ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-10-31 / 44. szám

a következő évszávad végén 791-ben Nagy Károly diadalai által azt teljesen tönkre nem tette. De annál erőteljesebben törtettek előre a különböző szláv törzsek. Az egész Balkán-félsziget Peloponnészusig szláv terület volt. Ekkor foglalták el területeiket a horvátok és a szerbek a félsziget nyugati részén. A keleti és nagyobb részt a szlovéneknek nevezett szláv nép birtokolta. Ezen a néven nevezik az utóbbiakat a görög irók, ezen névnek újra feltünte a Krajna vidéki szlávoknál csupán esetleges dolog. Különösen a név azonosságán tovább indulva néhány tudós helytelenül látta a mai szlovénekben a Balkán régi keleti szlávjainak utódait. A balkáni szlovéneket helyesebben azon szláv néppel kell azonosítani, amellyel összeolvadva, a későbbi hódító, tatár eredetű bolgárok a mai bolgár népet képezik. A szlovén szó csak a szláv szónak egy mellékalakja, amellyel a görögök a hozzájuk legközelebb eső kelet-balkáni szláv népet jelezték, a népnek külön nemzeti neve nem volt, avagy nem maradt reánk. Később a hóditó bolgárokról ezen szlávokat bolgároknak nevezték és az irodalomban is ezeknek szláv nyelvét bolgár nyelvnek nevezik. A szláv tengerben a régi népelemeknek csak egyes szétszórt szigetei tudták magukat fenntartani, igy nyugaton az albánok, Rodopéban a besszek a Struma felső folyásánál a szopok, továbbá Mözia és Macedonia egyes vidékein a rumunok a régi római telepesek maradványai, akiket a szlávok vallahoknak vagyis oláhoknak és cincároknak neveztek. A régi szlávok általában földművelők voltak, szétszórt telepekben éltek, amelyekben házasságok és gyermekek által községekké tömörültek. Az ilyen csoportot zsupának nevezték, élén állott a zsupán, mindegyik zsupának meg volt a maga gyarló mentsvára, grád. E tagozottság és az egyes csoportok között folyton fennálló egyenetlenségek nem engedték a szlávság nagyobb méretű tömörülését és erőteljesebb állami kialakulását, hanem ki voltak szolgáltatva a rájuk törő ellenség uralmának. Általában csak más népek állam alakulása számára alapanyagul szolgáltak. Jellemüket tekintve egyébként harciasak és különösen cselvetésekben ügyesek voltak, de rendszeres háborúban csak kevés eredményt értek el. Az elfogott ellenséggel szemben aránylag szelídeknek mutatkoztak. Vallásukban tul tengett a babona és babonás félelem. Harci rátermettségüket a bizánci császárok is iparkodtak többször saját szolgálatukban állítani, Igy II. Justinián császár (685—695, másodszor 705—711) a szlávokból egy 30,000-re menő csapattestet állított ki az arabokkal szemben, akikkel akkor a bizánci birodalomnak kelet felöl megküzdeniök kellett. De ezen alkalommal a szlávok átpártoltak az ellenséghez, a mi által a görögök gyilkos bosszúját hivták ki maguk ellen. A Balkán-félszigeten a római és görög uralom ideje elég korán utat tört magának a kereszténység. Már maga a nemzetek apostola szent Pál hintette el annak csiráit Tesszalonikában (ma Szaloniki) Athénban és Korinthusban. A negyedik században már a trák részek is széltében keresztények voltak. Igy került, hogy 344 ben a félsziget közlekedési gócpontjában Szardikában, (ma Szófia) ahol keleti és nyugati, északi és déli utak kereszteződtek a városnak hatalmas régi templomában, mely az isteni bölcsesség Hagia Sophia tiszteletére épült, amely templomtól a város a mai nevét vette, gyűltek össze keletnek és nyugatnak püspökei az árián viszályok elsimítására. A zsinaton 280 nyugati és 76 keleti atya jelent meg. Az egyházi élet emelésére I. Justinián császár (527—565) 535-ben az ő születés helyén Justiniána prímában (ma Kursumlje, Dél-Szerbiában) egy érsekséget állított fel. A harmadik században jöttek tehát az első szlávok és az ezekkel közel rokonok voltak azok, kik a hatodik században jöttek és akiket a bizánciak szlovéneknek neveztek, de semmikép sem függnek össze a mai krajnai szlovénekkel. Ezek a Balkán keleti felét szálták meg. Később Cirill