ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-03-28 / 13. szám

Én pedig láttam katonákat a harctérre indulni. Virágot tűztek a sapkájuk mellé és lobogó zászlókkal nótázva járták meg a széles utcákat. De amint elhagyták a város utcáit és a sapkájukkal búcsút integettek, arcukon halálos komolyság sötétlett és én szemeikből olvasni véltem azt, amit Krisztus mondott: most elmegyünk ... és az emberfia elárultatik, megcsúfoltatik és megostoroztatik és miután megostorozzák, megölik őt . . . Krisztus az utolsó vacsora után zsoltárokat énekelve ment ki az Olajfák hegyére, hogy ott megkezdje az ö keresztútját. Katonáink pedig, midőn elköltötték itthon utolsó vacsorájukat, szintén éneket énekelve mentek a Kárpátok bérceire, vagy Szerbiának sötét hegyeire, hogy ott megkezdjék az ő kálváriájukat. Az Olajfák hegyén a katonák Krisztus előtt meghátráltak és porba hullottak. Mi pedig naponta büszke szivvel olvassuk, hogy katonáink előtt kemény tusákban meghátrálnak és porba hullanak az orosz légiók. Krisztus engedte, hogy megkötözzék és fogságba hurcolják. Mi pedig tudjuk mindnyájan, hogy egy sereg katonánk fogságban sinlődik. Krisztust a birák elé hurcolták és megfizetett tanuk hamis vádakkal illették és most mi is naponta olvassuk a hamis vádakat, miket hamis tanuk szeplőtelen arcunk közé vágnak. Krisztust Annás, Kaifás és Pilátus halálraítéltek és most a mi fejünkre is halálos Ítéletet mondott a hármas entente. Krisztus fejére töviskoronát helyeztek és most fejünkön mi is töviskoronát viselünk: a mártiromságnak töviskoronáját. Súlyos keresztet tettek Krisztus vállaira és most mi is mindnyájan súlyos keresztet hordozunk itthon és a harcmezőkön. Krisztus háromszor leroskadt a kereszt súlya alatt és most mi is csaknem megroskadunk a háborúnak nagy keresztje alatt. Krisztusnak keresztjét Cyrenei Simon segített hordozni a keresztúton és most megint támadnak Simonok és e nemes emberbarátok a szenvedő emberben magát Krisztust látva, vállaikra veszik és megfelezik a mások keresztjét. Krisztusnak Veronika asszony a kendőjét nyújtotta, hogy azzal megtörölje az ő véres arcát és most, midőn a mi arcunkon is véres verejték gyöngyözik, megint támadnak Veronikák és a nagy idők e nagy asszonyai selyemkendő gyanánt a bársonyos, meleg lelküket nyújtják a nyomorult Lázárok, a sebekkel borított katonák felé és az áldozatos, tevékeny szeretetnek drága myrrhájával simogatják és gyógyítgatják a vérző sebeket. Krisztus szenvedésén Jeruzsálem leányai szánakozó szivvel siránkoztak és keserűségében megosztoztak. Most pedig nehéz sorsukban, fiaiknak sírba hervadásán sirván-sirnak a mi asszonyaink és könnyel öntözik mindennapi kenyerüket és könnyel áztatják éjjel párnáikat. Krisztust megfosztották ruháitól és ruháin a katon ik megosztoztak. Mi pedig keserű szivvel olvastuk, hogy fogságba esett katonáink ruháiktól megfosztattak és orosz katonák a mi egyenruhánkban törtek reánk. Krisztus kezeibe és lábaiba éles szögeket vertek és oldalát lándzsával megnyitották. Mi pedig naponta látunk katonákat éles golyóktól megfúrt kezekkel, béna lábakkai és megnyílt oldalakkal és láttunk megtépett szivvel apró gyermekeket, gyönge asszonyokat és kemény férfiakat. Krisztust a keresztfán forró láz gyötörte és szomjúságról panaszkodott. Most pedig forró láz gyötri katonáinkat is a harcok tüzében. Ok is gyakorta éhségtől éheznek és szomjúságtól epednek. Krisztus meghalt, hogy nekünk örök életünk legyen és most a háborúban számtalan katona az életét hozta áldozatul, hogy szabadságunk és életünk legyen. Krisztust levették a keresztről és Máriának ölébe helyezték és most ismét számtalan anya és feleség csak a roncsaiban, vagy haló porában látja viszont hitvesét, magzatát . . . Most tehát együtt szenvedünk, együtt vérzünk, együtt verejtékezünk a szenvedő Jézussal és az ő keserű sorsában osztozunk. Vájjon kiderül-e még a nap fölöttünk, lesz-e még egyszer ünnep a magyar rónákon és elmondhatjuk-e majd, amit Krisztus mondott: ... az emberfia elárultatik és megostoroztatik és miután megostorozzák, megölik őt és harmadnap feltámad. * Néhai Tóth Bélának legendás könyvében találtam ezt a százszorszép