ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-01-10 / 2. szám

ESZTERGOM 1915. január 10. háború után — Isten adja meg — oly értékek fekszenek majd a monarchia kezében, amelyek segítségével Ausztria is, Magyarország is bőségesen kiépithetik nemzeti önállóságuk falait s amidőn ezt az épitést megértéssel, igazságos osztozkodás utján viszik végbe, tulajdonképen egymást erősítik. Ne is legyen most kedvünk ahhoz, hogy az el nem nyert koncon osztozkodjunk és hogy egymás szemére hányjuk a haza oltárára tett vért és adományokat, hiszen az áldozatból kiveszi a maga részét a monarchia mindkét országa s nem is lenne jó, ha már most az forogna szóban, hogy a jövő reményei szerint kinek kell többet és kevesebbet áldoznia. Az osztrákok is szerezzenek maguknak egy Tiszát, aki nagy terveket sző és vigasztaló dolgokat mond nekik, ránk azonban ne nehezteljenek, mert oly sok viszály után és ilyen körülmények között igazán szükségünk van arra, hogy onnan is biztatást halljunk, reményeket nyerjünk, ahonnan nem is vártuk. R. B. — A főpásztor szózata a háború által , sújtott családok felsegélyezése érdekében. I Majláth püspök a Bukovina felöl fenyegető veszedelemre való tekintettel eltiltotta a székelyföld határszéli falvaiban — és mindenütt, ahová az esetleges invázió eljutna — a harangozást, mely háború idején sok félreértésre szolgáltathat ürügyet. Az esztergomi egyházmegye területe ugyan nincs kitéve közvetlenül az orosz invázió veszélyének, mégis egyházmegyénk főpásztorának lelkét is aggodalom szállja meg az újév küszöbén a nagy nyomor gondolatára, amelyet az immár tulhosszura nyúló világháború hozhat népünkre.' Ezt olvassuk ki legújabban megjelent I. számú körleveléből, melyben szózatot intéz az egyházmegye papságához. A csüggedők és pesszimistákkal szemben szent ügyünk győzelmére való hitre és bizalomra inti a papságot, hogy jó példával járjon elő az isteni gondviselésbe vetett bizalomban, mely erős kézzel fog bennünket kivezérelni a legvéresebb világháború szenvedéseiből a tartós béke biztos kikötőjébe. Rámutat a főpásztor a háborúnak ama csodálatos eredményére, miszerint a különböző nyelvű és társadalmi rangú emberek, kik a béke idején egymás ellen harcoltak, most a háború idején vállvetett erővel egyesültek a polgári és társadalmi kötelezettségek lelkes teljesítésében. Vajha e kölcsönös megértés a háború után is folytatódnék ! A klérus különös figyelmébe ajánlja a háJeruzsálem igaz fiai a bevonulás napján, s köszöntenek: „Hozsanna, Hozsanna, Dávid fiának. Áldott, ki az Ur nevében jön." S hősök szórják pálmáikat uj honfoglaló utadra. Ha a nagy hódolat alatt szomorú az Ur szive, hisszük, csak a mostani szorongattásunkat szánja, de nem siratja jövendő vesztünket. Reméljük, hogy elmúló szenvedésről van szó, hogy az Ur Jézus továbbra megtartja szeretetében a magyar népet. Ezt a biztatást olvassuk le most a szentséges Szívről s ez a bizalom eloszlatja aggodalmainkat. Sokan közülünk a nagy közös aggodalmon kivül még külön egyéni fájdalommal jönnek hozzád, ó isteni Sziv! Elvesztették kedves katonájukat, férjüket, apjukat, fiukat a csatatéren. Oly nehezen tudnak vigasztalódni, mikor a hivatásos vigasztalók ajkán is