és Metód buzgólkodása folytán keresztények lettek és egyházi és irodalmi nyelvvé saját nyelvüket művelték ki. A kereszténység révén ezen nyelv az összes orthodox szlávok egyházi nyelvévé lett a mai napig és ószláv név alatt ismeretes. A kilencedik században betört bolgárok ugyanezt a Kelet-Balkánt hódították meg. Ennek népével forrtak össze. Átvették annak vallását és művelt nyelvét, a népnek pedig adták saját nevüket. Tehát a bolgár népnek, ősi Töröktatár beszédjüknek elfelejtése után, nyelve a török hódoltságig az úgy nevezett ó vagy egyházi szláv. A török uralom idején megszakadt a kontinuitás. A felszabadulás után az időközben kialakult népnyelvet, mely a régi nyelvnek egy leány nyelve, alakították ki birodalmi nyelvvé. Az ösi turáni vér hozta a bolgárokat a mi oldalunkra a szlávok mellől és velük a győzelmet. Mozgolódjunk Szentatyánk függetlensége érdekében! A pozsonyi kath. Szövetség felkérésére s annak f. é. okt. 24-én tartott díszközgyűlésén Vincze Károly pozsonyi kanonok nagyszámú és előkelő közönség jelenlétében igen tartalmas beszédben szót emelt a pápai szék szabadsága s függetlensége érdekében, s e beszédet gondolatainak szépsége, alkalmi és tanulságos volta miatt mi is örömest közöljük, azon óhajunk kíséretében: vajha mindenütt felhangzanának ily lelkes beszédek, s talpra állítanák a sok millió katholikust, hogy ezek jogos és hangos kívánságát respektálva megkapja a pápai szék azt az őt megillető függetlenséget, melyet a gálád olasz nemzet oly őt jellemző brutalitással jogtalanul elvett tőle. A beszéd igy hangzik : „Mélyentisztelt Kath. Szövetség ! Vettük a kath. ügyek szolgálatában jelesen buzgólkodó temesvári kath. Szövetség felhívását a szentséges Atya szabadsága, függetlensége érdekében. Látom lelkük világát, örömét, szemlélem máris, mily rokonszenvben fog huilámzani e szózat. Látom lelkük világát, az ebben oly tágan szétterülő gyermeki szeretetet, ragaszkodást a Szentatyához. Látom a két pólusát: a gyengéden kifejezett fiúi érzelmet, és a férfias bátor professziót. Kedvesen esnék, ha e szeretetünket oly gyengéden fejezhetnok ki, mint a zsenge korú Mozart, aki soha előbb nyugodni nem ment, amig szülei iránti érzelme hangba öntött dallamát el nem játszotta. ó de nekünk Aeneasszá kell válnunk, a kinek atyját Trójából, Pliniusszá, akinek anyját a Vezúv okozta veszedelemből kellett kimentenie. Katholicismusunkon végtelen, mély sérelem ejtetett ! Ha ez emiatti seb vérezni kezdene, a sóhaj orkánná változnék, a fájdalom magasba szöktető tüznyelvként emelkednék. Sajnállak betű, melynek meg kellett örökítenie azt, a mit mondandó vagyok. Érzelmeim kovakővé kell keményítenem, hogy képes legyek azt elmondani. Ó de előbb egem derűjét szemlélem. Mélyentisztelt kath. Szövetség ! Történet igazolta valóság az, hogy a római pápák fejedelmi trónjukon a kath. ügyek kormányzója mellett, szabadon engedték lüktetni népeik nemzeti érzelmeit. Igazolja ezt IX. Piusnak eljárása Metternich politikai tervei ellen. És mit hoz az idő ? Azon nemzet, melynek véréből, igaz érzelméből van a pápa, megfosztja őt trónjától. Diplomáciája szépítgeti az ügyet, törvényhozása papirosra kényszeríti a garanciának mondott törvény becikkelyezését, de hibátlanul itéli meg mindezt Antonelli pápai államtitkár, hogy nem lehet valódi tekintély az, mely másnak jóakaratától függ. A körülmények alakulása kihasználásából a Róma birtoklásába jutott király is mondja, hogy reméli, miszerint békében fog élni a pápával. De nekünk igazságul szolgál az, amit IX. Pius hangoztatott, hogy nem lehet kibékülés Jézus és Belial, igazság és hamisság közt. Adja meg az olasz nemzet azt, amit sok címen megadni köteles. » A történet megörökítette azt, hogy voltak nemzetek hatalmasak és eltűntek; városok nagyok, s elmosódtak a föld színéről, Róma megél dicsőítve a katakombáiban. Ha irigyek lennénk, mondanánk annyi műkinccsel elhalmozva él, hogy majdnem leroskad. És nyelve mennyire megdicsőítve. A pápa szájából