ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-01-31 / 5. szám

gondolat: mikor és mi lesz ennek a vége ? Mindnyájan béke után vágyunk, újonnan választott XV-ik Benedek pápánkkal együtt. Habár irtózunk a háborútól, mégis nem tagadhatjuk, hogy romboló, pusztitó hatása mellett vannak felemelő, tisztító eredményei is. Megtanított bennünket, kik eddig oly önzők voltunk, sokról lemondani, megtanított bennünket a közért sokat feláldozni. Körünk feláldozta helyiségeinek nagy részét és a tagok lemondottak nagyobb kényelmükről, megszokott élvezetükről, kicsiny helyre húzódtak össze, amely annál melegebb fészek. Ez az összehúzódás mutatja azt, hogy a kath. körök igaz célja nem más, mint a szivek közelebb vonzása egymáshoz, az egyérzelmű, nemes törekvésű lelkek egyesülése. Megtanított ez bennünket arra is, hogy habár mindnyájan óhajtanánk kedves körünknek nagyobb, fényesebb hajlékot, a mostani szűkös viszonyok között, szűkebb helyiségben is megférnek azok, kik egyetértenek és talán igy még jobban szeretik egymást. Reménylem, hogy midőn ezt az igazi szeretetet a háború alatt egymásban felismertük, a békében is fogjuk ápolni és akkor elértük legfőbb célunkat: az összetartást, az egymás iránti szeretetet és kedves körünknek messze kiható felvirágzását. Bíboros főpásztorunk újév napján az egész országot Jézus szentséges Szivének ajánlotta fel. Azt hiszem helyesen cselekszünk, ha mi is kedves körünket ennek a szentséges szivnek oltalmába ajánljuk. Biboros főpásztorunk a szent szívtől oltalmat, győzelmet, békét kért szép magyar hazánkra, kérjük mi is ezt buzgón, áhítattal. De talán szabad a mi kedves körünk számára is kérni valamit, azt, hogy e szent Sziv oltalmazza meg azt és hogy azoknak a sziveknek, amelyek itt a háború borzalmai közt csak méginkább becsülni, szeretni tanulták egymást, adjon igazi szivtisztaságot, igazi bátorságot, nemcsak hazánkért, hanem katholikus Egyházunkért is sikra szállani és keresztes lobogóját diadalra vezetni. Jézus szentséges Szivének oltalma alatt nyitom meg az Esztergomi Kath. kör XXIII. rendes közgyűlését. A zajos tetszéssel fogadott beszéd után, midőn az éljenzés elült, Dombay Nárcis főgimnáziumi tanár, a körnek buzgó titkára olvasta fel eszmékben gazdag, nagy körültekintéssel és gonddal megszerkesztett titkári jelentését, melyben a kör mult évi életének hűséges képét tárta elénk. A titkári jelentést teljes egészében a tárca rovatban közöljük. A tisztikap megválasztása. A titkári jelentés végeztével az eddigi tisztikar lemondott és az elnök dr. Koperniczky Ferenc prelátus-kanonokot kérte fel korelnökül a választás vezetésére. fog teremni t. i. Esztergom ker. társadalmi életének teljes felujulása és igazi felvirágozása. Ezen biztató és szép reménytől lelkesitve fejezem be titkári jelentésemet. S most megköszönve eddig élvezett megtisztelő és értékes bi- | zalmukat, arra kérem a m. t. közgyűlést, hogy vegye tudomásul az előadott szerény beszámolót, melyet nemes ügyünk iránt érzett igaz szeretetem sugallt és adott ajkaimra. Az édesanya arcképe. (Egy kis világtalan fiu legendája.) Irta: Csite Károly. Egy kis halvány arcú, szomorú fiucskáról irorn e történetet, akinek oly szép, különös fekete szeme volt, akárcsak az édesanyjának. Csakhogy amig az édesanya sötét szeme örökös mosoly fényében ragyogott, a kis fiu nagy sötét szemében valami sejtelmes, titokzatos szomorúság ült mindig. Még játékaival is szótanul, magábavonultan játszadozott, soha nem tört, nem rontott el egy játéktárgyat sem, minden megmaradt oly újnak, ahogy a boltból kikerült. Pedig mennyi szebbnélszebb játékszere volt, akár husz gyermeknek is bőven jutott volna belőle, minthogy jutott is, ellenben a szomorú arcú fiúnak egy sem maradt. Az édes apa elesett a haza védelmében s az ellenség pedig elrabolta minden vagyonukat mindenüktől megfosztva a nyomorusághoz láncolva kerültek ki anyukájával az utcára. Csupán egy teDr. Koperniczky Ferenc korelnök derűs szavakkal méltatta a megtiszteltetést, melyet — úgymond — „elért kora folytán nyert meg." Majd elismerő szavakkal emlékezett meg az elnök érdemeiről