ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-10-31 / 44. szám

egyház kebelébe. A nyugati illírek maradványai máig is tovább élnek az albánokban, ezek tehát a mai félsziget legrégibb népei. Az őslakók már korán a déli területeken lakó és a kultúrában rendkívül előrehaladott görögöknek befolyása alá kerültek. Különösen a part vidéki kikötő városokban volt ezen befolyás erőteljes és emelte magokat a trákokat is a művelődés magasabb fokára, mig a belföldön e befolyásoktól zavartalanul folytatták a törzsek ősi életüket és küzdelmeiket. Kr. e. 400. körül egy uj idegen nép özönlött a Rajna mentéről Észak-Európából dél felé : a kelták. Ezek hatalmas csapatjaikkal elözönlötték Itália északi részét, majd tovább Illiriát s a Duna mentét egészen a Fekete-tengerig. Ezek mint hódító nép, mély befolyást gyakoroltak a hódoltakra. A kelták az első hódítással szerzett uralmuk megerősítése után törekedtek azt dél felé terjeszteni. Kr. e. 300. körül két hadsereggel betörtek Macedóniába és Görögországba, de Delfinéi vereséget szenvedtek. Kis-Ázsia felé is tettek hóditó kísérleteket, de ezek is legyőzetésükkel végződtek, csak mint letelepített békés nép tartották fenn magukat még a római uralom idején is, a róluk elnevezett Galáciában. A kelták és gallok vagy a gallaták egy nép voltak. A kelták uralma 300-tól kezdve mindinkább hanyatlik a Balkánon, velük szemben a trákokhoz tartozó macedónok lépnek mindinkább előtérbe. Első kiváló királyuk a Macedón Fülöp (359-töl 336.) három évig volt Tébében tusz és szivta magába hatalmi aspirációit. A trák törzsek meghódítása és egyesítése után hatalma alá hajtotta magát Görögországot is és bevezette a görög és macedón népnek egybeolvadását, amelyben a trákok harci szilajsága egyesült a görögök magas műveltségével és kialakította Nagy Sándornak (336—323) világhódító népét. Nagy Sándor hadjárataiban a trákok képezték az ö hadainak magvát. A reá következő diadokhoknak hanyatló és zavaros uralma alatt újra visszaestek a trák törzsek belső viszálykodásukba. A viszálykodó nép csak hamar a rómaiaknak esett áldozatul. Ezek a III. macedón háború után (171—178) Illiriát és Macedóniát római provinciává alakították. Majd 27-ben Kr. e. maga Görögország is Ahaja néven provinciává lett. A meghódított területeken át a rómaiak tovább nyomultak észak és kelet felé Krasszus 29-ben Kr. e. elfoglalta az alsó Duna és a Balkán között elterülő területet és azt Mözia néven római provinciává tette. Majd Tibérius 26. Kr. u. a Balkántól délre az Égei tengerig terjedő részt, Trácia provinciát csatolta a Római birodalomhoz. Ugyancsak ő hódította meg északon Pannoniát. A római uralmat vonuló ellenség esetleg magával cipel, s igy fogságba esem. Ezért nagy fájdalmaim dacára arcoma feküdtem, s halottnak tetettem magam. Egyszerre csak erős lökést kapok a hátamba miközben halk nyögést hallok fejem fölött — egy elbuko'tt ellenséges katona teste zuhant rám. — Minden erőmet összeszedve megfordultam, s láttam, hogy egy francia káplár a reám esett sebesült. Midőn a francia észrevette, hogy még élek, nagy fáradsággal levonszolta magát testemről és mellém feküdt, balkezét mellére szorítva, hol piros vérfoltokat vettem észre. Kisvártatva hozzám fordul és elég jó németséggel megszólít: „Bajtárs, mellem át van lőve, rettenetesen szomjazom. Mily hálás volnék neked egy korty italért!" Kulacsomban még volt egy kis fekete kávé. Miközben a harci lárma még körülöttünk tombolt, sebesületlen jobbommal kulacsom után nyúltam s oda nyújtottam az ellenségnek. Az mohón szürcsölte ki annak tartalmát és kimondhatatlanul hálás, fájdalmas pillantással adta vissza kulacsomat e szavakkal: „Köszönöm német bajtárs, ezerszer köszönöm, most sokkal könyebben érzem ; magam. A jó Isten fizesse meg!" A visszavert vörösnadrágosak hanyatt homlok futottak vissza árkaikhoz, anélkül, hogy törődtek volna velünk. Bizalommal s megnyugvással tekintettem szét