ESZTERGOM XX. évfolyam 1915
1915-10-17 / 42. szám
Katonáink vitézsége és a vallás. Dunkmann Greifswald kis német egyetem professzora nagy hirlapi vitát vert fel a napokban Ízléstelen cikkével, — csodáljuk a német cenzúra engedékenységét —melynek tétele volt: „Háború és vallásosság végtelenül különböző dolgok" vagyis a vallásosságnak semmi köze a katonák vitézségéhez. „Egész jól elképzelhetjük a modern hadsereget a vallásos istentisztelet apparátusa nélkül. Különben is a jelen világháború vallás kultusza mindössze a betegápolásban, szórványos istentiszteletekben merül ki — jó messze a front mögött, a sereg nagy része hónapokig nem lát papot vagy istentiszteletet. A higgadtan itélő tehát átlátja, hogy a sereg harcedzettsége nem függ a vallásosságtól. 4 *' „E tekintetben a modern tudomány sokkal szükségesebbnek bizonyult, mint idősebb testvére a vallás. Kétségtelen, hogy a tudomány most üli legnagyobb győzelmét és mi németek tudományunknak köszönhetjük, hogy győzhetetlenek vagyunk. Ha tehát felállítjuk a telelt, miszerint kulturális céljaink irányadója a katonai képzettség legyen: akkor a vallás sorsa meg van pecsételve. Akkor a jövőben az ifjúság nevelése is máskép fog alakulni. Már a béke utolsó szakában is, midőn a háború felhői tornyosulni kezdtek, erősen küzdött az uj áramlat, mely az ifjúság katonai képzését süregette, a régi áramlattal, mely az ifjúság valláserkölcsös jellemnevelését hangoztatta." A katonai képzésnek a valláserkölcsös neveléssel való ilyetén mesterséges szembeállítása csak szabadkőmives elmében születhetik meg s a jelen világháború idején szinte büntető paragrafusba ütköző dolog. Mintha bizony a kettő nem férne meg szépen egymás mellett! El is tekinthetnénk a harctéri istentisztelettől — mert hisz a kérdést már ott kellene kezdeni •— hogy miféle lendületet hoz magával a valláserkölcsös jellemben nevelt katona a harctérre a hitetlen és züllött előéletűvel szemben ! A nagy istenáldást is egészen figyelmen kivül hagyja a tudós professzor ur, amely kiséri a vallásos kultuszra berendezett központi hatalmak fegyvereit a nyers túlerővel szemben. Egyébiránt nem kell nekünk felelni arra a durva támadásra, szépen megfelelt arra hirlapilag egy szász gránátos ezred megsebesült főhadnagya. A jelen világháború a legjobb alkalmat nyújtja arra, hogy a vallásellenes próféták propagandáját pellengérre állítsa. A modern hadsereget igen el lehet képzelni a vallásos kultusz apparátusa nélkül. De csak képzelni lehet — azzal győzni soha — vallástalan hadsereggel meg nem állotta volna Németország a világháborút; hiába lett volna tudomány professzor uram, melyet ön a vallás fölé akar helyezni. Hála Istennek, a német katonák túlnyomó része vallásos, sőt olyanok is, akik civil életükben semmit sem hittek, a lövészárokban szegiek; a minap ugyanis egy malomszegi lőcscsel fenyegette meg a mezei rendészet érdemes őrét. „Ühüm — fakadt ki a szó Kerengő uram ajkán. — Alighanem a Gábor szomszédja volt az a lőcsös." De ezt nem mondta hangosan. „Hogy hivják magukat?" Megmondták nevüket. „Hát kendteknek nem használ a jó szó? Kendtek nem akarnak tanulni regulát? Tudták kendtek, hogy az tilos út! Malomszegen is doboltattam ! Lőcscsel fenyegetőzni, bicskázni tudnak! Tudnak-e valamit felhozni mentségükre?" „Hát kérem alássan el van rontva a hid." „Kerültek volna Bajosnak." „Miért nem mondja főbiró úr, hogy Krakónak" vágott közbe Gábor gazda. „Kérem alássan — alázkodott Heródes a hanggal — a vörös körösztnek viszünk ingyen ajándékot, aztán Bajosnak 4 órai út a kerülő." „Nem szabad a törvényt megszegni, ha mindjárt jót is teszünk. Fejenként 20 korona, azaz 10 forint, vagy egy nap. Belenyugosznak?" „Felebbezünk." ; „Isten áldja kendteket." Azt sem tudták, hogy kerülnek ki. Ilyet, ilyet . . . Ilyen szégyen, gyalázat . . . Ingyen fuvar és még husz korona! Aztán becsukás . . . Mennyi is ? ... Egy nap ... tiz nap ? ... Hogy is volt?... „Hallod-e koma, nem tiz napot mondott a főbiró úr?" „De mintha ... Én befordítom azt a sok krumplit a Zsitvába" fakadt ki Heródes. „Akkor inkább haza viszem és lefogom