 hónap óta csatasorban küzdő katona lelkét a háború hosszadalmassága miatt, ez érlelje meg lelkünkben az örök béke hazája utáni fenkölt vágyat, hol a világharc birája fűz babért mindazok homlokára, kik jó harcot harcoltak itt a földön. Ilyen és hasonló mélyen szántó gondolatok­ban fejtegette a bibornok Hercegprímás a béke nagy problémáját karácsonyi beszédében, melyet kinyomatva kellene terjeszteni országszerte a to­vábbi kitartás biztosítására. Ez a tényállásnak, ez AZ „ESZT ERGO M" TÁRCÁJ A. Az ezredes felesége. Irta: Dinnyés Árpád. I. Mikor a két szuronyos őr felszólította a fog­lyot, hogy kövesse őket az ezredes irodájába, az ép a tó partján ült és nézte a vizet. Nézte, amint a hulló faleveleket felkapja az ár s viszi messzire, ki tudja melyik szögletébe a nagy világnak. Vagy talán nem is a vizet nézte, csak a szeme pihent a haragos hullámokon, amelyek zúgva, morogva siklottak el mellette, hogy elvigyék a sóhajt, a gondolatot haza, valahová Magyarország tájékára. Hosszú, fekete haja a szemöldökéig ért, hófehér arcán ott volt a sok nélkülözés és szenvedés nyoma, szemei pedig, azok a különös, sötét sze­mek, szokatlan fényben égtek s visszatükröződött bennük a bánat és szomorúság. Haza gondolt, arra a falusi kis házra, ahol öreg édes anyja várja s ahol oly csend, oly béke és szelídség ural­kodik, mint sehol a világon. — Az ezredes úr hivatja! — szólt ismét az egyik őr durva nyelven. — Mit akar tőlem? — riadt föl álmodozá­saiból a fogoly s kérdőleg tekintett a két orosz katonára. — Nem tudjuk. Csak megparancsolta, hogy kisérjük hozzá. Mit akarhat tőle az ezredes, hisz nem csi­nált semmi rosszat, még csak a szökést se kísé­relte meg, holott mennyit foglalkozott a gondo­lattal, hogy milyen jó volna haza menni, egy pil­lanatra benézni a piros muskátlis szűk kis abla­kon s odakuporogva édes anyja ölébe, hosszan... hosszan sirni. Mert a fogoly fiatal, jóformán még gyerekember volt, ki önként ment a harctérre, hogy hazáját szolgálja, mig egy évi küzdelmes, de dicsőséges harc után számtalan társával foglyul esett s ide hozták őket a messzi szibériai puszta­ságra, ezer és ezer mérföldre Magyarországtól. — Mi az ön foglalkozása, hadnagy úr? — kérdezte tőle az öreg ezredes, mikor betette maga mögött az iroda ajtaját s katonás magatartással megállt előtte. — Festő vagyok, ezredes úr — felelt a fo­goly nem csekély kíváncsisággal. — Ugy? ... És arcképeket is tud festeni? — Csakis azt, ezredes úr. — Nos jó. Holnaptól kezdve lakásomba köl­tözik. Kap külön szobát, rendes kosztot és ellá­tást, de a feleségem arcképét megfesti, még pedig a lehető legszebben. Megegyeztünk? — Meg! Másnap a fogoly csakugyan az ezredes la­kásába költözött, hol számára a legkényelmesebb otthont rendezték be. Az ezredesnek családja nem volt. Ö és felesége éldegéltek ketten a nagy kas­tély első emeletén, mig a földszintet más orosz tisztek lakták. Felesége már öreg matróna volt, közel járt az ötvenhez, de mintha nem is orosz vér csörgedezett volna ereiben, mert oly jóságos arca és szelid tekintete volt, amely egyáltalában nem ily környezethez való. Haja galambősz, ter­mete sovány és magas, arcán pedig a hajdani szépség nyomai még ma is látszottak. Mikor az öreg ezredes a fogoly hadnagyot bemutatta neki, i különös, sötétszinü szemei mintha egy pillanatra megrebbentek volna s barátságosan szorított vele kezet: •— Hozta Isten nálunk ! Ebben a három szóban a fogoly tisztnek benne volt már a sorsa. Szinte csodálkozott s önmagától nem egyszer kérdezte, minek tulajdo­nithatja azt a rendkívüli figyelmet, amibe itt része van s egyáltalában hogy jutott az ezredes arra a gondolatra, hogy felesége arcképét vele festesse meg? A cselédség minden szavát parancsnak vette, az öreg ezredes vacsora után el-el kvaterkázott vele, neki pedig mesélnie kellett Magyarországról, Budapestről, a szőke Tiszáról, a dunaparti apró halászmalmokról és sok egyébb dolgokról, mit leginkább az öreg asszony hallgatott figyelemmel, de soha közbe nem szólt. Asztalbontás után le­ültek kártyázni, amiben az ezredes mester s szinte szenvedélyes játékos volt. A fogolynak jól esett a csendes családi kör s nem egyszer meghatotta az ezredesné apróbb figyelmessége, ki iránt önkén­telenül is valami különös- vonzalommal viseltetett. Az arcképfestés pedig haladt gyorsan és szépen. A fogoly hadnagy már több mint két hete dolgo­zott rajta szorgalmasan s az ezredesné nap-nap után pontosan megjelent szobájában, hol órákon át türelmesen ült és tűrte, hogy a tiszt kutató pillantásaival örökítse meg arcát a fehér vásznon. A kép igy már majdnem készen is volt, csak ép a szem, az a különös, nagy sötét szem kivánt

Next

/
Oldalképek
Tartalom