a csatatéren, amelyen már csak néhány visszafelé száguldó ellenség volt még jobban kiterjesztette és a nép rétegeibe sürü telepítések által még mélyebben bevitte Traján császár (98—117). Ö még az eddigi területekhez meghódította Dáciát vagyis a mai Erdélyt és Romániát. A Traján császár által létesített római kultur intézmények még máig is hirdetik az ö emlékét igy a Traján hágó, Szófiától keletre; Traján hídja, Tatár-Bazardzsiknál; Traján utja a Vaskapunál, Traján féle Dobrubzsában és a sok féle népies könyvekben még máig is sokat mesélnek a hatalmas Traján cárról és még fiaikat is róla nevezik. Ezen hatalmas kulturmunkában az északi részeken, a Balkán hegy vonalától északra inkább a római, latin befolyás érvényesült, a Balkántól délre pedig jobban görög. Hatalmas közlekedési utak kapcsolták akkor egybe a Balkánon át a keletet és nyugatot, igy maga ezen közvetítő terület is sokat gyarapodhatott. Legnevezetesebb volt a via Egnácia, amely a via Appia folytatása képen Dyrrhácbium, a mai Durazzón át és Szalonikin át Bizáncba vezetett. Egy másik ut Dyrrháehiumtól Szárdikán, a mai Sophián és az Oskus, a mai Iszker szakadékán át a Dunához Nikopolyisznál. Ezen utat keresztezte egy harmadik ut, amely Singidunumtól-(ma Belgrád) Szárdikán át Bizáncba vitt, ez a mai keleti vasút utja. De már röviddel később egy ujabb pusztító barbár népvándorlás fellegei kezdtek tornyosulni a római kultúra fejlődő alkotásai fölött. Már a második század végén kényszerült Marcus Aurélius (165—180) a birodalom legészakibb tartományát a gótoknak feláldozni, a menekülő római telepeseket a Dunától délre, Möziában a mai Bulgária északi részén helyezte el. Ettől kezdve a Duna képezte a birodalom határát. A következő század a szlávok első néphullámait a karpokat (róluk a Kárpátok) hozta. Ezekkel kellett küzdenie Auréliánnak (270—275) Zarusnak (282—283) és Diokléciánnak (284—305). Ezek a császárok a legyőzött szlávokat azután ezrével letelepítették a Balkán néptelenebb vidékein. Ezen elsőknek letelepített szlávok csakhamar átvették a görög kultúrát és később számottévő népelemét képezték a bizánci birodalomnak. Számos előkelő állású férfiú került ki belőlük, maga Jusztinián császár is szláv származású volt. De még mielőtt teljesen felszívhatta volna magába az uj barbár elemeket a birodalom, már is ujabb néphullámok törtek feléje: a nyugati gótok. A hunok, 372 körül átkeltek a Volgán, legyőzték az albánokat és a keleti gótokat és tovább nekirontottak a nyugati gótoknak. Ezeknek pogány része visszavonult a Kárpátokba, mig a keresztények Fritigernnek vezérlete alatt Válensz látható, mig körülöttem számos sebesült és halott feküdt. A néhány menekülők közt volt egy magas, erős senegalli néger . . . aki véletlenül megpillantott engem. Anélkül, hogy törődött volna az utána zúduló német golyókkal, vad ordítással, macskaszemen előrehajlott állásban tört felém. Kimondhatatlan rémületemre láttam, hogy ez a vad ember rajtam, szegény gyámoltalan sebesültön akarja kitölteni bosszúját. Jéghideg verejték futott végig hátamon . . . minden sebfájdalmam elmúlt e pillanatban a nagy veszély gondolatára, hogy a fanatikus fekete most le fog mészárolni engem . . . félig ájuldozva lehunytam a szemem s Istennek ajánlottam szegény lelkemet. A mellettem levő francia káplár, velem együtt megfigyelhette a fejleményeket, mert franciául odakiáltott valamit a Senegallinak, amit én nem értettem. Felnyitottam a szemem és láttam, amint a néger fogait csattogtatva s vadul forgatva szemeit, egy lépést meghátrált, azután néhány francia szót mormolt, miközben ördögiesen gúnyos ábrázatot vágott. Ebből következtetem, hogy a vadember a káplár parancsa dacára megmaradt szándékánál. Nem is tévedtem. Egyetlen ugrással mellettem termett, láttam a bajonetjét villogni, és már az az érzésem volt, mintha a mellembe mélyedt volna. — Ekkor egyszerre csak a mellettem fekvő francia káplár hangos