ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-08-15 / 33. szám

Dr. Csernoch János bibornok az ünnepség lezajlása után elismerő örömmel méltatta a város előkelőségeinek s az egész lakosságnak lojális viselkedését és kitűnő magatartását s ugyancsak dicséröleg nyilatkozott a vármegyei, a városi hatóságok és a helybeli rendőrség tapintatos buzgólkodásáról és ügyes intézkedéseiről, amelyek lehetővé tették, hogy a trónörököspár a legszebb emlékekkel távozhatott városunkból. A végi királyi látogatás. Városunkat huszonkilenc év előtt 1886. okt. 31-én érte a szerencse, hogy a királyt üdvözölhette falai között, aki akkor Simor János hercegprímás aranymiséje alkalmából személyesen jött gratulálni. Őfelségével jött Tisza Kálmán miniszterelnök, Párkány-Nána felöl érkeztek délelőtt a dunai hajóhídon át. —r. Revanche. — Francia élmény. — Hosszú csatározás után rohammal vettük be a falut. Nehéz, fárasztó munka volt, de eredményes. A föld a mienk lett. Lövésre kész puskákkal haladtunk előre, nem tudtuk, hol les ránk a halál. Egészen a templomig értünk. Szép gótikus alkotás, de egészen elhanyagolt. A kapu zárva, a kulcslyuk pókfészek. Egy paraszt megy arra felé. — Kinél van a templom kulcsa? Ijedve áll meg: „Én nem tudom; senkinél." „Talán a papnál?" „Hol a pap?" „Le curé? Ghassé, chassé, chassé — elkergették, elűzték, elhajtották. Nekünk nincs papunk." „Ki űzte el?" Erre már nem felelt, hátat fordítva, lefutott a dombon. A megilletődés, hideg érzése rázta meg a testemet. Borzalom! Körüljártuk a templomot; az egyik beszögellésben egy obeliszk áll, e felírással: „Aut braves 1870—71." — néhány arasznyival lejebb befirkálva : „Revanche III" E szó a szemünkbe mosolygott. S mi meghatva néztük; Revanche-revanche. Büszke franciák, az Isten házára írtátok gőgös kihivástokat, melyet azonban elhanyagolva az enyészetnek adtatok. Pókok, denevérek lakásául engedtétek át. Megjött a revanche, de Isten részéről, magatoknak írtátok fel, amikor a papot a széllel küldtetek. * Csendben kivonulunk a templom udvarából, s eltünedezünk a házakba. A levegőben már mutatkoznak az apró fehér felhő foltok, srapnelfüstök. Nemsokára levágódnak már a házak között is. Senkinek sem szabad kimennie. Madame Chevallier szorgalmasan foglalatoskodik a nyitott tűzhelynél. Férje bizalmatlanuláll mellette. Szemeiben vibrál e szó — revanche! A ház meglehetős magas kőfal mögött fekszik s igy a srapnelektől, lehetőleg védve van. Félnek, hátha egy eltévedt löveg odavágódik s megöli őket. A nyitott ajtóból szabad a kilátás; a templom egész magasságában látszik a dombon. Árván, egyedül áll, bozótok közepette, mint egy szülőt vesztett elhagyott gyermek. Brrr—Ssss! A torony keresztjét fehér felhőkoszoru veszi körül. Tudom, az ellenség azt gondolja, hogy a mi megfigyelő állomásunk van rajta. Néhány perc múlva e szép alkotás romokban fog heverni. Már jön is: egy, kettő, három, négy — az emberek remegve bújnak össze. A felhők mindinkább nőnek, számuk nagyobbodik, fekete s vörös lesz körülötte minden. Angol hajó gránátok működnek. Ismét és még egyszer. A torony egy sötét óriási felhő kolosszusban van, majd lángok törnek elő, s búgás-kongás zaj hallatszik. Még egy velőtrázó robbanás s a harangok fájdalmas bugással zuhannak az összedűlt torony forró köveire. „Ce sont les anglais." — Ezek az angolok, mondja Madame Chevallier, megtörve a töprengő csendet — miközben szemei félelemteljesen merednek a fekete pokolra. „Ah, oui" — mondja még egy hang, s uj felhő, nj füst jelenik meg s gomolyodik a fejük fölött. Velőtrázó sikoltások hallatszanak erre minden házból. — Végünk van, végünk van! „Ce sout les anglais", — mondja ismét az előbbi hang. „Non, madame" — felelem egész biztosan „ce sout les Francais." A franciák azok, a kik, templomaitokat a légbe röpítik, timagatok, timagatok, ti, ti •—.