ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-03-28 / 13. szám

József, dr. Csárszky István, dr. Koperniczky Ferenc, dr. Klinda Teofil, dr. Machovics Gyula, Schiffer Ferenc prelátus-kánonokok, Meszleny Pál főispán, Wimmer Imre polgármester és más előkelőségek. A nagyterem ódon falai között ünnepi hangulat ömlött el. Csillárok fehér fényében feszes uniformisok csillogtak, reverendák sötét tónusába pazar öltözékek gazdag variációja vegyült el. Általános, meleg érdeklődés előzte meg e harmadik háborús estét, melynek keretében mutatkozott be a reáliskola ének- és zenekara. Mindkettő fegyelmezettségről, iskolázottságról és nagy készültségről tett tanúságot. A programmot Erkel majesztetikus himnusza nyitotta meg, melyet Obermüller tanár nagy szakértelemmel és rutinnal dirigált. Ezután szokott temperamentumos modorában Mátéffy Viktor plébános kezdte meg nagyérdekü előadását, melyben a világháború krónikáját és a saját harctéri impresszióit foglalta össze. A szöveget kisérő vetített illusztrációk hatásosan emelték a nagyszabású előadásnak izgalmas érdekességét, mely azzal a konklúzióval záródott, hogy a magyar fegyverek győzelme el nem maradhat. A nagyszámú közönség Mátéffy plébánosnak előadása közben és után ismételten tüntető, meleg ovációt rendezett. A háborús előadás után ismét a reáliskolai gárda énekelt és három talpraesett kurucnótával őszinte tapsokat aratott. Ezt követte Szegedy Ancika úrhölgy graciózus szavalata, mely láthatólag mély hatást tett. Az ódai lendületű, majd elégikus hangulatú szöveghez kedvesen simult a zongorakiséret, melyet Marosi Ferencné urnő szolgáltatott. A programm 5. száma gyanánt Barta István, Kemény Imre, Jellinek László és Obermüller Ferenc briliáns összjátékában Lavotta Rudolf hangulatos Szerenád ja következett, melynek magyar levegőjű muzsikájában nemes harmóniában olvad össze a szerenádok minden költészete : csillagos sarkantyúk ritmikus pengése, kordován csizmáknak ütemes lépése, méla holdfényben muskátlis ablakok nyilasa, az imádott leány ezüstös kacagása. Az Oltáregyesület e harmadik háborús előadása Petőfinek tüzes csatadalával záródott le, melyet a reáliskolai ének- és zenekar adott elő. E csatadal hatása alatt hagyta el a termet a nagyszámú előkelő közönség. Mi még leszögezzük, hogy e harmadik háborús est is szép jövedelmet hozott és nagy mértékben elősegítette az Oltáregyesület tiszteletreméltó akcióit. Finálé gyanánt pedig a harmadik előadás közönségének őszinte tapsaihoz mi is egész szívvel hozzájárulunk és a rendezésnek közmegelégedésre megoldott fáradságos munkájáért az Oltáregyesület választmánya előtt kalapot emelünk. Horváth Rezső. Tarkaság. Falusi idill. Bolondul nótázik a térdig sáros, néptelen utcán a márciusi szél. Benn a fűtetlen, gerendás szobában dermesztő kezd lenni a levegő. A bagolyszemü ablakokon vékony jégvirágok képződnek. Az ember szinte gőzmozdonynak tetszik. Orrán, száján a lehelet láthatóvá válik. A falusi életre kárhoztatott katonák fázósan üldögélnek szalmazsákaikon. De jó is volt odahaza a barátságos, meleg szobában. Békében, nyugalomban. Mindenki magának élhetett. A maga dolgával foglalkozhatott. Most meg az ország baja nehezedik egyenruhás vállára. A sáros utcán alig látni embert. Az is kecske módjára ugrálva megy a pocsolyák közt. Nehogy térdig süppedjen a hig sárgásbarna lében. Az átellenes korcsmából gyenge cincogás hallik ki. Újságpapír ablakos ajtaja gyakran nyilik meg. A szegény katonaembernek egyéb szórakozása sincs. Elmegy a korcsmába, hogy az idő múljék. Drága pénzért szívja magába a sürü pipaés cigarettafüstöt, melytől alig lehet egymásra ismerni. A girbe-görbe padolatu korcsma megtelik lámpagyujtásra iddogáló emberekkel. Rohanvást fogy a ketreces gazda csapnivaló itókája. Megindul a tere-fere is. Tekintélyes falusi előkelőségek itt váltjak ki egymás rövid, de magyaros gondolatait. A társalgás persze hogy a háborúról folyik. Az átkos magyar politika lekerült a napirendről. Nagyhasu parasztember viszi elöl a szót. Ö az egyetlen, aki a faluban