már-már kifogy a vigasztaló szó. Hozzád jönnek, aki megszántad a naimi özvegyet, Jairust, Lázár nővéreit s Lázár sírja fölött könyeket ejtettél. Nem szóval vigasztalsz, hanem tettel. Visszaadod a gyászolóknak, a mit elvesztettek. Azért csak Te vagy az igazi vigasztaló. Tőled hallhatják: Eljön az óra, melyben mindnyájan, akik a sírokban vannak, meghallják az Isten Fia szavát. (Jan. 5, 28.) Ugy amint meghallották a naimi ifjú, Jairus leánya, Lázár. Abban az órában minden anyának visszaadod a fiát. meggyőzesz mindenkit, hogy a halottja csak ideiglenes álmot alszik, hogy ha meghalt, is élni fog. Te vagy a föltámadás és az élet. Azért neked ajánljuk a gyászoló özvegyeket és árvákat. Künn voltál a csatatéren, mikor elhunyt szeretteik utolsót sóhajtottak. Megtörő szemük e világ elsötétülése után először Téged látott meg, aki kebborus állapotok következtében beálló inség enyhítésének kötelezettségét. A lelkipásztorok keressék föl a síró árvákat és özvegyeket, enyhítsék a nyomort elsősorban sajátjukból s amennyiben ez nem elég, szervezzék a társadalmi jótékonyságot minden téren. Ne rösteljenek koldulni a szegények számára, szt. Jeromos klasszikus mondása szerint: „A papnak dicsősége a szegények Ínségének enyhítése.* Tegyünk jót minden zaj és reklám nélkül és gyorsan. A vezér nem lehet alábbvaló a közkatonánál ; a lelkipásztort ne szégyenítsék meg a jótékonyság angyalai, derék katholikus hölgyeink, kik e nehéz időkben példás buzgósággal teljesitik az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit. A mai háborús világban elevenüljön fel a papság körében a Boroméi Károly, Páli szent Vincék és Nerei Fülöpök magasztos példája, úgyszintén a népek apostolának példája, ki nem restéi fáradalmas apostoli utazásain kivül külön gyűjtő útra indulni a jeruzsálemi szegény keresztények fölsegélyezésére. Hilligenlei. Frenssen Ferenc, protestáns pastor regényének cime e szó. Könyv, amelynek célja, hogy az Evangéliumot uj mezbe öltöztesse. Olyanba, amely megfelel a XX. század gyermekének, amely lerajzolja a hamisítatlan, az „eredeti" Krisztus képét. Megérzem a szerző lelki vergődését. Szükségem van egy uj Krisztusra, tehát megteremtem azt! Hilligenlei? Hát sohasem jösz el lelkembe? Avagy csak álom vagy? Hilligenlei — heiliges Land — lelkem szent földje? És az álmodozó költő útnak indul; keresni kell! Megtörli sápadt homlokát, hátrasimítja haját, az éjszaka rémeit akarja elhessegetni. Mert ö születésénél fogva tagja egy egyháznak, amelynek komorságát, keménységét nem tudja elviselni. A kath. egyház? Nem, idáig nem is megy el! Ha pápa nem volna! De ezt a szót nem tudja megemészteni. Neki más kell! Tudomány: „deutsche Wissenschaft." És most elolvassa Renant, Strausst, Harnackot, von Sodent, Schmidtet. Ez a tudomány ! Ettől azonban megijedt. Az ateista és materialista tudomány olyan Krisztus arcot mutatott neki, hogy már azt gondolta, hogy nincs az ő lelke számára Hilligenlei. Egyszer aztán visszaemlékezett gyermekkorának álmaira, az éjszaktengerparti népmondákra. Lesz idő, amikor a köd eloszlik és csodaszép hajnal borul a tájra. És akkor kinyilik a tenger és kiadja rég temetett kincsét. Lesz, mert lennie kell! Szinte látom az iró lelkitusáját! . . . Tán nincs is hajnal? Oly hosszú az éjszaka. Ott ülök a pázsitos réten. Hideg, olyan hideg. És én ugy félek. A hold is oly szomorú, valami felhölepel takarja. Mindig eszembe jut az ledre ölelted őket s üdvözölted: „Boldogok a halottak, akik az Urban halnak meg.