kiáltását hallom 1 „ Kanaille ! Vad kutya!" és gyors egymásutánban két piszcsászártól kieszközölték, hogy Möziában és Tráciában letelepedhessenek, de a római főhivatalnokokkal támadt viszályok következtében a benyomult uj nép fegyvert fogott a császár ellen a Drinápolynál vívott ütközetben 378-ban maga Válensz császár elesett. Utóda Theodozius békét köt velük és letelepíti őket az északi határ védelmére Möziában és Tráciában, de Arkádius császár alatt a nyugati gótokat az ő királyuk Alarich (395) újra pusztítva végig vezeté a Balkánon egész Pelonnészusig mig végre a császár Illirikumot adja nékik. Ez alatt a Dunától északra a hunok alakítanak hatalmas birodalmat és folytonos átcsapásaikkal a keletet és nyugatot egyformán nyugtalanítják, mig 451-ben a Catalauni csatában meg nem törik Attila és a hunok hatalma. A hunok után ujabb szláv és más barbár népek, az avarok törtek be Dáciába majd innét tovább le a Balkánra. Ezek ellen hősiesen küzdött az öreg Belizár (535—550), a legyőzött nép maradványait letelepítették az annyi háború által kipusztított területekre. Végre a hatalmas Justinián császár (527—566) sok gonddal az erődítmények egész láncolatával jobban megvédte népét az északi barbárok ellen. Mintegy 600 várat állított a Balkán különböző helyein. Továbbá a bizánci császárok régi példáját követte, hogy az egyik barbár népet kijátszották a másik ellen, ő is felbérelte az avarokat a rá nézve még veszedelmesebb szlávok ellen, ugyan később az avarok még is a szlávokkal szövetkezve Bizánc ellen fordultak. A következő Mauritius császár (582— 602) nemcsak haderejével, hanem a hadtudománynak müvelésével is, amiről egy könyvet hagyott reánk, iparkodott védeni országát. De azért a szláv törzsek hatalmasan előnyomultak és már a déli Szalonikit vették ostrom alá, a város szilárdan ellentállot a szlávok gyakorló ostromeszközeinek, mig maga a császári hadsereg a Dunánál törekedett határozottabb előnyöket elérni az ellenséggel szemben. De a császár már nem használhatta fel ezen diadalait, mert Fokas, centurio föllázítva a csapatokat a császár ellen, maga ragadta kegyetlen uralkodással magához a trónt (603—610). A zsarnok trónbitorlót a nemes lelkű Heraklios császár váltotta fel (610—641). Alatta a barbár népek pusztításával karöltve elemi csapások is: inség-, döghalál, földrengés, sújtották a szegény népet. Magáig a fővárosig Konstantinápolyig hatoltak már előre a barbárok hordái és 626-ban az avarok a szárazföldről és a szlávok az ő hajóikon a tenger felől egyesülten intézték ostromukat, de a sokkal hatalmasabb görög hajóraj csakhamar fölszabadította a várost. Az avarok hatalma nemsokára háttérbe kezdett szorulni, mig tolylövés dördült el és az afrikai, mint egy jól talált tigris, rettenetes ordítással, egész hosszában elterült a földön, miközben a fegyver kiesett a kezéből. Szinte megdermedtem e jelenetnél. Az első pillanatban nem tudtam felfogni, hogyan lehetséges, hogy a francia káplár, az én ellenségem, saját katonáját lelövi ... A Mindenható mentő angyalt küldött nékem az ellenségben — az ellenség ellen . . . „Ez a fekete vadállat, téged gyámoltalan sebesültet meg akart gyilkolni. Hálát adok Istennek, hogy e bestiát idejekorán leteríthettem" szólalt meg a francia káplár. „Bár ellenséged vagyok e vad tettet nem engedhettem volna meg soha ! Sirtam örömömben és hálát rebegtem nemes életmentőmnek. További szavaiból megtudtam, — hogy egy francia katholikus pappal van dolgom. Szivem melegebben dobogott, midőn most a németek tartalékukkal megerősítve, második támadásra indultak. Tenger hullámaként ellenállhatatlanul nyomultak előre csuka szürke pajtásaim. Ezúttal sikerrel járt a roham. Hurrá! kiáltásokkal nyomultak be az ellenséges lövészárkokba és kiszorították onnan a vörös nadráguakat. Végre tehát életmentőmet és engemet sanitéc embereink összeszedtek és sebeinket bekötözve szerencsésen a tábori kórházba hoztak.