legendát: Az időben József menvén Máriával az ö ácsműhelyébe, ottan éré Jézust és álmélkodva látá, hogy a gyermek, bár nem próbálkozók addig, mester módjára forgatván a szekercét, fűrészt és csapózsinórt, gerendákból keresztet rótt vala egybe. József, mig örvendezne szivében a gyermek ügyességén, megháborodék lelkében a kereszt láttára és monda: Miért szorgalmatoskodol te azon, hogy a gonosztévők büntetésének eszközét alkossad össze, holott nincs a városban ács, aki kereszt faragását fölvállalná, mert börtönök munkája az. És miért telik néked kedved a szégyen jelében, holott minden jámbor irtózik tőle. Felelte pedig néki Jézus: Bizony mondom néked, dicsőség jele lészen egykoron a kereszt énáltalam. Templomok fogják hordozni tornyaikon és királyok a koronájukon. És nemzetek fognak térdet, fejet hajtani előtte széles ez világon. Mert felmagasztaltatik és megszenteltetik a kereszt énbennem mindeneknek megváltására... — A kereszt, melyet most mi hordozunk, eddig számunkra is dicsőség jele volt. Most megragyogtattuk a világ előtt ismét a magyar vitézséget és kényszeritettük a világot, hogy ha eddig lenézett és ócsárolt minket, most fejet hajtson a mi nagyságunk előtt és félje a mi győzelmes fegyvereinket. Az erkölcsi reneszánsz pedig, mely most az egész vonalon mutatkozik, hinnünk engedi, hogy ezután is velünk lesz az Isten és a súlyos kereszt, mely most reánk nehezedik, számunkra ezután is dicsőség jele lészen. Rq Rezgő> HÍREK. Az Oltáregyesület harmadik előadása. Mikor Jézus Bethániában vala Simon házában, jöve egy asszony, alabástrom edényben drága nárduszkenettel és eltörvén az alabástromot, fejére önté. Némelyek pedig neheztelének magukban és mondák: Mire való e vesztegetés? Jézus azonban monda: Miért vagytok az ő hántására: Ezt ő a temetésemre cselekedte. Mondom pedig nektek, ahová csak az evangélium eljut, az is elmondatik, amit ez cselekedett, az ö emlékezetére. Történt pedig ez a pálmavasárnap előtt való napon. Most pedig, 1882. esztendő után mintha megismétlődött volna ez az evangéliumi epizód. Nehéz levegőjű infirmáriákban sebesült katonák fekszenek és lebegnek élet-halál között. Jövének pedig számtalan asszonyok és férfiak alabástromedényben: a szivükben nárduszkenettel: a szeretetnek drága olajával és kionték a nárduszkenetet, hogy megenyhítsék a sajgó sebeket és előteremtsék a hiányzó szükségleteket. Ez a nemes intenció vezette az Oltáregyesületet, midőn Walter v. püspök indítványára háborús előadásokat rendezett. Most is megmozdult azonban a szívtelen egoizmus és megkockáztatta az evangéliumi kérdést: Ut quid perditio haec? Mire való e vesztegetés, a gazdasági erők e szétforgácsolása? Az Oltáregyesület azonban ne törődjék az egoizmus fanyar expectorációival, csak haladjon zavartalanul, a megkezdett uton és folytassa kitartással azt a nemes, tiszteletreméltó és intenzív tevékenységet, amit a háború ideje alatt eddigelé kifejtett. Mi pedig odakiáltjuk az egoista filozófusoknak, amit Krisztus mondott: Miért vagytok ez asszony hántására?! Amit az Oltáregyesület cselekedett, azt a hősökért cselekedte és talán a temetésükre cselekedte. Mindenhol pedig, ahová csak ez a lap eljut, az is olvastatni fog, amit az Oltáregyesület cselekedett, az ő emlékezetére. Az Oltáregyesület harmadik háborús előadása f. hó 22 én, hétfőn este 6 órakor tartatott meg a Fürdő szálloda emeleti nagytermében. Már 6 óra előtt megélénkült a Fürdő környéke. Fogatok jöttek, fogatok mentek. Egyre-másra érkeztek az oltáregyesületi hölgyek, Bogisich Mihály, Brühl magyar baka masírozik rajta, masírozik idegen országba, Oroszország széles határába. Aztán elnyelte a ti dalos, virágos, lobogós vonatotokat az estnek homálya és mi hosszan néztünk utánatok és szivünkben felszállt az égre az ima: „Uram Istenem hozd vissza őket nekünk". Puszta lett utánatok a város és falu és mi ugy éreztük, hogy valami a szivünkből veletek ment, kiszakadt egy darab belőle és elment veletek és ott van felettetek a véres harcmezőn és véd titeket srapnelzúgás, gránátdúlás ellen. Ez a mi szivünk volt ott, mint imádságunk ti érettetek. Hát igy volt az dicsőséges katonák, mikor ti elmentetek a