* A Te meleg szereteted ott virra? ztott az ő hideg sírjuk fölött, amelyet hozzátartozóik keze nem rendezhetett s könye meg nem áztathatott. Te díszítetted sírjukat, a melyre ráirtad a vértanúi holtak Ítéletét: Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa." Az Ur egész földi életében szerette a szegényeket, betegeket, vakokat, sántákat, bénákat. Jól érezte magát közöttük. „Szánom a népet" ez volt isteni Szivének nagy és állandó érzése. Most is szánja a háború csapása alatt nyomorgókat, a sebesült katonákat s szereti mindazokat, akik a szegények és sebesültek enyhítésén fáradoznak. Azért neki ajánljuk a mai napon a mi elhagyottainkat s különösen a mi sebesültjeinket. Eléje visszük őket s a bibliai könyörgésekkel szólítjuk : Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtuk! Uram, ha akarod, meggyógyíthatod őket. íme, vannak köztük, akik elvesztették szemök világát s nem láthatják többé fénylő oltáraidat, vannak, akiknek kezök megbénult s nem kulcsolhatják többé imára, vannak, akik láb nélkül maradtak s nem jöhetnek többé ünnepelni szent ünnepeidet. Ne engedd őket a kétségbeesés örvényébe hullani, hanem vigasztald őket, mint annyi nyomorultat, mikor körüljártál jót cselekedvén. Mondd nekik, hogy jobb szem, kéz, láb nélkül bemenniök a mennyek országába, mint ép tagokkal és szervekkel a pokolba. Az Ur Jézushoz jőnek ma a halálnak dicső jegyesei, a hősi katonák a nagy veszedelem idején, mikor királyuk, legfőbb haduruk parancsa a becsület mezejére szólítja őket, hol bőven arat a halál. Az Úrhoz, aki az Olajfák hegyén átérezte indus hercegnő, akinek holttestét egy vékony, fehér fátyol borította . . . Istenem ... ez a hideg, fehér hold! Remegek... ott jönnek ni.. . csupa fehérbe öltözött emberek. Hidegen, mereven felém jönnek, szép hosszú sorban. Ismerem őket keleti arcukról. A holdfényben oly csudálatosan ragyognak — és az arcuk — az mégis fakó, bánatos. Menekülnöm kellene, de nem tudok. Az első egy ember, csupán csak ember. Érzem, hogy vádol engem, sötét, véres vádakkal. És igaza van. Fehér ruháján egy vérfoltot mutat •— egy folt, amelyet sohasem felejtek el, egy vércsepp, amely kinozgyötör, amely odaköt^ amely tehetetlenné tesz. Csak nézem, bámulom. Már rég elmentek és én még mindig ott ülök a nedves pázsiton és a véres foltot látom. Odafenn a halvány asszony összébb huzza fátyolát és én sirok keserves könnyeket. Hát nincs többé menekvés, nincs többé illatos, harmatcseppes hajnal? Várom, mint a Megmentőt, a Megváltót. Istenem, hogy füröszteném lelkem napsugaras illatában ; hogy csodálnám mosolygó, éltetadó orcáját! Hajnal! Hilligenlei! Mentsd meg lelkemet az éjszaka rémeitől! Tudom, hogy jösz. Igen, mert el kell jönnöd! Én így képzelem el Frenssen „évekig tartó" tépelődései. Tudománya kevés, olvasottsága silány és egyoldalú, szeme gyenge arra, hogy a szentírásból olvasson, agya szük volt, hogy megértsen. És ő mégis