és kérte, hogy foglalja el továbbra is az elnöki széket, amelyből oly bölcsen intézte a kör ügyeit és irányította életét. Mattyasóvszky Lajos lovag engedve a kérésnek és a közgyűlés zajos helyeslésének, újra elfoglalta az elnöki széket s visszatekintve hosszú elnökösködésének éveire, köszönetet mondott a személye felé irányuló őszinte bizalomért, de kifejezte azon óhajtását, hogy szeretne maga mellett fiatalabb erőt is látni, azért válassza meg a közgyűlés Dombay Nárcis titkárt ügyvezető alelnöknek. A közgyűlés az ajánlatot örömmel fogadta és a titkárt szerény ellenkezése dacára is megválasztotta az emiitett tisztségre. A kör egyházi elnökéül dr. Machovich Gyula prelátus-kanonokot választotta meg újból a közgyűlés és meleg ünnepléssel fogadta az egyházi elnök beszédét, amelyben a nála megszokott szives közvetlenséggel köszönte meg a tagok bizalmát. Perényi Árpád főszámvevő, a kör eddigi pénztárnoka nagy elfoglaltságára való tekintetből lemondott a pénztárosságról s helyébe Milakóvszky László eddigi háznagyot választották meg. Háznagy Skopecz Gyula postatiszt lett, jegyzővé pedig Bárdos Sándort választották meg ismét. A kör könyvtárosa Klinda Károly igazgató maradt. Szavazás a választmányra. Ezek után az elnök kiosztatta a szavazócédulákat, elrendelte a szavazást és erre az időre felfüggesztette az ülést. A bizottságok megalakultak s miután a tagok csak mérsékelt számban jelentek meg, hamarosan összegezni lehetett a beadott szavazatokat, amelyek semmiféle meglepetést nem tartalmaztak, miután az eddigi választmányi tagok buzgóságávai mindenki meg volt elégedve. A választmányi tagok. Bleszl Ferenc, Bogisich Mihály, Brutsy Gyula, Brutsy János, dr. Csárszky István, Erőss Rezső, dr. Fehér Gyula, Fekete Árpád, Grósz Ferenc, dr. Koperniczky Ferenc, Magos Sándor, Magyarász Béla, dr. Major Ödön, Marosi József, Maszlaghy Ferenc, Mátéffy Viktor, Meszéna Kálmán, dr. Molnár Szulpic, Oberth Ágoston, dr. Pacséri Károly, Perényi Árpád, dr. Perényi Kálmán, dr. Roszival István, dr. Sebők Ferenc, dr. Szilárd Béla, Számord Ignác, Szecskay Kornél, Szölgyémy Gyula, Vimmer Imre, Zemplényi Gyula. — Póttagok: dr. Breyer István, Gangl Ede, dr. Lepold Antal, gróf dr. Pongrácz Frigyes. A szavazás eredményének kihirdetése után az elnök még néhány barátságos szóval mondott köszönetet a közgyűlésnek s a tagok szétoszlottak, vagy barátságos beszélgetés végett csoportokba verődtek, miután a háborús idők folytán a szokásos társasvacsora elmaradt. R. nyérnyi nagyságú, keretbe tett arcképet, az édes anya arcképét, vitte magával a fiu. Üres s rideg padlásszoba volt a szomorú martirutjuk legelső állomása. S az otthonban is egész nap csak a kis fiu volt otthon az édes anya járta nappal a várost, zongora tanítással kereste a keserves mindennapi kenyeret. És a kis fiu, akinek most nagyobbrészt egész nappalon át csupán az a fakeretes arckép volt a társa s minden játéka, megdöbbenve látta, hogy édesanyja már nem olyan mint az arcképen. Valami hiányzik az arcából, azaz leginkább a szeméből. Épp olyan most azé is, mint az övé. Oh, kegyetlen balsors, mily nagy tolvaj vagy te ! Elrablód még a szem mosolyát is . . . s végül magát a szemet . . . Szegény asszony, nem birta sokáig vonszolni a mostoha élet nehéz gályáját. Nagy szenvedéseit felváltotta a sir nyugalma. A kis fiút egy, mind szívben, mind vagyonban egyaránt gazdag, gyermektelen házaspár fogadta örökbe, egy kis árva leánykával együtt. Igaz szerető s gondoskodó szivekre találtak ismét az árvák. Játékszerekkel is bőven ellátták őket. És ők nem vesztek össze a játékokon, mint a gyermekek önzésüknél fogva szoktak. Annyiban nem, mert a fiu minden játékszert átengedett az uj testvérkének. Neki sem kellett semmi más egyéb, semmi más szórakoztató játéktárgy, mint édesanyja kopott, fakeretes arcképe. Az kötötte le minden gondolatát. Azt nézte — révedező tekintettel, reggeltől estélig. Azzal aludt el ágyacskáA hercegprímás a farsangról. Dr. Csernoch János bibornok hercegprímás a sokszor botrány felé kilengő farsangi mulatozások meggátlására a következő sorokban adott