belőle a fuvart meg a büntetést." istenhivő, imádkozó emberek lettek. A háboius lelkipásztorkodás a fronton nagy lelkierőt nyújt katonáinknak; az sem igaz, hogy csak hébe-korba tartatnak istentiszteletek. Bár minden ezrednek megvolna a külön lelkésze. A professzor ur kétségbevonja, hogy a vallásosság növelhetné a csapatok harckészségét! Erre csak azt válaszolom, hogy a cikkíró aligha volt még lövészárokban, ellenséges tűzben. Ott hamar eloszlana kételye s aligha merne többé ily cikket írni, mely minden, csak némiképen vallásos embert felbőszít, oly időben, midőn a vallásos hit emelkedőben van s az események mindenképen igazolják a vallásos nevelés szükségességét. Ezt csak azok nem látják át, akik ily véres háború idején is oly könnyelmű kicsapongásban élhetnek, minőről a városaink éjjeli élete tanúskodik. Minden hazájáért vérző s a frontról hazatérő katona keblét — a jó magamét is — e tünemény nagy keserűséggel tölti el. Dinkmann professzor urnák melegen ajánlom tehát, hogy ne a négy fal közt irja cikkeit, hanem előbb menjen ki a lövészárkokba s aztán irjon a katonai vitézség és a vallásosság viszonyáról. A háború hatása a magyar irodalomra. A háború lelke nemcsak az emberiségben lüktet, amely azt keresztülharcolja, de ép ugy hozzátapad, beleszövődik minden olyan körülménybe, mely az embert, mint a föld legokosabb teremtményét lépten-nyomon kiséri. Ilyen a különféle nemzeteknek az irodalma is és elvitázhatatlan tény, hogy a háború befolyása ép ugy kihat a magyar irodalomra most a jelenben, amint hogy ki fog hatni még a jövőben is, hosszú évtizedeken át. Mert az irodalomnak meg van a sajátságos természete, hogy mindig a kor szelleméhez igazodik, a jelenből vesz erőt a jövőre s amilyen jelenben született, vagy fejlődik tovább, ugyanolyan stádiumba fog haladni később, mig egy-egy nagy esemény, egy-egy korszakot alkotó valami, ismét más útra tereli, szellemének uj irányt teremtve. Az irodalom az emberiségnek egyik legnagyobb kincse s ép azért a legnagyobb odaadással kell azt gondozni. Olyan párhuzamba lehetne ezt felállítani mint a műveltséget a nyelvismeretekkel, csak, hogy mig ez a kettő noha látszólag egymáshoz tartozik, megbír egyik a másika nélkül lenni, — addig az irodalom mindig a műveltséggel tart és halad. Ha megakarjuk tudni valamelyik nemzet műveltségét, ugy ne tanulmányozzuk a népet, az életmódját és viszonyait, hanem nézzük meg irodalmát, mert ebben mindaz benn van, amiből leszűrhetjük a tiszta igazságot. Az irodalom az emberiségnek egyik gondolkozó és érző szerve, mert a legkisebb bénultság legelősször is rajta látszik meg. Ö van az emberiség gondolatvilágával összeforrva, ebből táplálkozik és él s „Mit fog szólni Mihály ?*" „Az ám, a Mihály. Hallod-e Mihály, elitéltek 20 koronára és 10 napi becsukásra." „Tartsd bolonddá az öregapádat." „Nos hát majd meglátod." „De megfölebbeztük.^ „Az alispánhoz." „Igaz a, gyerünk be az alispán úrhoz panaszra. Tudom, kap orrot a főbiró úr." Igy hát nem lett a visszafordulásból meg a Zsitvába forgatásból semmi. Mentek nyugodtan tovább K . . .-ba. A vámos vám nélkül engedte át a hidon a gazdákat. „Vörös kereszt nem fizet" mondotta. Ahogy ezt hallotta a katona a hidon, tisztelgett a gazdáknak. Ugy tetszett, hogy még a kocsik is kitérnek. A kórházban a doktor úr szivarral kínálta őket, a kedves nővérek meg szilvóriumot hozattak nekik. Csak úgy feszült a gazdák keble a büszkeségtől! Ki hinné, hogy van ember, aki őket elitélni merte ! No, de majd az alispán úr elégtételt szolgál. Bizton kap orrot a főbiró úr. Az alispán úr ajtaja előtt Mihály gazda szívdobogást kapott és — künn maradt. Pedig olyan jó úr volt az alispán úr. Fejét csóválta, úgy hallgatta a panaszt, aztán biztatólag fordult a gazdákhoz : „Menjenek csak haza jó emberek, majd én elcsinálom a dolgot." „No lám ! Milyen derék jó úr is az alispán úr! Van beismerése.