ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-08-15 / 33. szám

mosolyogva fogadta a hölgyek megemlékezését és magyarul köszönte meg. A bibornok üdvözlő beszéde. Dr. Csernoch János bibornok-hercegprimás a főkáptalan tagjai élén üdvözölte a fenségeket a díszteremben. A mi főpásztorunk ezekkel a szavakkal járult a fenséges király képviselői elé: „Hódolattal üdvözlöm csász. és kir. Fenségteket a magyar államiság megalkotójának szent István királynak születése és megkereszteltetése által megszentelt Esztergom városában, hajdani dicső királyaink, a magyar katholikus egyház prímásának ősi székhelyén, ahonnét ezer évvel ezelőtt diadadalmas útjára tért a kereszténység s ahol megszilárdult a hűségnek az az oldhatatlan lánca, amely a magyar nemzetet koronás királyához kapcsolta. Esztergomnak fényes királyvára romokban hever, de a város, mint az egész Magyarország, ma is a királyhűség bevehetetlen vára. Most régi dicsőségének fölragyogását látja, midőn falai közt üdvözölheti a magyar királyi trón várományosát és fönséges nejét. Hősiességében az egész világtól megcsodált hadseregünk a diadalmak útját járja, de még a végső győzelemért és az üdvösséges békéért küzd; csász. és kir. Fenségtek máris döntő győzelmet arattak a magyar nemzet szeretetének rohamos meghódításával. Ez a szeretet csak erősiti a dicső dinasztiához való hagyományos ragaszkodást, mely eddig is bőséges forrása volt a magyar nemzet önfeláldozó tetteinek a csatatereken és itthon a társadalomban. Mélységes tisztelettel kérjük csász. és kir. Fenségedet, kegyeskedjék Ö Felségét biztosítani tántorithatlan hűségünkről, fiúi ragaszkodásunkról s mindvégig nem lankadó, kitartó áldozatkészségünkről. Isten kegyelme óvja apostoli királyunkat, csász. és királyi Fenségedet a trónnak várományosát és fenséges nejét.**" A trónörökös mindvégig élénken figyelte e mélységes érzelmekből fakadó szavakat, aztán magyar nyelven köszönte meg és igérte, hogy jelentést tesz mindezekről Őfelségének. Bemutatások. A bibornok-hercegprimás ezután legelőször dr. Rajner Lajos püspök, érseki helynököt mutatta be. — Mennyi éve szolgálja az egyházmegyét ? — kérdezte a fenség. — 49 éve fenség, felelte a püspök. Ezután még Meszleny főispánt, dr. Perényi alispánt és Vimmer Imre polgármestert mutatta be a bibornok. Mindenkihez volt pár lekötelező szava a trónörökösnek. Polgármesterünktől arról kérdezősködött, hogy sokan vonultak-e be katonának a városból. sáért sikra szállni — hülyének tetteti magát. Ha feljelenteném — föbelönék — de egy özvegy anya pusztulna utána bánatában, szégyenében . . . A zsidó fiúcska szembajos. Apját, anyját, testvéreit szemeláttára koncolták fel az oroszok. Ö, szegény, e rémséges képekkel gyermekleikében, menekült az éjszakába, az árvaságba és bolyon- | gott, mignem rongyosan, éhesen, betegen magához vette ezredem egy hazatérő őrnagya. Nagykanizsán az ezred eltartja, ö ezért a zenekarban kisdobot játszik és csajkákat mosogat. Szembajával jön Pozsonyba. A vonat egyhangúan zakatol az éjszakában. A lengyel, a sváb és Mák csendes resignatióval, lopva isszák a rumot. Mikor látják, hogy nem akarom észrevenni — nosza, accelerando. Mák valami nótát nyikorit, rekedt, szeszes hangon. Valami zalai nótát. Érdekes melódiája van, talán szép is, de Mák interpretálásában förtelmes. A zsidó fiúcska alszik. Előbb tenyerét homlokára szorítva elmondta a khadisht, a zsidók héber halotti imáját, aztán lefeküdt. Szép kis fiúcska, de tizenegyéves, halvány arcáról lesir a szenvedések, a borzalmak vénsége. Álma nyugtalan. Karját néha hevesen arca fölé húzza, ilyenkor talán álmában védekezik egy bestiális gyermekgyilkos kozák lándzsája ellen. A két józan stájer csendesen beszélget. A szívbajos nagyon rosszul van. Liheg, lélegzetvétele nehézkes, fuldokló. Feküdni nem bir. Fel-fel ül fekhelyén, sóhajt, nyög — de hirtelen visszavágódik, felhördül, görcsösen összekuporodik, ajkán