csatamezőkre. Azután egyszerre csak kezdődött a ti örök dicsőségtek és jöttek a hírek rólatok és láttuk, hogy igazán úgy van, hogy ti ezt a magyar földet odaadni nem akarjátok. De mit tettetek, mit hát? Elmentetek a San nagy partjára, átkeltetek rajta és amikor rálépett diadalmas lábatok a nagy Oroszország határára, levettétek a nemzeti-szin szallagos, a honi virágtól ékes sapkátokat és térdre hullva elénekeltétek a magyar nemzet szent imáját: Isten áld meg a magyart. Zúgott az ima és megmozdult a magyar. Aztán mentetek előre. Bichavánál ötszörös túlerő támadott reátok. Ámde ti dicsőséges magyar katonák, Árpád ivadékai, Rákóczi fiai, feltettétek a szuronyt a fegyverre és egy rettentő kiáltással, hogy „előre!", mint a szélvész rohantatok az ellenségre. „Mária segíts!" ez hangzott soraitokban és bár hullt a sok jó magyar vér, rohantatok mindig csak előre. Győztetek. Az ellenség a ti szikrázó szemetek tüzét, a ti hősi karjaitok erejét, a ti magyar szavatok hangját nem birta ki, hullt előttetek, mint a kasza előtt a kalász. Ömlött a kozák vér, patakzott a mindenféle tatár és szibériai ezredek halálos verejtéke és szuronyotok gőzölgött a vértől, az ellenség véres húsdarabjaitól. Mi imádkoztunk értetek és ti győztetek. Érdemeitek, vitézségtek egy világ bámulatát vívta ki és zengett hegyen völgyön: „a magyarok, a magyarok." Ugyebár igy volt? Átestetek a tűzkeresztségen és acélos lett már minden magyar szive. Már tudtátok, hogy mit jelent a halál és nem féltetek tőle, sok jó bajtárs vére piroslott az őszi avaron és ti azt követeltétek, hogy előre akartok menni, mindig csak előre. Hát mentetek és Krasznik, Polichna és Goraj véráztatott mezőihez értetek. Hogy itt mit műveltetek, arról tanúskodnak kormos, összelőtt falak, gránáttúrta lyukak és tanúskodik róla a vezér dicsérő szava. Azt mondta rólatok Dankl vezér: Valamennyi hadtest haláltmegvető vitézséggel törte össze az ellenséget és három zászlót és 28 ágyút vettetek el tőle. Szívből mondott nektek köszönetet és megsiratta az elesett hősöket. Mint sebesszárnyu madár, szállt el hozzánk a ti dicsőségtek hire és egész Magyarország büszke volt reátok. Örömtüzek gyulladtak ki szerteszét, visszhangzott a haza a ti dicsőségtektől, szakállas vének, rózsásarcu gyermekek, aggódó feleségek hálaimát rebegtek a jó Istenhez: Nem hagytad el nagy Isten a magyart, áldassék a Te neved mindörökké. Negyven kilométeres fronton kezdtetek meg a támadást és átkelve a Viznicán, borzasztó rohamot intéztetek az oroszok ellen, majd midőn Frampol felől hős seregeink oldaltámadást kezdtek, szakadatlan ágyúdörgés, puskaropogás között ingott meg az orosz centrum és a vörös ördögök „rajta, rajta" kiáltása mellett szakadozott, tépödött és roskadozott a túlerős ellenség. „Üsd, vágd" hangzott szerteszét és nem állott meg előttetek semmi élő ember fia, mint a széthullt kalász bomladozott, riadozott és futott. Lángokban állt Krasznik falu, vörös fényt lövelt csapzott homlokotokra és glóriába szállt fejetek körül. Három nap és három éjjel tartott a rettentő csata és mire a negyedik hajnal bontogatta rózsás szárnyait, hogy lenézzen a véráztatott földre, az ellenség ezer és ezer katonája feküdt szerteszét. Ezt cselekedtétek, hála és köszönet legyen Nektek örök időkre. És ismét mentetek előre. Duzánál támadtatok és győztetek s már csak 20 kilométernyire voltatok Lublintól, amidőn tízszeres ellenség állta utatokat. Mi tudjuk, óh nagyon jól tudjuk, hogy ti még ezzel is szembeszálltatok volna, ámde a bölcs óvatosság visszaparancsolta seregeinket, nem mintha bennetek kételkedett volna, hanem mert nagy és dicsőséges szövetségesünk a fenséges német seregek érdekében igy kellett tenni. Ezalatt azonban nem szűnt meg dicsőségtek rózsája virágozni, nem bizony, mert Zámosce Tiszovcénál ismét világrenditő győzelmet arattatok és kétszáz ágyút véretek árán vettetek el az ellen! ségtől. Ti komarovi, zamoscei, tisovcei mezők, rég elmúlt idők lengyel szabadsághöseinek vérétől öntözött rögök, tudjátok-e, hogy e helyeket magyar vér teszi immár szentté minden magyarnak. Ti hős katonák északon álltatok és erőitek végső megfeszítésével küzdtetek, mint az oroszlánok.