mily tisztelettel halljuk az evangéliumot. Ezek Rómának jutottak, mert a szívnek kell főkép élettel elteltnek lennie, hogy az artériákat táplálhassa. Láttak-e már kicsiny rózsát, mely illatát a közvetlen közelséggel meg nem osztja ? És a forrás magának tartja vissza a vizet ? Hát megfordítom: helyes lenne-e, hogy mindent nyerjen az olasz, csak Róma, és a pápai Róma maradjon fogyatékos ? Ha nemesen gondolkozik az olasz nemzet, ha a hála nála motívum, úgy azt hangoztassa: pápai állam, területed kicsiny, de nagy abbeli szándékunk, azt olyképen megvédeni, hogy sértetlenül fennálljon, és hogy határozatunk ünnepélyes legyen nemzeti konvencióban szankcionálni fogjuk azt. Amidőn erre gondolok, lelkemben majesztetikus döbbenést hallok. Ó ez a nemzeti géniusz szivének lüktetése! Hangja nagy, mint a gigászé, buzdulatot jelző, mint halhatatlan hősé, enfonikus, mint a szeplőtelen becsületességé. Ó ebből ismerem meg, hogy szeretett magyar nemzetem géniuszának szive dobogott, jelezve, hogy, ha szeretett hazámnak jut az a kiváltságos helyzet, melyet az olasz bir, nemes nagylelkűséget tanúsít a szentszék iránt! (Lelkes taps!) De mit hozott a garancia ! Tudjuk, hogy volt idő, — a helyzet határtalan változása miatt prehisztorikusnak kell neveznem, —• amidőn azon uralkodó, akinek államhajóját most nemcsak véres, de vértenger hordja, a nemzeteket meghívta nemzetközi viszonyok, jelesül nemzetközi békeügyének megbeszélésére. Ezen békekonferencián minden nemzet képviseletben vett részt, csak azon fejedelem nem, akinek évezredes érdemei, szakadatlan láncolatu munkálkodása van a nemzetközi béke érdekében. Igen Urának földi utódja, a pápa, nem vehetett részt: Igen a béke Fejedelmének, mert ha mindent tagadni merészelnek is Üdvözítőnkről, azt le nem tagadhatják, hogy a béke Fejedelme volt, mert legbensőségesebb óhaja, hagyatéka volt; békesség nektek, békét hagyok nektek. És fájdalom, e nagy hagyaték örököse nem vehet részt a békekonferencián, mivel az olasz kormány végletekkel fenyegetődzik. Mélyentisztelt kath. Szövetség! ítéljenek szigorúan, elfogulatlanul. Lehet várni azt, hogy az a nemzet teljesiti azt, amit igért, amely még azt is elviszi, amit mások adnak ? A papiros teljesítse tán mindazt, amit a garancia-törvény igér! Tisztelt kath. Szövetség! Miképen jellemeznők azt a törekvést, ha valaki valamely emberlakta terület elől a nap világát, melegét elfogni, a felhőt, hogy áldásos harmatját ne hullathassa, elhajtani, a földtermő rétegét elmosni akarná

t hogy csak holt szikla maradjon ? Nemde az végtelen barbárság lenne a természetadta jogok, adományok ellen. Igen az, mert mindennél nagyobb és szentebb jogom van embertársam hátránya nélkül élveznem azt, amit a természet adott, vagy jobban mondva, amit jó Istenem nyújtott a természet által, de — folytatom — azt is, amit Istenem nyújtott közvetlenül vallásomban. Kath. egyházunknak nemcsak magasztos, de nélkülözhetetlen is a pápai fenség. Benne él,, benne szenved a kath. vallás. Ö lelkünk lelke. A mint a 7 szentség nélkül még képzelni sem tudom a kath. vallást, ugy pápaság nélkül sem. A pápának ezért szabadnak, függetlennek szuverénnek kell lennie ! Emellett szól minden méltányos, humánus szempont; az elfogulatlan jogi érvelés azt hangoztatja, hogy jogtalanság volt azt váltságossá is tenni! Minden mellette szól, csak egy nem avatja magáévá és ez a kath. vallásunk üldöztetése. Egyházfőnknek minden jogos alapon szabadnak, függetlennek kell lennie! Szabadnak?! Hol keressem? Hol találjuk? Nem nevezem meg, elég, igen, sok is, amit könnyező szemeinkkel látunk. Hát ne legyen szabadulás ? ! Ó igen, lehetséges is, remélhető is, hisz nem túlvilági hatalom emelte ezen elzáró bástyát. Ám vigasztalódjék lelkünk a katholicizmus ébred!.. . Szíveskednek meghallgatni, egy szép szózatot, a temesvári kath. Szövetség felhívását! (Felolvassa egész terjedelmében.) Mélyentisztelt kath. Szövetség! Méltóztatnak látni, hogy ebben a kedves óhajunk hiven, szépen