kiüt a nyál. Aethert szagoltatok vele, mitől kissé magához tér. Ezután a fenségek már készültek fel a főszékesegyházba. A főszékesegyházban. A trónörököspár a hercegprimási palota dísztermében fogadta az előkelőségeket. Majd a díszszázad fölött szemlét tartva, Beszélgetett Reiner ezredessel és a jelenlevő tisztekkel. Azután a hercegprímással és az összes előkelőségekkel felment gépkocsin a bazilikába, ahol az ajtónál Brühl József prelátus-kanonok, főszékesegyházi plébános fogadta a fenségeket assistenciával, amelyben Eitner Elemér Ákos lovag succentor, továbbá Pauer Károly és Rolkó Béla karkáplánok vettek részt. Brühl prelátus Ö Fenségeéknek csókra nyújtotta a feszületet s szentelt vizet tartott eléjük. A fenséges pár a bibornokkal s az időközben szintén felérkezett főkáptalani tagokkal a szentséges oltár elé vonult, ahol hosszabb ideig ájtatosan imádkoztak. Ifj. Büchner Antal karnagy mesteri kezei alatt zúgott az orgona a bevonuláskor, majd az ima alatt csöndes piánóvá olvadtak a harsogó hangok s felzendültek a „Gotterhalte" és a magyar Himnusz áriái. Dr. Csernoch János bibornok bemutatta a trónörököspárnak a föszékesegyház nevezetességeit, majd Dedek-Grescens Lajos prelátus átnyújtotta a Fenségeknek a tollat s a Molnár János prelátus által adományozott remek márvány-asztalon levő látogatási könyvbe beírták nevüket. A kíséretben levő előkelőségek hasonlóképen cselekedtek. Megtekintették még a Bakács-kápolnát, majd a szemben lévő szt. István első vértanú kápolnáját s a Wacht am Rhein hangjai mellett kivonultak a főkapun, hol a főszékesegyházi plébános ismét átnyújtotta a feszületet és a szentelt vizet. A főhercegnő bájosan mosolyogva köszönt, a trónörökös pedig megszólította Brühl József prelátusplébánost: — Mióta plébános itt? — Hét év óta, Fenség — felelte a plébános. — Nagyon szép. Örvendek, — szólt a trónÖrökös s nyájasan köszönve távozott. A főszékesegyházból a szent István születése helyén levő kápolnába mentek, majd innen a hercegprímás által fentartott Vöröskereszt kórházba vonultak. A főszékesegyházból a trónörököspár a hercegprímás által fentartott Vöröskereszt kórházba hajtatott. E kórház megtekintése nem volt eleinte tervbe véve, épen azért a kórház gondnoksága és vezetősége nem is sejthette, hogy a magas vendégek oda is ellátogatnak. Képzelhetjük tehát, mily nagy volt az öröm, mikor a várhegyről egyenesen a Dobozy-utcába kanyarodott a diadalmenet. — F moan — mondja földijének — mit mir werd's bald aus. (Nem soká húzom én már.) — Aber geh' Tonei! — vigasztalja társa. — (Ugyan, Antal.) — Woast — folytatja a szívbajos — 's liegt mer ja nix d'ran. Gern' stirb' i' für 'n Kaiser, aber halt, d' Resei und d' Kinder werd'n bettelngeh'n! (Szívesen meghalok a császárért, de feleségem, gyermekeim koldusbotra jutnak!) Közben Mák énekel: „Majd ha egyszer a szivemet Golyó fúrja (j)át, Sírva-ríva keresik a Magyar katonát ..." A lengyel iszik, a sváb köhög, szitkozódik, a zsidó fiúcska pedig beteg szemeit dörzsölgetve ébred. Vizet kér. Mák rumot nyújt felé. Erre belőlem kitör a düh. A rumos üvegek kirepülnek az ablakon. — Ember, — kiáltok Mákra — eszelős kend?! Duhajkodik, danázik itt, ahol egy bajtársa szenved, egy gyerekember alszik ? ! Mák magához tér. Megcsillapodnak a zajongók. A szívbajos pedig rosszabbul lesz. A verejték kiül sápadt homlokára, ütőere százhúszat ver percenkint. Tudom, hogy a végét járja, orvos azonban csak a csornai állomáson lesz. Mondom neki, imádkozzék. Leveszem fejéről a piszkos csukaszürke sapkát, a beteg összeteszi kezét és lassan, fájdalmasan rebegi: — Vater unser, der Du bist... — mikor aztán odaér: „Dein Wille geschehe" — elcsuklik a hangja, elkékül, hirtelen valami rémséges halálorditást hallat — aztán összecsuklik, megnyugszik, a szenvedés, a fájdalom — de a lélek is elhagyta agyongyötört testét. A kórházban dr. Seyler Emil főorvos és dr. Mattyasovszky