* Egy szó jutott az eszembe, szólni akartam, hátha segített volna meghalt leikükön. De nem szóltam. A templom ajtaja nyitva. Gránát nyitotta ki, a torony keresztje a földön, mellette a szétlőtt haranggal. Nem hagyták el egymást. A néptelen utcán egy ember rohan, fel a dombra, a templom felé. Izzadt arccal, széttúrt hajjal, mintha menteni akarna valamit. Vagy mintha valami rettentő kín hajtaná. A paraszt szavai jutnak az eszembe: „Curé? Chassé, chassé, chassé..." „Ki űzte el őt?" A felelettel adós maradt. Ez tán

1 a megoldása? '* Egy fájós, nyomasztó, velőtrázó kiáltás jön a templom felöl. Revanche — hallatszik, majd Mon Dieu! Istenem! Kiáltás, aminőt még soha sem hallottam. Az emberek, mint megkövülve állnak a szobában, majd kinyiinak a kapuk s mindenünnen a templom felé futnak. Az út porzik, a felzaklatott szivek sírásra s kiáltásokra kényszeritik az embert. A templom egyik fala bedőlve, gerendák s vasszilánkok meredeznek szét, melyek minden pillanatban lezuhanhatnak. S itt a küszöbön, a köveken, vér van — vér. A templom fala nyitott, mint egy szerető kebel. A főoltár szomorúan néz előre, mint a templom sebzett szive. Kőhalom, füstölgő, égő parazsak. S mellettük egy ember kar, nagy gőzölgő vérben. „Le maire! C'est le maire!" kiáltja valaki. „C'est le bras du maire !" — folytatja a másik. (Ez a polgármester! A polgármester karja!) S egy darab az obeliszkből, melyet a besivitő gránát magával ragadott, vörös betűkkel mutatja : revanche! Revanche! Az Ur trónusánál, a megszentségtelenített oltár mellett. Ahol éveken át a pók fészkelt s a denevér pihent. A fegyver visszafelé sült s az Irgalmas Ur megadta a revanche-ot. A tüzelés újra megkezdődik, a lakosok szétfutnak s szorongó szívvel mondjuk „C'est Dieu! C'est Dieu!* (Ez Isten volt!) Jules. Mindennapi kenyerünk. „Mindennapi kenyerünket adjad nekünk" kérjük az egek Urát. De soha buzgóban, bensőbben, áhítatosabban nem kértük még —- mint most, mióta a jövőről való bölcs gondoskodás lemondatta velünk a lágy, puha, fehér buzakenyérrel való táplálkozást és tiszta buzakenyér helyett — árpa, burgonya, rozs, zab, bab meg kukoricaliszttel kevert lisztből sütött kenyeret kellett fogyasztanunk. Csak most, mióta ez az irtózatos világháború dühöng s mióta e tömeggyilkosság előidézője s értelmi szerzője — az erkölcsösséget prédikáló legerkölcstelenebb kalmár állam — Anglia — kiadta a jelszót: (a központi hatalmakat ki kell éheztetni) — tudjuk kellőleg megbecsülni és értékelni az Ur imája ezen szép kérésének fontos voltát. Az is, aki eddig az Üdvözítő tanította „Miatyánk" ezen könyörgésének hallatára — ajkbigyesztő mosollyal félre húzta jól táplált húsos szájacskáját — a komoly idők által szükségessé tett intézkedéseknél kezdett nem mosolyogni s elkényeztetettt gyomrának lázadozásai bizony akaratlanul is késztették a könyörgésre: „add meg mindennapi kenyerünket ..." A mi szép, fehér, magyar buzakenyerünket. S eddigelé nem tudtuk megbecsülni eléggé a kenyeret — a pékek által most sütött, kenyérnek csúfolt s mindenféle betegségeket előidéző megnevezhetetlen valami — amit még hozzá drágán is kellett megfizetnünk és a nagyságos és hatalmas pék urak kegyelemszerüen adtak a nagyközönségnek, most tudjuk csak igazán, mily értékkel bir az egyesek, a családok és nemzetek életében a — kenyér. Csak most tudjuk, hogy mily komoly és fontos ez a kérés : „mindennapi kenyerünket adjad nekünk ma ..." Azonban megtanulhatták bizonyos körök a magyar földmivelő népet is becsülni és kellőleg értékelni — nemzetünknek ezen legértékesebb és legfontosabb osztályát. S azért most — mikor mint egy szebb, jobb és boldogabb kornak hírnöke megjelenik ismét asztalunkon a mi régen nélkülözött, meghitt