vágyott Krisztus megértésére. Ekkor elhatározta, hogy meg kell érteni! Csak néhány esztendeje, hogy könyve, a „Hilligenlei" megjelent. Mint a villám cikkázott át a lelkeken az uj próféta neve! Könyve rövid idő alatt 100,000 példányban kelt el, amit a könyvpiac nyelvén kasszasikernek neveznek. Mert titkon ott él mindenkinek szive mélyén az érdeklődés Krisztus személye iránt. Frenssen könyvében pedig sokan kaptak táplálékot, akik isteni, fensőbb Krisztusban már nem tudtak hinni. De a Renan Krisztusa sem kellett nekik. Hilligenlei a közönyösek Evangéliuma. Akik szeretik költői ruhába öltöztetni lelkük kopárságát. Akik változtatható, szép szavakkal takarják el a terméketlen, sötét valót. Akik kötelező morális normákat nem ismernek. Ámítják magukat. Mert kicsoda Krisztus? A modernek Krisztusa? Ember, csupán csak egy ember. Tisztalelkü, rajongó. Szerette népét és amikor az idők telje elérkezett, akkor elindult, hogy előkészítse Israelt az Isten országára. Jósága és szelídsége mindenfelé csodálatot kelt. De a nép szeretete rövid ideig tartott. Megunták a ^prófétát", nekik a „Messiás" kell. Mit tegyen most? „Mert a nép egy hőst vár, aki szóval és karddal fogja lerombolni a jármot. Ki a karddal! Nem! Ezt nem tehetem! Ezt nem mondta nekem az Isten . . . Avagy mégis megtehetném ? A nép most kezemben van és van bölcseségem is. Hirdessem azt, amit ők szivrepesve várnak ? Tegyek némi változtatást Isten sugalmazásában? Mert amit én eddig hirdettem, az magas az ő számukra . . . Igen, a békés lelkek! De mit a halálfélelem gyötrelmeit, de az Ég kelyhével megerősödve, az Atya akaratában megnyugodva hősi lélekkel állott ellenségei elé: A názáreti Jézust keresitek? Én vagyok! Elzarándokolnak, mielőtt a harcmezőre kiszállanának, az oltár elé, honnan az isteni kegyelmek olaja folyik, a szent Szívnek ajánlják szenvedéseiket, s az Űr kelyhéből beleszívjak sziveikbe a szentséges Szívnek rendithetetlen bátorságát. Mennek mint félelmet nem ismerő oroszlánok az ezer veszedelmek közé, nem riasztja őket sem éhség, sem szomjúság, sem fáradság, sem betegség, sem a halál. Egyet ismernek : Előre, a halálig! Ezeket a küzdő hősöket ajánljuk Neked ma, isteni Sziv! Mindnyájan, kik ma az Ur Jézus Szivéhez fordulnak, telve vannak a győzelem és béke vágyával. Fölszakad szí vökből a könyörgés: Alázd meg, Uram, országod ellenségeit! Ragadj ki minket ellenségeink kezéből! Adj békét a mi napjainkban ! Láttuk a múltban, hogy a Te nevedben Dávid parittyával legyőzte Góíiáthot, Konstantin legyőzte Maxentiust, Hunyadi, Sobieski legyőzte a törököt, mert Te harcoltál velők. Dávid a Te neveddel, Konstantin a kereszttel, Hunyadi, Sobieski az Ur Jézus nevével ajkán indult a harcba. Győztél minden ellenséged fölött s azok sirjai fölött építetted föl dicső oltáraidat. Legyőzted az ördögöt, a halált, legyőzted egyházad ellenségeit. Az egyház él, templomain mindenütt dicsőségesen ragyog a kereszt. Ennek a keresztnek oltalma alatt küzdünk, sőt annak a Szívnek oltalmába ajánljuk magunkat, amely a Keresztnek terhét érezte, amely a keresztet vérrel áztatta, amely a kereszten kimondhatatlan kinok közt megszakadt, amely a keresztnek értéket, erőt és győzelmet adott. Amint