Béla főhadnagy, kórházi tiszt fogadták a magas trónörököspárt. Á trónörökös és fenséges neje minden egyes beteg katonát megszólításukkal tüntettek ki. Kérdezték, hogy hol sebesültek meg, minő vidéken harcoltak stb. Sok sebesült katona szemében örömkönnyeket láttunk. A magas látogatás, a hősök iránti meleg érdeklődés és résztvevő szív nagyon meghatotta katonáinkat. A kórház termeiből az udvarra ment a trónörököspár. Itt sorban állottak fel a kórház lábbadozó katonái. Ezek mindegyikéhez is szives szava volt a trónörökösnek. Mig a magas megszólítások tartottak, addig a hercegprímás a kiséret tagjaival beszélgetett, azután a kedves kis kápolnába vezette a fenséges vendégeket. A trónörökös és fenséges neje legnagyobb megelégedésüknek adtak kifejezést ugy a kegyelmes főpásztornak mint fentartónak, valamint a kórház gondnokságának és a kedves nővéreknek is. Azután automobiljukba ülve egyenpsen a primási palotába indullak. Uzsonna a palotában és az elutazás. A Vöröskereszt-kórházból lehajtattak a fenségek a primási palotába, ahol a bibornok fejedelmi asztalánál foglaltak helyet a szűkebb kiséret és az előkelőségek társaságában. Az étkezés végeztével a hajóállomáshoz vonultak, ahol több ezerre menő tömeg éljenzett, lelkesedett. A díszszázad tisztelgett s a főherceg megszólította Suchter István kapitányt, néhány altisztet, majd meglátván Pauer Károly bajor érdemkeresztjét, érdeklődött a trónörökös, hogy milyen szolgálatokért kapta a kitüntetést. Az esztergomi hölgyek szintén itt tisztelegtek dr. Krasznay Gábor kir. közjegyző vezetése alatt és Sternberg Rózsika grófnő remek csokrot nyújtott át a Fenségeknek. A zöld gallyakkal díszített hajóhídon át vonultak a Fenségek a díszes hajóhoz, a bibornok hercegprímással beszélgetve, majd meleg szavakkal és köszönettel búcsúztak el tőle. A főispán köszöntötte még búcsúzásul a fenséges párt, majd megindult a hajó s a Duna mindkét partján lobogtak a kendők, a kalapok, a zászlók s zúgott az „éljen", mig csak el nem tünt a hajó a láthatárról. A tüntető jelenetek minden hajóállomásnál és községnél megismétlődtek Budapestig, mert a Duna mellett levő községek lakosai zászlókkal vonultak ki a partra, hogy a trónörököspárt üdvözölhessék. Szentgyörgymezői árvaház. A távozó trónörököspárt Szentgyörgymezőn a honvédtemetőnél a Dunaparton zászlókkal álló iskolásfiúk és árva leányok üdvözölték zászlóikkal; az üdvözlő gyermekeket a Fenségek a hajóról észrevették, üdvözlésüket kegyesen vették és ismételt kézintéssel viszonozták. Sohasem felejtem el azt a halálorditást! A rumos fejekre jéghideg, kijózanító hatással volt. Mák meg a sváb mélyen megindulva imádkoztak. A zsidó fiúcska halálsápadtan bámult a jelenetre. Csak a lengyelt, a tanultat, a műveltet, a felvilágosodottat hagyta hidegen az esemény, csak ő állt az atheista buta, hideg, dölyfös nyugalmával. — Cur non oras — kérdeztem — pro defuncto? — Non, possum orare! — felelte. — Hodie tibi, eras mihi! — És vállát vonogatta. Á halottnak aztán lecsuktuk szemét, felkötöttük állát, összekulcsoltuk kezeit és egy katonaköpönyeggel letakartuk. A vonat lassan szitáló esőben szaladt be a csornai állomásra, ahol halottunkat átadtuk az állomás katonai hatóságának, mely jegyzőkönyvet vett fel a boldogult kilétéről és egyebekről. A halott arcán pedig a megváltás boldog nyugalma tükröződik. Lelke ott jár, ahol az örök Treuga Dei fényeskedik, ahol nincs gyűlölet, nincs vérontás, nincs rombolás, nincs enyészet, csak az örök Irgalommal, Igazsággal, Szeretettel, Akarattal, Céllal, Erővel, Tudással, Mindenhatósággal való boldog egyesülés, csak az Istennek szent imádata van!! A vonat tovább szaladt a tavaszi réteken. Pozsonyba érve, megfogyott betegszállitmányomat átadtam a helyőrségi kórháznak. Sohasem látom már őket! . . . Avagy talán épen örökre a szemem előtt fognak lebegni ezek a szomorú alakjai életem legszomorúbb éjszakájának!! . . .