* Egypár nap múlva megint a szövetkezetben pipált a három gazda. Sáradi uram áldomás után való állapotban vala. Nagy buzgósággal csavarta amilyen a táplálék, a gondolat, ugyanolyan az irodalom is. — Eme fejtegetések közé lehetne állítani a háború hatásait a magyar nemzet irodalmára. Irodalmunk a háború alatt megváltozott s hogy eme változás milyen erejű, nem annyira a jelen, mint a jövő fogja megmutatni. Ma még csak azt tudjuk, hogy irodalmunk más irányban halad, á jövő évtized lesz azonban hivatva megmondani, hogy tulaj donképen milyen is eme irány. A háború beálltakor irodalmunk a régi iránnyal szakított; minden erejét és gondolatvilágát a háború tudata kötötte le s ez számára egy olyan uj kört jelentett, amelyben szabadon mozoghat, független érdekektől mentve nem törődött azzal az úgynevezett hagyományos „régi mult"-tal sem, mert a nagy jelenben elfelejtkezett a régi időkről, holott a régebbi korszaknak témája még ma is kimeríthetetlen — s egyedül csak a káprázatos „uj" jövő lebeg előtte. A mai idővel a közszereplésről végkép letűnnek a régi irodalmi termékek, azoknak különböző fajai, sajátságai s főleg témái. A világháború ujat hozott számára, aminőről nem álmodott, aminőt nem várt soha. Uj események mentek végbe, uj témák keletkeznek belőle. Uj lélek kapcsolódott lelkéhez, uj irányban fogja az tova vinni. És uj lesz minden, csak az eredet lesz a régi. Csak ezt fogja őrizni a múltból a magyar nemzet, mert a többit a jellemnek áldozza. — Irodalmunkban nagyon el volt terjedve a magyarságnak a török világ alatt átélt események költészete, török népmondák, balladák, eposzok, költői elbeszélések stb . .. s ez egy csapásra mind lekerül a pódiumról. Eltűnnek a Rákóci kor legendái, el a kuruclabanc világ hőstettei, sőt a szabadságharc dicső története se fog előttünk ugy kimagaslani, mint eddig. Mindez megmaradt a múltnak és az emléknek, sárga pergament papiroson. Pedig mennyi tenger sok téma ez, amit irodalmunk évszázadokon keresztül sem birt feldolgozni, de minő és mennyi téma fekszik előtte ma, s hogy ennek feldolgozásához mennyi időre van szüksége : erre a kérdésre ember nem felelhet. Irodalmi nagyjaink megszaporodnak, a régiek közé ujak lépnek. És mind gazdag lesz, mind ragyogó, átélt talentumokkal tele az uj napok, uj. dicsőségére. Ne gondolja azonban valaki, hogy a régiek eltörpülnek. Ezek élni fognak továbbra is a nemzet szivében, mert Petőfi csak egy van, kinek lelke örökkön örökké él! A háború szakított még a külföld irodalmával is, mert a magyarság azelőtt sok oly irodalmi ágat művelt, amelyet művelnek ellenségeink. Nem hisszük, hogy egyhamar a „Művelt Nyugat" irodalmát valaki nálunk követni fogja, mert Nyugatot — aminthogy igaz is — -ma mindenki műveltnek tartja. Minek nekünk a pikáns francia és a borzalmakban és gyilkosságokban gazdag angol irodalom, amikor nekünk is van sok, sőt kelleténél is több irodalmi termékünk? — De még a népköltészetnek is más irányt adott a háború. Ebből egy uj irodalmi ág növekedett ki, a kávédaráló verklizőjét és belekiabált fölül, hogy: halló, halló, ki beszél? Egyszerre csak, uramfia, mintha megszólalt volna a furcsa „telefony", hogy: „Itt van-e a Sáradi uram?" Nem is a „telefony" volt, hanem az ajtóból a kisbíró. Sáradi uram egyszerre kijózanodott. írás jött az alispán úrtól. Nagy remegve kibontják. A fehér lap fölött összebújtak a fejek és megkezdődött a betűzés, melynek eredményekép kisült, hogy — az alispán ur helyben hagyta a főbiró úr I. fokú Ítéletét, azaz a 20 koronát, behajtatlanság esetén pedig az egy napot. „Á-á-á ..." „Nincs igazság." „Mi ez?" „Hanem kendtek azt mondták, hogy 20 korona, meg tiz nap. Itt meg csak 20 korona vagy egy nap áll. Azért nem is érdemes vesződni. Be voltak kendtek rúgva, hogy nem értették a főbiró úr szavát?" „Azt nem — vágta ki Sáradi uram. — Hanem a főbiró úr úgylátszik megijedt, hogy fölebbeztünk és az írásba bizton kevesebbet irt, mint amennyit mondott. Mert félt, hogy orrot kap. De azért még ezt is megfölebbezzük. Én fizessek?! Vagy egy napig fát vágjak?! Nem én. Tudja meg a király ő felsége is, hogyan bánnak a magyar emberrel. Aszondom megfölebbezzük ..." és rávágott nagy mérgesen a pultra. A másik két gazda helyeslőleg intett és — elmentek a tisztelendő úrhoz, irja meg a fölebbezést akár a király ő felségéhez.