utasítást a vezetésre hivatott papságnak és intelmet a főegyházmegye kath. híveinek: A farsang, mint a régi római pogány Saturnalia-ünnepek maradványa azon idő, amikor az emberek szokottnál nagyobb mértékben adják át magukat a vigságnak, mulatozásnak, sőt — fájdalom — nagyon gyakran a kicsapongásnak is. A katholikus egyház sohasem nézte jó szemmel a régi pogányságból reánk maradt, az érzékiségnek hódoló szokásokat, mert szent hivatásánál fogva mindig állást foglalt és foglal most is minden ellen, ami az emberiségnek egyik legszentebb javát, az erkölcsi élet tisztaságát veszélyezteti. E hivatásának teljesítésétől az Egyházat semmiféle szokás el nem tántorította. Hála az egyház e jótékony befolyásának, a farsang az idők folyamán sokat veszített pogány színezetéből és a farsangi mulatságok oly alakot öltöttek, amely az egyház szempontjából is legalább tűrhető. Értem a tisztességes táncmulatságokat, mert a visszaéléseket mindig elitéli és tiltja az egyház. A jelenlegi háborús viszonyok között azonban általában minden táncmulatság ellen kell felemelnem főpásztori szavamat, mert azt a mai időkkel s az ezekből folyó komoly hangulattal, a haza áldozatos szeretetével, harcoló hőseinkkel való együttérzéssel és a keresztény önmegtagadás szellemével összeegyeztethetőnek nem tartom. Nincs ember széles e hazában, aki közvetve, vagy közvetlenül ne érezné a most folyó történeti idők súlyát. Alig van család, amely ne aggódnék kenyérkeresőjének, támaszának életéért, aki a harcmezőn küzd igaz ügyünkért, vagy amely ne gyászolna valakit, akit a rokoni szeretet, vagy a barátság gyöngéd kötelékei fűztek hozzá s aki most valahol idegen hantok alatt várja a dicsőséges feltámadást. Mindenki kénytelen áldozatokat hozni ezekben a rendkívüli időkben, legyenek azok szellemiek, erkölcsiek vagy anyagiak. Nem hihetem, hogy ily körülmények között kedve volna valakinek táncmulatságot rendezni, vagy azon részt venni s mintegy szemébe nevetni annak a komolyságnak, mely megnemesiti minden hazája sorsáért aggódó polgárnak a vonásait. Hazánk e súlyos időkben oly anyagi áldozatokat kivan tőlünk, hogy valóságos bün felesleges költekezésekbe bocsátkozni. Ki venné azt hazafiúi lelkiismeretére, hogy százakat adjon ki báli ruháért, amikor hős testvéreink, akik a mi szabadságunkért és nyugalmunkért harcolnak, napról-napra kénytelenek elszenvedni az időjárásnak legmostohább viszontagságait s mikor a csatatéren küzdő, vagy ott elesett hozzátartozói nélkülözik a meleg hajlékot és nagyon sok esetben a mindennapi kenyeret 1 Hiába mondja valaki, hogy a táncmulatságok jövedelmet hoznak, amely bármely jótékony jában kebléhez ölelve s azzal is ébredt s arra esett első tekintete. Aggodalomtól megszálltán tűnődtek a szülök az örökbe fogadott fiacskájuk lelkiállapotáról. Orvosnak is mutatták a fiút, tanácsát kérték, hogy mitévők legyenek a gyermekkel szemben ? Az orvos azt tanácsolta, hogy vegyék el a gyermektől az arcképet és szórakoztassák, mulattassák játékokkal. Megfogadták a szülök a tanácsot. Álmában kezecskéi közül vették el a fiútól az arcképet. Ámde amint felébredt a fiu, oly keserves zokogással kereste mindenütt az eltűnt, lelkéhez nőtt örökségét, hogy a szülők megsajnálták, könybelábadt szemmel adták vissza neki. — Nesze fiam, itt az arckép ! Nem veszett el. De hát minket is láss meg olykor — olykor. S játszál a kis testvérkéddel. Nézzed csak, magában ő sem tud játszani. Megunja magát, szegény ! Mohón kapott a fiu az előkerült kincséhez ; sötét szemében pár pillanatra fölcsillant az öröm fénye. S aztán alázatos engedelmességgel a csöpp testvérke mellé kuporodott játszani. De oly ügyetI len s járatlan volt a játékban, hogy a kis leánykának folyton tanítania kellett. És azután is addig — addig nézte a fiu édesanyja arcképét, mignem csakugyan nem látott mást, mint annak a szivébe rajzolt, gyermeki lélekkel megszentelt vonásait. Hályog takarta el a csodálatos mélytekintetű sötét szempár elől az éltető fénylő napsugárt és az egész földi világot. Rémülten, kétségbeesetten vette észre ezt a szülő s a szerencsétlenségükhöz társ is szegő-