olykor újságot is szokott olvasni. Körülötte bámész kíváncsi falusiak ődöngenek. Esengve hallják a szót a falu eszétől. Jól kezeli a beszédet őkelme. — Tudják-e kendtek, mitől lett a háború? A kérdezettek dehogy is tudják. Bozontos, báránybőr sapkás fejüket tagadólag rázzák. — Hát nem tudják? — De nem ám ! — Veti oda a szót a sovány ködmenes szabó. — Gondoltam magam is. Hát majd megmondom. Egyszer a muszka császár felesége egy hajnalban, amikor már nem tudott aludni, aszonta a felséges urának: — Hallja-e kigyelmed, nekem megtetszett az újságból az a Budapest. Ott szeretnék én lakni. A muszka császár enyelegve cirógatta meg a felséges hitöspárja orcáját. — Helyösen van édes párom. Ha te akarod, hát nem bánom. Rögtön ráírok rövid instanciát a Ferenc Jóska barátomra, hogy rögvest adja oda azt a Pestet, mert baj lesz különben. Az instancia el is ment Bécsbe. A király Őfelsége boszusan dobta félre a levelet. — Nohát ha tetszik a muszka cárnak Budapest, jöjjön és vegye el tőlem. És hát nem adta oda Ferenc Jóska a gyönyörű Budapestet. A muszka császár éktelen haragra gyúlt e miatt. Éktelen sok katonát küldött a magyar nyakára. De a magyar se kutya. Azért se adja. Nohát ezért van a háború. — Ezért-e? — Ezért ám! A jó atyafiak jóváhagyólag helyeselték a háború okát. A szabó uram dühösen simította végig bozontos haját. — Ugye mondtam ezerszer is, hogy Ferenc József urunk királyunk pártolja a dicső magyar nemzetet. S hogy nagyobb nyomatékkal szolgáljon kitörő érzelmeinek, három deci bort öntött rohanvást folyton száradt garatjára. Künn a sötét éjszakában trombitaszót kerget a feltámadt dühös szél. Takarodót fuj a katonatrombitás. Hangos jójcakák mellett búcsúzik a katonasereg. A cibilek se érzik már jól magukat egymagukban. A szabó uram még megiszik kutyafuttában három deci spriccert, mentegetődzésül hozzáteszi: — Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Legutolsó persze hogy a szabó. Utána csörömpölve zárja be girhes boltajtaját az itcés. Az udvarokon megszólal a szokásos éjjeli koncert. A kutyaugatás. És ez okosan van. Legalább van valami, ami az emberlakta vidékre emlékeztet. Fery. Levelek a harctérről. IV. Drága anyám! Csodálkozni, vagy tán mosolyogni fogsz, ha átolvasod a levelemet. Meleg, puha karosszékben ülök, előttem nagy agancsos gyertyatartóból árad a íény s rezgő árnyakat vet az egyszerűen, de előkelően berendezett bútorokra. Ugy-e kérded: hogy? miképen kerültem ilyen helyzetbe? Ma reggel Bánlakival kémszemlére küldtek. Hosszú, sürü erdőn vitt az ut, a hó fehéren, ragyogóan szunnyadt a földön, s csak itt-ott volt egy nyul vagy farkas nyom elszóródva a bokrok között. Csendes, süket némaság, sehol egy hang, egy fütty, mintha minden élet kiveszett volna. Már vagy egy jó órája mentünk, amikor egyszerre csak hatalmas barna medve bújik ki az egyik kőrakás mögül. Mintha torkon ragadott volna valami láthatatlan erő, állva maradtam. „Jenő, nézd, — szóltam Bánlakynak — mit tegyünk? Lőni nem szabad!" „Várj, majd szuronyra vesszük!" — nyugtatott meg ő s levette válláról a puskát. A mackó lassan, csúszva hömpölygött a fák között s már azt reméltük, hogy tán' észre sem vesz — de ni, egyszerre csak felemelte a fejét, körülnézve szimatolni kezdett. „Csak nyugalom", szólt BánHat napig tartott a dúló csata, melyet végül Boroevics tábornok V-ik hadtestbeli véreinkkel Komarov-Tomaszov felől előretörő serege döntött el és vezetett teljes győzelemre. És ismét szólott a dicséret lantja. Azt mondta a vezér: „Hiába dobta az ellenség egyre uj és uj csapatait félelmetes seregeink ellen, valamennyi véresen omlott össze a ti páratlanul kitartó hösiességteken. Becsülettel megszolgáltátok a haza legnagyobb köszönetét. Amit tettetek, kitörülhetetlen betűkkel marad megörökítve hazánk történetében." Mig ti fent babért babérra halmoztatok, testvéreitek délen sem pihentek. Sabácz nagy ostroma, a rumai, a visegrád rudói, bileki, a véres krupanjei, gombárai csaták mind, mind magyar név dicsőségét hirdetik. Szeptember lett, lehullottak a virágok