jóbarátunk — a magyar buzakenyér — kiszorítván az ínség, az önmegtagadás reánk kényszeritette kukorica kenyeret — hálás tekintettel emeljük fel szemünket az Éghez — és örömkönnyek közepette, szivünk-lelkűnk egész melegével kérjük a mi jó mennyei Atyánkat : „mindennapi kenyerünket, — a mi drága, magyar buzakenyerünket — adjad nekünk ma..." Benedek Rezső. Gróf Szimianszky Szaniszló naplója. — Lengyel eredetiből: Caysz. — V. Kis időre elhallgattunk. Az óra, mely egy különös alabástrom oszlopon nyugodott, búgó hangon huhogta az időt, s mintha csak láthatatlan fonalakat szórt volna szét, ugy megbékózta egy időre a gondolkozást. Figyeltem az arcokat. Simák, merevek voltak s valami mély, benső gondolat ült ki rajtuk. Vájjon mi lehet ez? Mivel senki sem folytatta a felvett témát, újra kezdtem beszélni. — Hát biz' itt nálunk az utazásban sem találhatja az ember a kedvét. Minden állomáson útlevelekért zaklatják s sok buta áne biz' még el is napolja az embert, jóllehet semmi okot sem szolgáltatott rá. — Hja, ez a híres orosz rendőrség netovábbja. Mivel is tudna egyébbel feltűnni — hagyta rá LarwoíT Nikolaj, mialatt a szamovár ezüst csapján vékonyan csurgatta a teát findzsájába. — Emlékszem, egyszer Moszkva és Pétervár között — folytattam — háromszor kellett magam igazolni, mig végre is Pétervárott a rendőrségre vezettek, ahol telefonozások és táviratmenesztések hosszú sorozata után végre nagy kegyesen kitessékeltek az ajtón, nagylelkűen figyelmeztetve, hogy szakállamat s frizurámat lehetőleg tüntessem el, mert igen hasonlatos vagyok egy körözött személyhez. Mit tehettem volna hát? Hogy a további inzultusoktól ment legyek, levágattam szépen ápolt szakállamat s hajamat. De oly haraggal, hogy légberöpitettem volna őket a cárjukkal együtt. Aki különben is buta fantomával. rettenetes bürokratizmusával lenyűgözi az embert s az egész birodalmat. Lestem a szavaim hatását. Potapics szeme felragyogott, Tatjána meg felém hajolt s mintha csak csókra nyílt volna ajka, ugy súgta a fülembe: — Aztán mondd, te tán haragszol a cárra ? Jó uton vagyok, gondoltam magamban s ugyanolyan tónusban tovább kezdtem beszélni: — Hogy haragszom-e rá? kérded. Hát vájjon volna-e még egy olyan gyűlölője, mint én, arra igazán kíváncsi volnék ... De bocsánat, vájjon nem sértem-e meg valamelyitek meggyőződését, ha ily magokat hintek — adtam a szentet —, vagy nem fonom-e e szavakkal akasztófára való kötelemet? Szóljatok barátaim, mert akkor szivembe fojtom fájdalmamat s ugy teszek, mint az a rókát csent görög ifjú, ki inkább átvágatta bőrét a hasán, sem hogy szólt volna. — Beszélj csak, beszélj — mondotta kipiruló arccal Nasztázia Tarancsevna, miközben közelebb húzta foteljét az enyémhez. — Sokat megfordultam a nép között — folytattam ismét — s néztem a lelkét, amely a szemeiből sötétellett s sirt. Néztem a kezét, mely kérgessége mellett a saját vérében fürdött s akkor, oh akkor szerettem volna szorongó szivemből egy bombát készíteni, s azt oda feldobni, ahol azok a nagy-nagy polypok tanyáznak, hogy megnémuljanak örök időkre. Fülembe csengett mindenütt a sóhajoktól s panaszoktól telt szomorú nóta, mindenütt, ahol csak megfordultam. Benne volt abban az egyhangú, véget nem ismerő énekben az évszázadok hosszú szenvedése. Benne sirt a nyomora, szenvedése, megaláztatása. S néztem tovább. S láttam az éhségtől kiaszva, kimerülve a bútól, mint örökös rabszolgáját a kiváltságos osztálynak, dolgozva, fáradva, pihenés s a - megváltás reménye nélkül. S ekkor, oh ekkor, ha hatalmamban állt volna, szives örömest meghaltam volna e népért, hogy megváltója s üdvözítője legyek. De hiába volt erőlködésem. Visszhangra nem találtam. S igy fájdalmam lassan elcsitult, megbénult s ökölbe szorított kezem lehanyatlott s olyan lett . . .