fejei, elsárgult a lomb, csendes hullásnak eredtek a dércsípte levelek és ti mentetek a győzelem után. Lemberg—Grodek közt ütött rajtatok óriási vad orosz sereg, ötszörös túlerő és ti mégis nyolc teljes napig álltátok a vad és véres tusát. Majd később Grodeknél ismét rettenetes túlerővel szemben dicsőségesen védtétek az imádott hazát. Bruszilov orosz generális serege már erősen ingadozott, elesett már a hires Rode generális és nyolcvan ágyú csövét simogattátok, amit ti vettetek el az ellenségtől; egymást keresztezve, minden oldalról dörögtek az ágyuk és pokoli sivítással zúgtak, robbantak, túrtak és romboltak srapnellek és gránátok. Segítséget kellett volna kapnotok, ámde ez nem jöhetett és igy ismét csak az ősi, legendás magyar vitézségnek kellett helytállani. És helytállott. A segítség nélkül is tönkrevertétek a Bruszilov sereget és már kezetekben volt a győzelem koszorúja. Magasabb érdekek a visszavonulást követelték, de ti csak zúgolódva és kedvetlenül tettétek meg. Óh mert a magyar lélek nem ismer akadályt, nem ismer nehézséget, ha az édes haza sorsáról van szó. Igy történt azután, hogy az orosz túlerő egy része tényleg eljutott a sokat szenvedett drága haza földjére, igy történt, hogy betette sáros lábát a legocsmányobb kozákok hordája oda, ahol a ti nemzetetek ezer éve lakik és küzködik. Hej de sok sziv rendült meg, de sok jó magyar katona nézett lángoló szemmel, irtózatos dühhel a Kárpátok szent bércein lesekedő, lopakodó, rabló népségekre. De mint amikor a felgátolt folyó eltépi a. gátat és rémes zuhogással tör és zuz, ugy rohantatok ti is a fenyegetett édes Magyarország védelmére. Ha még nem volt elég a kiömlött muszkavér a zsarnok Nikolajevics Miklós nagyhercegnek, hát most tobzódhatott benne. Valami rémes erővel, valami dühös elkeseredéssel, a lángoló sziv minden hatalmával rohantatok Uzsokhoz, Duklához, Vereczkéhez, ahonnan őseitek először néztek le a Duna, Tisza ezüsttől szegett, áldott földjére és mint a megdühödött oroszlánok haraptátok, szúrtátok, puskatussal vertétek ki őket. Ez már nem is volt csata, ez már a fiait védő oroszlán harca volt az óriáskígyóval, ez a sas küzdelme a fészekrabló sakállal, ez volt a titáni küzdelem, melynek minden pillanatában csak egy gondolat kínzott titeket, az, hogy kozák tapos a magyarok földjén. Nem soká taposott. Elsodortátok, összetörtétek, ki marcangoltátok őket a haza szűz és tiszta testéről és ezer és ezer ellenséges tetem hirdette a halál szomorúan fenséges szavával: „ne bántsd a magyart." Uzsok, Dukla, Lupkov — kárpáti ember fölötti győzelmeitek helyeinek lehullott avarja ezrével fedi az oroszt. Chyrov, Limanova, Liskó, Gurahumora, Kimpolung, Sulasova, Nida és Pilicza, ti nekünk eddig oly idegen helyek, hej de megtanultuk a neveteket. De sok magyar vér öntözött titeket, de sok magyar dicsőség fűződik hozzátok. — Ott voltatok ti mindenütt. De nem sírunk, nem kesergünk, nem, mi csak emlékezünk. Emlékezünk róluk, kiket virágos vonat vitt el és virág nélküli bus sir takar. Emlékezünk róluk, akik nélkül már hontalan árvák lennénk, emlékezünk róluk és valami ugy égeti, ugy szorítja, ugy nyomja a szivünket, miért van az ugy, hogy a magyarnak oly kevés rokona van, miért van az ugy, hogy vérünk árán, legjobbjaink sírján át kell nekünk barátokat, szerető sziveket keresnünk és találnunk. • De hát találtunk, A ti hulló véretek volt az ára, drága nehéz ár, de megadtátok és most kell, hogy e barátság örökkön tartó hű legyen. És van erre reményünk, van, dicső katonák, rokonokat, barátokat szereztetek nekünk. Nagy és dicsőséges a mi uj barátunk, nagy Il-ik Vilmos császár és királyi fenséges nemzete. Keblére öleli a magyart a lüttichi, a mobeugi, a st. kventini, a mühlhauseni, az antverpeni, alongvyi és ki tudna elsorolni, mennyi más győzelemnek nagy nemzete, a mazuri világrenditő kettős csatának és a brerezinai áttörésnek félistenei, a lodzi, az augusztovi, praznitzi, licki, grodnói csaták vitéz német katonái magyar bakák keblére dőlve sírták a gyöI zelem édes és drága örömkönnyeit.